Fővárosi Lapok 1878. május (100-125. szám)
1878-05-19 / 116. szám
A sápadt vadász. (Francia beszély.) Írta Fiévée. (Folytatás.) — Ezt szeretném én megtanulni, — szólt Lauzan, édesdeden szörpölgetve a pohár felséges nedvét. — Pardieu, hiszen látta ön azt, herceg. A dolog olyannyira egyszerű, mint a minő a királyi fővadászmesternek az esze. Várakozom, mig a kopók nyomot tévesztenek, a mi ily vaddús területeken minden pillanatban megtörténik; fölhasználom a falka e zavarát s nyomra vezetve »Lucifer«-t, ez rögtön a falka élére áll. Ekkor aztán nincs más hátra, mint tüzelnem őt a kürttel s célomat értem. Oly sok vadász hordja magával a kürtöt, anélkül hogy tudná, miképen kell azt használnia, s több bajt mint hasznot okoz vele a falkának. Én pedig saját vadászati modoromat követve, nagyon gyakran aratok sikert. — Derék, pompás! — kiálta föl a két ifjú, kacagva. — A szarvascímer, melyet önök ép most élveznek, a ma elejtett szarvasból van metszve. A gerinc, vesepecsenye és a combok az éléskamrában vannak. Amit Lucifer még ott hagyott az elejtett állatból, abból a rókák fognak kellemes lakomát csapni .. . Éljen a nemes vadászat, uraim! Hosszan tartott a pohárcsöngés s aztán még egyre hangzott a tányérok, kések és villák csörömpölése. A volt markotányosné ugyancsak kitett magáért. Konyhaművészete teljes elismerésben részesült. Pompás roqueforti sajt volt a vacsora záradéka. Vardes már gyorsan közeledett ama boldog állapot felé, mely, amint mondani szokás, minden bajt elfeledtet az emberrel. Lauzun ellenben még mindig szokott hangulatában volt. Rendkívül érdeklődött e sápadt férfi iránt, kinek titokteljes lénye dacára is sejteni lehetett, hogy valaha zajos múltja volt s nem pihent a tétlenség, a tespedés puha vánkosán. Különben is, a herceg nagyon kiváncsi természetű volt. Ez erénytelenséget egyébiránt talán kötelességéül is lehetett neki beszámítani, mint a király rendes társalkodójának, mert hát folyvást szórakoztatnia kellett az uralkodót újabb meg újabb események vagy kalandok elbeszélésével. Ép a fölött töprengett most is, minő alakba öntse holnap reggel, midőn a királylyal találkozik, a sápadt vadászszal való élményeit. — Ön kissé megijesztette a királynét, — jegyzé meg Lauzun, miközben poharát a gazdáéval öszszeüté. — Megvallom az igazat, nagyon szerettem volna akkor valahol másutt lenni. — Ejh, a nők oly hamar megijednek. Ismeri-e önt a király ? — Nem gondolnám. — Hát a királyné ? — Még kevésbbé. — S talán az anyakirályné ? — No, ami a felséges asszonyt illeti, — válaszolt a sápadt vadász látható habozással, — kissé élek a gyanúpörrel, hogy ő nem valami nagyon kegyel engem. — Teringettél, kedves gazdám, — kiálta föl Lauzun nevetve, — nemde ön a Fronde hive volt? — Nos, ugyan ki az, a ki köztünk többé-kevésbbé az ne lett volna? — Ventrebleu! Te derék legény vagy, én is a Fronde embere vagyok! — ordított föl most Vardes s elkezdé hangos torokkal énekelni: Chantes Noel, peuple de France, Tu verras bientot la potence Finir le sort du Mazarin« — — Il signor Facchino, — amint őt neveztük, — egészíté ki a sápadt vadász. — Oh, azok szép napok voltak! Az idő az én vén fejemet nem hűtötte még le s a visszaemlékezés ama napokra, még folyvást híven él a lelkemben. — Vardesnak igaza van, noha ő úgy elmámorosodott, akár egy angol, — szólt Lauzun. — Mi valamennyien Mazarin ellen voltunk. — Ami engem illet, herceg, a Fronde legcsökönyösebb hívének tartanak, noha őszintén bevallva, édes keveset törődtem a politikával. Katonai pályámat Condé herceggel együtt kezdtem meg. A hercegnek megnyertem a kegyét s a lensi ütközet után egy ezredet bízott vezényletemre. Majd kitört a polgárháború. A herceg ekkor a királyné és a Mazarin ügyét védte s én a leghívebben szolgáltam a királynénak a parlament ellen. Midőn a herceg a királynéval meghasonlott, az előbbinél kerestem szerencsecsillagomat. Én, persze, nem igen elmélkedtem a fölött, vájjon hol rejlik az igazság. — Bizony, azt bajos is lett volna megállapítani. — Vadászni, harcolni és engedelmeskedni megtanultam, egyebet semmit. A herceg megparancsolta nekem, hogy Hesdin városát oltalmazzam. Én hiven teljesítem parancsát, mert ő már rég külföldön tartózkodott és én még mindig oltalmaztam a várost. — És mikor adta azt ön fel ? — Én nem adtam fel. Mikor a békét megkötötték, már csak magam ragaszkodtam ama párthoz, mely többé nem létezett. Mazarin megboszankodva ellenállásom fölött, kitörölte nevemet a megkegyelmezettek névsorából. A helyőrség megtagadta nekem az engedelmességet s a lakosság szeretett volna engem függve látni. Hogy e kellemetlenséget kikerüljem, egy éjjel kisuhantam Hesdinből, elhagytam Franciaországot s az unalmas velencei köztársaságnál léptem szolgálatba. A külföld kenyere, köztudomás szerint, nem a legjobban ízlik s én a hadi szolgálattól búcsút véve, visszatértem a hazába. Birtokaimat távollétem alatt elkobozták s akár éhen halhattam volna meg, ha egy távoli rokonom nem kegyeskedik a túlvilágra átpályázni s nekem a királyi erdőségekkel határos eme Courson nevű birtokot hagyományozni, hol én ifjúságom legnagyobb részét töltöttem. Ide költöztem Margittal, meg ezredem egyik vén őrmesterével, Domokossal, ki azóta elhalt. Margit és én maradtunk hátra, itt várva be, melyikünket szólít ki elébb isten ez árnyékvilágból. — De, kedves ezredesem, — szólt Lauzun, — az udvarnál legalább is húsz oly nemes van, a kik még nagyobb vétséggel voltak vádolva, s mégis mindnyájan kegyelmet kaptak a királytól.Marcillac herceg is , ejthet önért egy-két jó szót. Sőt Vardesnak és nekem is van némi hitelem a királynál s örömmel állunk ■ szolgálatára. — Köszönöm, herceg. Számítnék is önöknek e szívességére. De miért? Én utósó sarja vagyok családomnak s nem bánt többé a becsvágy. Nehány darab bérbeadott föld, házam és kertem elégségesek egy vén katona igényeinek teljesítésére. Ha a király birtokaimat elfoglalva tartja, én cserében az ő vadjait foglalom le, s igy — nem tartozunk egymásnak semmivel. — A király nagylelkű uralkodó. De cserével nem fog megelégedni. Tudassa ön velem a nevét s én jót állok értte, hogy ön visszakapja birtokait. — Nem sóvárgom azok után. Nevemet azonban megtudhatja. Nevem Fargues Boldizsár báró. (Folyt. köv.) Egy nörül s a nőkérdésről. I. Talán még nem feledte el az olvasó a »Fővárosi Lapok« által is őszinte részvéttel kisért gyászhírt, mely egy fiatal, szép leány: Capp Hedvig öngyilkosságát adta tudtul. A hirlap-tudósító nem hitt a boldogtalan után lelt papirszeletkének, melyen az állt írva: »életuntságból ölöm meg magamat« s kérdésbe tette, mi lehet az oka, hogy a huszonegy éves szép, művelt leány, a virágok havában, önmagára emelte kezét. A kérdésre nem érkezett válasz. Hadd legyen megengedve nekem, ki a boldogtalanban egy nemesszivű barátnőt siratok, elmondanom hozzávetésemet halálának okához s egyúttal szomorú esetéhez fűznöm a nőügyre vonatkozó kombinációmat, melyet nem volt alkalmam eddig mihez csatolnom, hogy a meggyőződésemmel ellentétes véleményáramlatban nem hatást, de legalább meghallgatást remélhettem volna.*) Ama szerencsétlen fiatal nővel beszéltem meg szóban és írásban a nőügy káros kinövéseit. Ő nála alig is írhatott volna bárki alkalmasabb kritikát ama szédelgő irányra, melynek — én rövidlátó, hogy idején észre nem vettem — ő maga is áldozata lett. Az ő ifjan kiontott vére későn ad nekem jogot arra, hogy elavult nézeteimet napfényre hozzam s rámutassak a vérző sebre, mely a sok cicoma alatt a nőkérdésben rejlik. Ő rá nézve már késő, de talán sok pályatársára még nem, elmondani, hogy valóban szükséges volna jobban ügyelni állami C/O apac hilucuj uiuui et o uvjux umj uuiuí egyik legféltettebb ügyünket, nőink ügyét. Előbb azonban a szerencsétlen nő halálának okaihoz szolgáltatok néhány adatot. Capp Hedvig többedmagával katona családnak volt gyermeke. Az apa korán elhalt, az anya Szabadkán települt meg, hol szűk anyagi viszonyok közt iparkodott gondos, magyar szellemű nevelést adni gyermekeinek. A fiúk követték a családi hagyományt s katonákká lettek, a lányok pedig a megnyíló m. kir. állami tanítónő-képezde tagjaivá. Alkotmányosságunk mézes heteiben mi, tudvalevőleg, mindenhez nagyszabású tervekkel fogtunk; a női praeparandiákat is a legszélesebb körű tantervekkel, a mellett tág vagyis korlátlan szabadsággal s hozzá biztos penzionátusokkal láttuk el. »Vagy százan lehettünk együtt, száz serdülő s részben kifejlett leány — beszélte ő maga nekem, és képzelheti ön, hogy volt ott drága dolog.« A következő képet adta az akkori dolgokról: »a lányféle könnyen tanul, vagy ha nem tanulna is, a fölkeltett versenyben mindegyik el akarja érni a közcélt, az elismerést. Ám ennek száz útja van: csinosság, tetszetősség, magakelletés, nyájasság, szellemdússág; minden it egyformán jó, csak célhoz vigyen. Elöljáróink maguk papolták, hogy a műveltség személyes érdemet, ez pedig szabadságot ad, s nekünk mint juthatott volna eszünkbe, hogy arról is van gondoskodva, hogy égig ne nőjjenek a fák. Mint a tavaszon megduzzadt hegyi patak, melynek gyönge védgátakat építettek, úgy forrongott az intézet szép, mégis alaktalan tömege, hordva magával kiáradásaiban szemetet és gyöngyöt egyaránt. Mi tűrés tagadás, tanáraink és tanárnőink hajlamait sem egyformán bírtuk és nem egy utón szerezhettük meg. Hiába a professzor sem tagadhatja meg, hogy ember, kivált ha fiatal és ha leányokkal van dolga. A vonzalmak és rokonszenvek gyanús voltára az mutatott, hogy az esetleges tanúkban ugyanazon alkalom visszatetszést, gyűlöletet keltett. Na erre is volt elég példa, fönn mint alant egyaránt. Szerencse, kit jellemének nemessége, melyet ki-ki magával vitt az intézetbe s nem ott sajátított el, megóvott, hogy a megunásnál rosszabb se Neki a tizenhét éves szép, szellemdús lánynak, száz alkalma volt látni fölényét pályatársai fölött. A tanévek zenebonásának megunása vagy személyes előnyeinek megpróbálási vágya volt-e erősebb a fiatal lánynál, midőn tanítói oklevelével kezében (anyja időközben szintén elhalt) a családi tűzhelyhez vágyott, nem tudom meghatározni. Célját érte, amennyiben éltének hátralevő négy évét mint nevelőnő élte át, egyetlenegy boldog esztendő kivételével. Igen ott volt, Borsod megye egyik kies zugában, ahol a Bán vize fakad, a művészet és honszeretet ütött másfél évtizeden át történelmi emlékezetű tanyát, hol immár az élet rögös utain vezérlő egyik géniusz a remény elszálltnak látszik, hogy miatta bánatba merüljön a múltakat máig élénken hirdető emlékezet, ott hol a gyönyör és kétségbeesés helyett a mindketteje sebére irt hozó lélekderű él. Kazinczy Gábor egykori lakhelyén lelt egy évre a boldogtalan Capp Hedvig is nyugalmat — mint vendég. Ott ismerkedtem meg vele én is, ott hallottam tőle, amit életéből leírtam; ott hallottam és láttam, hogy iskolás reményei és kilátásai már összeütközésbe jöttek az élettel, hogy a sors kényszere előtt meghajolni nem tudott, hogy elvesztő a megélés terheinek gyakorlati érzékét: — ott nyomban egymásután utasítja vissza az újabb nevelőállomásokra szóló meghívókat, mert ő életében egyszer élvezni akarja a szabadságot. Sóvár ajakkal szürcsölte Ovid fönleges arany korszakának szűzi szabadságát, a mely törvény nélkül, önkényt, a hűséget s az igazságot gyakorlá; midőn nem volt sem büntetés, sem félelem; örök tavasz virágzott s kellemes tefirek lágy lengedezéssel legyezték a mag nélkül termett viágokat; a tej s nektár patakonkint folyt s a zöldelő tölgyfákról csepegett a sárga méz.« E szabadságot élvezte a boldogtalan lány egy álló esztendeig. De jelleme nem tudta a véletlenbe hozni a vendégszerepet; az év lejártán mind jobban emlékezetébe nyomult az ember tragédiájának jelszava: »küzdj és bízva bízzál«, noha a bizalomhoz nem volt ereje. »Irigylem Niobe sorsát — kezdi hozzám itt *) E cikkek írója a sárospataki főiskola bölcsészeti tanára, kinek szavai nagy mértékben megérdemlik oly hölgyek figyelmét is, kik nem osztoznak nézetében. Többi közt mi sem hiszszük, hogy a szerencsétlen Capp Hedvig kivételes esetéből himet lehetne varrni a mai nőnevelés irányának vészes oldalairól. E boldogtalan fiatal lányt, mint éveiből látszik, nem annyira körülményei tették szerencsétlenné, mint természete, mely minden körülmény közt meghasonlásra vezette volna. Szerk. 566