Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)

1878-10-18 / 240. szám

Péntek, 1878. október 18. 240. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minde­xi n­a­p. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az ifjú fogolynő.*) (Chénner André.) »A kalász mind érik, a gerezd mind épül Nyári piros hajnal balzsamos fehetül, Bús bizonyos végek aggodalma nélkül. Ifjú, mint ők, én is, talán olyan szép is, Mit remegjek, bár most annyi bű, baj tép is, Nekem élni kell még, hadd viruljak én is ! Van, ki gyönyörrel hal, én sírok s remélek, Bár fejem meghajlik a sírok szelének, De csak visszafordul, újólag feléled. Melyik örömnek nincs a világon ürme ? Édesért keserűt ugyan ki ne tűrne ? Hát a tenger síkján örökös csend ül-e ? . . . Lelkemen ábrándok, — álmok dús világa — Nyom e sötét börtön, óh de mindhiába, Melegebben vágyom ki a napvilágra! Madár is ha kálit nyilatán kiszállhat, Hogy nekinyilallik az egek boltjának, Fülemiledalból micsoda zaj támad! Meghalni én ? a ki alva is mosolygok, Ébren nevethetném, a ki gonosz gondok Tövises párnáján soha nem szorongok ! Hisz’ jövök és fény gyűl a kihalt szemekbe, Ragyog a börtönfal s a bú-fellegekre Szivárvány szövődik egy tekintetemre. Gyönyörű pályámnak még hol véghatára ? — Nézek jegenyéi végetlen sorára — Oh, hát mikor érek még az utójára? A lét nagy vigalma nekem csak most nyílt meg, Földi gyönyört ajkam csak alig érintett, Teli minden serleg, bárhova tekintek. A tavasz, a tavasz ! ... de a nyár még hol van ? Csal, hadd váltsa egymást minden évszak nyomban, Mint a nap, én is mindvégig hadd ragyogjam ! A kert éke gyanánt csillogok száramon, Egyebet se láttam, mint nyitó hajnalom, A napot, az alkonyt mind élni akarom ! Öldöklő hatalom, menj, könyörülj, távozz! Vidd, kinek szégyen fért tiszta homlokához, Kit a kétségbesés szorongat magához. Engem még kecsegtet zöld erdők fuvalma, Csók, szerelem, ábránd tündér birodalma, Engem ne fektess még hideg ravatalra !« így foly csengése, rabmadár-verése, Fiatal fogolynőm szép szava csengése, S két pihenő lantom zokogó pengése. Mert rab vagyok én is, s ahogy őt igy hallom : Haragom ellágyul e forró siralmon, S szivemet szivével édesen kihallom. Boldog ifjú, majdan, ki epedve kérded, — Szivedet ha egykor átjárta ez ének: Milyen lehetett e boldogtalan lélek ? Tudd meg: hihetetlen kellemü egy tündér, miért gyötrőbb kínt is mosolyogva tűrnél. Csakhogy ott lélekzelj, a­hol ő sír, tűr, él ! A honvéd-huszárezred zászlója. (Elbeszélés.) Marcziányi Györgytől. (Folytatás.) A­mint szemeit fölnyitá, teljességgel nem volt tisztában magával: hol van hát voltaképen ? Maga előtt hosszú fehér-köpenyeges magas férfialakot látott, ki hozzá aláhajolva részvétteljes hangon kér­dezett valamit, mit azonban az öreg nem tud­ott rög­tön megérteni. Annyit azonban mégis észrevett, hogy az előtte álló férfi nem valami rossz szándékban lehet. Oly bizalomgerjesztő volt a hangja. Csakamar rá is ismert, mert a holdtányéra épen most bukkant elő a sötét felhőcsoport mögül, és sápadt fényében fel-fel­­villantak a fehér köpenyeg aranyos gombjai, míg a férfi arcéle is teljesen kivehető lett. — Oh, szent Mihály, könyörülj rajtam! Jaj sze­gény fejem! Gróf Bobrowski Iván, a kegyelmes uram vendége áll itt előttem. Egy hangot hallok szi­vemben, mely azt sugalja nekem: »Nyomorati job­bágy, egy orosz four, a minden oroszok cárjának ez­redese, egy nemes ember mentett ki a vízből, melybe a gaz Athanassieff lökött! Egy nemes ember, téged, Bogdanow Fedort, a szegény jobbágyot! Életét, drága egésségét kockáztatta, hogy egy agg szolgát megmentsen. Nem merek szemedbe nézni, Bobrowski Iván gróf, méltatlanságom szégyenteljes érzetében! És lassan kint visszanyervén testi erejét, az ez­redes lábaihoz borúit, csókjaival elborította, mig szemeiből forró könycsöppek hullottak alá csuronvizes ruházatára. — De badarakat beszélsz, jó öreg! — szólt az ezredes, — mert csakugyan ő volt, ki észrevétlenül otthagyá bajtársai zajos mulatságát, a gyönyörű ta­vaszi est kellemeit élvezve, gyalog sétált ki a holdvi­lágos tájra és épen jókor ért a gyaloghídhoz, hogy az öreg ellen intézett orvtámadást meglássa. Hirtelen utána ugrott és bár a víz sodra gyorsan elvitte a ha­bokkal küzdő aggastyánt, nagy erőfeszítéssel mégis sikerült nemes szándéka, mert abban a pillanatban ragadta meg az öreget, mikor a viz már minden el­lenállás nélkül egy mély gödörbe sodorta volna. Athanassieff ezalatt a ha' wzt mélyében eltűnt. — A felebaráti­ A _* —=-j?viriitá az ezredes, — nem ismer rangkülönbséget. De nem erről aka­r­tok most beszélni. Jobban érzed-e már magadat? Fogsz-e gyalog haza mehetni ? Ha nem bírsz fölkelni, maradj itt, én majd kocsit küldök a kastélyból értted. — Nem érzem már olyan gyöngének öreg tes­temet s rögtön haza indulok, ha még ugyan nem kés­tem volna a halakkal a vacsorához. Isten bizony, nem is érzem már a bajt! De mivel háláljam meg neked, gróf Bobrowski Iván, hogy nemesember létedre egy nyomorult jobbágyot arra méltattál, hogy őt saját életed veszélyeztetésével a halál torkából kiragadtál ? — Legjobban azzal, ha egy lélekkel sem köz­löd, hogy én mentettelek ki. Ha pedig szóba kerül az eset, egyszerűen azt mondhatod, hogy valami isme­retlen vidéki ember volt, ki rögtön távozott. J­ól érti meg: senkinek sem szabad ez esetről szólnod, magá­nak a hercegnek sem. Ne kérdezz, hogy miért? Elég az, hogy nem akarom. És most siess haza, még el nem késtél a halakkal! Isten veled, Fedor batyuska! Még egyszer lelkedre kötöm a legszigorúbb titokbantar­­tást, legalább addig, mig a dolni-brussowi kastély vendége vagyok.« E szavak után egyedül hagyta az öreget, és letért az útra, mig Fedor még egy pár percig gondo­lataiba elmélyedve, szótalanul utána nézett és aztán ő is, nagyot sóhajtva, ugyanabban az irányban el-A következő nap késő esti óráiban György her­ceg hálószobájában találjuk Bobrovski grófot, kényel­mes karszékben ülve, élénk beszélgetésben a herceg­­­­gel, ki nyugtalan léptekkel fel és alá járva, büszke, szabályos arcvonásain a bánat és mélaság kifejezésé­vel. De még komorabb és bánatosabb az öreg Fedor batyuska arca, ki­süvegét jobbágyi alázatossággal ke­zében tartva, a kandalló mellett áll. A herceg vendé­gei a thea-teremben »roulette« asztal mellett mulat­nak és csak a bankadóra, meg a zöld posztóra hímzett sárga számokra összpontosítják figyelmüket. A házi úr és Iván gróf távollétét jóformán nem is veszik észre. Odakünn szélvész dühöng, megrázkódtatja a kastély kapuit és zörögve az ablakokon, kísértetiesen megmozgatja a bosszú, bársony függönyöket. Sűrű köd borítja a vidéket, fellopódzik a ház fedélzetére és beburkolja a tárgyakat. A kandalló tűzhelye, mely az Ural hajlatainak lakóinál — a két-három hónapig tartó nyári időt kivéve, — soha nem szokott kihűlni, kellemes lobogásával jótékony meleget áraszt a szo­bában, melyet egy kis asztalon álló rococo ezüstgyer­­tyatartóban vastag viasz­gyertya vékony lángja csak félig világít meg. Később lecsöndesült a vihar, mely az egész napon át az ural meredek halmainak hasa­­dékaiból fuvalt és zöldelő hajlatain aládühöngve, zabolátlan vadsággal a lapály felé csapott, letördelve a várkert tölgyfasorainak sok vaskos ágát. Nemso­kára ismét végig simult a puha, szürkés köd a tája­kon, és csöndes békében nyugovék a természet. Aztán egyszerre a holdtöltének szelíd, oly rejtelmesen bűbá­jos és ábrándos világa kezdé ketté lassítani a fekete éj sötétségét, míg a díszkert üvegházának drága, exotikus virágai gyöngéd szellő látatlan szárnyain balzsamos illatot küldtek az újra kinyitott ablakokon át a szobába. — Uram, barátom ! — szólt most György her­ceg francia nyelven, a beállott hosszasabb csend után érzelemteljes hangon,­­ mivel háláljam meg, miként nyilvánítsam legméltóbbban ön iránti hálám érzetét, hogy hű, öreg szolgámat a maga drága életének koc­káztatásával megmentette a haláltól? Valóban­ ne­mes tett, valódi lovaghoz méltó. Mert hát utó végre is csak jobbágy az, a kit megmentett; portéka, mely — ha még egy oly becses s tán pótolhatatlan is — még­is csak portéka marad! Bocsássa meg az öregnek, hogy az ön nemes akarata ellenére kifecsegte a dol­got. Én vagyok az oka, hogy bevallotta életmentőjé­nek nevét. Ugyan sokáig tartott, míg rábírtam, hogy feleljen és nevezze meg megmentőjét. Végre, ne vegye zokon gróf úr, ha arra kérem , szűnjék meg e percben ama keserűségnek még utóize is, melyet a múltkori, poharak közti beszélgetésünk óta tán megmaradt ön­ben. Tudok én mindent, édes barátom, de higgye meg, orosz nemesi szavamra, hogy részemről legalább ama megjegyzésekbe semmiféle célzás önre nem rej­lett. Még egyszer kérem, bocsásson meg mindent, mi akkor önben visszatetszést szült. Melegen szok­tá meg a gróf kezét, ki a rokon­­szenv e nyilatkozatát őszintén viszonza. — Legyen meggyőződve, György herceg, hogy én az említett alkalommal személyes érzelmeimben és öntudatomban legkevésbbé sem éreztem magamat sértettnek. Ismerem az embereket és a világot, tudom tehát azt is, hogy mennél tarthatatlanabb és igazság­talanabb valami állítás vagy vélemény, annál sallan­­gosabb is szokott lenni, hasonlítva a hordóhoz, mely mennél üresebb, annál nagyobb hangot ad. Poharazás közt pedig ilyesmit rossz néven venni oktalanság is volna. — És hogy mivel köszönje meg hercegséged­nek tett csekély szolgálatomat ? Dúsan meg vagyok jutalmazva az öntudat által, hogy hercegségednek kedvére tehettem. De ha csakugyan szabad valamit kívánnom e szolgálatért, — folytatá a gróf, alig ész­revehető gúnyoros mosolylyal, — akkor csak azt kí­vánom hercegségedtől; ne higgje továbbra is, hogy a múltkor emlegetett nemzeteket nagyobbára »bramar­­bas«-ok képezik, kik nemes tetteket csak akkor tud­nak véghez vinni, ha biztosak arról, hogy azok nap­fényre kerülvén, babérkoszorút fűznek homlokuk köré, ha pedig erre kilátás nincs, mi sem zavarhatja meg egykedvű közönyüket. Ez utóbbit csupán azért bátor­kodom megjegyezni, mert azt mondta, György herceg, hogy mindent tud. A herceg nem válaszolt Bobrovski gróf sza­vaira, hanem az öreg Fedorhoz lépett és halk hangon néhány percig tartó beszélgetésbe bocsátkozott vele. (Folyt. köv.) *) A hódítókellemű fiatal Fleury hercegnő, ki a rémuralom véres napjai alatt, mint halálraitélt ugyanazon börtönben (Saint-Lazar) várta végóráját, melyben Chénier. A bájos hölgy megmenekült, de dalnoka a rém­uralom bukása előtt két nappal több társával együtt 1794. július 25-én a nyaktiló áldozata lett. E. K. Gy. E. Kovács Gyula.

Next