Fővárosi Lapok 1878. október (225-251. szám)
1878-10-18 / 240. szám
Péntek, 1878. október 18. 240. szám. Tizenötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 43. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre...........................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindexi nap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Az ifjú fogolynő.*) (Chénner André.) »A kalász mind érik, a gerezd mind épül Nyári piros hajnal balzsamos fehetül, Bús bizonyos végek aggodalma nélkül. Ifjú, mint ők, én is, talán olyan szép is, Mit remegjek, bár most annyi bű, baj tép is, Nekem élni kell még, hadd viruljak én is ! Van, ki gyönyörrel hal, én sírok s remélek, Bár fejem meghajlik a sírok szelének, De csak visszafordul, újólag feléled. Melyik örömnek nincs a világon ürme ? Édesért keserűt ugyan ki ne tűrne ? Hát a tenger síkján örökös csend ül-e ? . . . Lelkemen ábrándok, — álmok dús világa — Nyom e sötét börtön, óh de mindhiába, Melegebben vágyom ki a napvilágra! Madár is ha kálit nyilatán kiszállhat, Hogy nekinyilallik az egek boltjának, Fülemiledalból micsoda zaj támad! Meghalni én ? a ki alva is mosolygok, Ébren nevethetném, a ki gonosz gondok Tövises párnáján soha nem szorongok ! Hisz’ jövök és fény gyűl a kihalt szemekbe, Ragyog a börtönfal s a bú-fellegekre Szivárvány szövődik egy tekintetemre. Gyönyörű pályámnak még hol véghatára ? — Nézek jegenyéi végetlen sorára — Oh, hát mikor érek még az utójára? A lét nagy vigalma nekem csak most nyílt meg, Földi gyönyört ajkam csak alig érintett, Teli minden serleg, bárhova tekintek. A tavasz, a tavasz ! ... de a nyár még hol van ? Csal, hadd váltsa egymást minden évszak nyomban, Mint a nap, én is mindvégig hadd ragyogjam ! A kert éke gyanánt csillogok száramon, Egyebet se láttam, mint nyitó hajnalom, A napot, az alkonyt mind élni akarom ! Öldöklő hatalom, menj, könyörülj, távozz! Vidd, kinek szégyen fért tiszta homlokához, Kit a kétségbesés szorongat magához. Engem még kecsegtet zöld erdők fuvalma, Csók, szerelem, ábránd tündér birodalma, Engem ne fektess még hideg ravatalra !« így foly csengése, rabmadár-verése, Fiatal fogolynőm szép szava csengése, S két pihenő lantom zokogó pengése. Mert rab vagyok én is, s ahogy őt igy hallom : Haragom ellágyul e forró siralmon, S szivemet szivével édesen kihallom. Boldog ifjú, majdan, ki epedve kérded, — Szivedet ha egykor átjárta ez ének: Milyen lehetett e boldogtalan lélek ? Tudd meg: hihetetlen kellemü egy tündér, miért gyötrőbb kínt is mosolyogva tűrnél. Csakhogy ott lélekzelj, ahol ő sír, tűr, él ! A honvéd-huszárezred zászlója. (Elbeszélés.) Marcziányi Györgytől. (Folytatás.) Amint szemeit fölnyitá, teljességgel nem volt tisztában magával: hol van hát voltaképen ? Maga előtt hosszú fehér-köpenyeges magas férfialakot látott, ki hozzá aláhajolva részvétteljes hangon kérdezett valamit, mit azonban az öreg nem tudott rögtön megérteni. Annyit azonban mégis észrevett, hogy az előtte álló férfi nem valami rossz szándékban lehet. Oly bizalomgerjesztő volt a hangja. Csakamar rá is ismert, mert a holdtányéra épen most bukkant elő a sötét felhőcsoport mögül, és sápadt fényében fel-felvillantak a fehér köpenyeg aranyos gombjai, míg a férfi arcéle is teljesen kivehető lett. — Oh, szent Mihály, könyörülj rajtam! Jaj szegény fejem! Gróf Bobrowski Iván, a kegyelmes uram vendége áll itt előttem. Egy hangot hallok szivemben, mely azt sugalja nekem: »Nyomorati jobbágy, egy orosz four, a minden oroszok cárjának ezredese, egy nemes ember mentett ki a vízből, melybe a gaz Athanassieff lökött! Egy nemes ember, téged, Bogdanow Fedort, a szegény jobbágyot! Életét, drága egésségét kockáztatta, hogy egy agg szolgát megmentsen. Nem merek szemedbe nézni, Bobrowski Iván gróf, méltatlanságom szégyenteljes érzetében! És lassan kint visszanyervén testi erejét, az ezredes lábaihoz borúit, csókjaival elborította, mig szemeiből forró könycsöppek hullottak alá csuronvizes ruházatára. — De badarakat beszélsz, jó öreg! — szólt az ezredes, — mert csakugyan ő volt, ki észrevétlenül otthagyá bajtársai zajos mulatságát, a gyönyörű tavaszi est kellemeit élvezve, gyalog sétált ki a holdvilágos tájra és épen jókor ért a gyaloghídhoz, hogy az öreg ellen intézett orvtámadást meglássa. Hirtelen utána ugrott és bár a víz sodra gyorsan elvitte a habokkal küzdő aggastyánt, nagy erőfeszítéssel mégis sikerült nemes szándéka, mert abban a pillanatban ragadta meg az öreget, mikor a viz már minden ellenállás nélkül egy mély gödörbe sodorta volna. Athanassieff ezalatt a ha' wzt mélyében eltűnt. — A felebaráti A _* —=-j?viriitá az ezredes, — nem ismer rangkülönbséget. De nem erről akartok most beszélni. Jobban érzed-e már magadat? Fogsz-e gyalog haza mehetni ? Ha nem bírsz fölkelni, maradj itt, én majd kocsit küldök a kastélyból értted. — Nem érzem már olyan gyöngének öreg testemet s rögtön haza indulok, ha még ugyan nem késtem volna a halakkal a vacsorához. Isten bizony, nem is érzem már a bajt! De mivel háláljam meg neked, gróf Bobrowski Iván, hogy nemesember létedre egy nyomorult jobbágyot arra méltattál, hogy őt saját életed veszélyeztetésével a halál torkából kiragadtál ? — Legjobban azzal, ha egy lélekkel sem közlöd, hogy én mentettelek ki. Ha pedig szóba kerül az eset, egyszerűen azt mondhatod, hogy valami ismeretlen vidéki ember volt, ki rögtön távozott. Jól érti meg: senkinek sem szabad ez esetről szólnod, magának a hercegnek sem. Ne kérdezz, hogy miért? Elég az, hogy nem akarom. És most siess haza, még el nem késtél a halakkal! Isten veled, Fedor batyuska! Még egyszer lelkedre kötöm a legszigorúbb titokbantartást, legalább addig, mig a dolni-brussowi kastély vendége vagyok.« E szavak után egyedül hagyta az öreget, és letért az útra, mig Fedor még egy pár percig gondolataiba elmélyedve, szótalanul utána nézett és aztán ő is, nagyot sóhajtva, ugyanabban az irányban el-A következő nap késő esti óráiban György herceg hálószobájában találjuk Bobrovski grófot, kényelmes karszékben ülve, élénk beszélgetésben a herceggel, ki nyugtalan léptekkel fel és alá járva, büszke, szabályos arcvonásain a bánat és mélaság kifejezésével. De még komorabb és bánatosabb az öreg Fedor batyuska arca, kisüvegét jobbágyi alázatossággal kezében tartva, a kandalló mellett áll. A herceg vendégei a thea-teremben »roulette« asztal mellett mulatnak és csak a bankadóra, meg a zöld posztóra hímzett sárga számokra összpontosítják figyelmüket. A házi úr és Iván gróf távollétét jóformán nem is veszik észre. Odakünn szélvész dühöng, megrázkódtatja a kastély kapuit és zörögve az ablakokon, kísértetiesen megmozgatja a bosszú, bársony függönyöket. Sűrű köd borítja a vidéket, fellopódzik a ház fedélzetére és beburkolja a tárgyakat. A kandalló tűzhelye, mely az Ural hajlatainak lakóinál — a két-három hónapig tartó nyári időt kivéve, — soha nem szokott kihűlni, kellemes lobogásával jótékony meleget áraszt a szobában, melyet egy kis asztalon álló rococo ezüstgyertyatartóban vastag viaszgyertya vékony lángja csak félig világít meg. Később lecsöndesült a vihar, mely az egész napon át az ural meredek halmainak hasadékaiból fuvalt és zöldelő hajlatain aládühöngve, zabolátlan vadsággal a lapály felé csapott, letördelve a várkert tölgyfasorainak sok vaskos ágát. Nemsokára ismét végig simult a puha, szürkés köd a tájakon, és csöndes békében nyugovék a természet. Aztán egyszerre a holdtöltének szelíd, oly rejtelmesen bűbájos és ábrándos világa kezdé ketté lassítani a fekete éj sötétségét, míg a díszkert üvegházának drága, exotikus virágai gyöngéd szellő látatlan szárnyain balzsamos illatot küldtek az újra kinyitott ablakokon át a szobába. — Uram, barátom ! — szólt most György herceg francia nyelven, a beállott hosszasabb csend után érzelemteljes hangon, mivel háláljam meg, miként nyilvánítsam legméltóbbban ön iránti hálám érzetét, hogy hű, öreg szolgámat a maga drága életének kockáztatásával megmentette a haláltól? Valóban nemes tett, valódi lovaghoz méltó. Mert hát utó végre is csak jobbágy az, a kit megmentett; portéka, mely — ha még egy oly becses s tán pótolhatatlan is — mégis csak portéka marad! Bocsássa meg az öregnek, hogy az ön nemes akarata ellenére kifecsegte a dolgot. Én vagyok az oka, hogy bevallotta életmentőjének nevét. Ugyan sokáig tartott, míg rábírtam, hogy feleljen és nevezze meg megmentőjét. Végre, ne vegye zokon gróf úr, ha arra kérem , szűnjék meg e percben ama keserűségnek még utóize is, melyet a múltkori, poharak közti beszélgetésünk óta tán megmaradt önben. Tudok én mindent, édes barátom, de higgye meg, orosz nemesi szavamra, hogy részemről legalább ama megjegyzésekbe semmiféle célzás önre nem rejlett. Még egyszer kérem, bocsásson meg mindent, mi akkor önben visszatetszést szült. Melegen szoktá meg a gróf kezét, ki a rokonszenv e nyilatkozatát őszintén viszonza. — Legyen meggyőződve, György herceg, hogy én az említett alkalommal személyes érzelmeimben és öntudatomban legkevésbbé sem éreztem magamat sértettnek. Ismerem az embereket és a világot, tudom tehát azt is, hogy mennél tarthatatlanabb és igazságtalanabb valami állítás vagy vélemény, annál sallangosabb is szokott lenni, hasonlítva a hordóhoz, mely mennél üresebb, annál nagyobb hangot ad. Poharazás közt pedig ilyesmit rossz néven venni oktalanság is volna. — És hogy mivel köszönje meg hercegségednek tett csekély szolgálatomat ? Dúsan meg vagyok jutalmazva az öntudat által, hogy hercegségednek kedvére tehettem. De ha csakugyan szabad valamit kívánnom e szolgálatért, — folytatá a gróf, alig észrevehető gúnyoros mosolylyal, — akkor csak azt kívánom hercegségedtől; ne higgje továbbra is, hogy a múltkor emlegetett nemzeteket nagyobbára »bramarbas«-ok képezik, kik nemes tetteket csak akkor tudnak véghez vinni, ha biztosak arról, hogy azok napfényre kerülvén, babérkoszorút fűznek homlokuk köré, ha pedig erre kilátás nincs, mi sem zavarhatja meg egykedvű közönyüket. Ez utóbbit csupán azért bátorkodom megjegyezni, mert azt mondta, György herceg, hogy mindent tud. A herceg nem válaszolt Bobrovski gróf szavaira, hanem az öreg Fedorhoz lépett és halk hangon néhány percig tartó beszélgetésbe bocsátkozott vele. (Folyt. köv.) *) A hódítókellemű fiatal Fleury hercegnő, ki a rémuralom véres napjai alatt, mint halálraitélt ugyanazon börtönben (Saint-Lazar) várta végóráját, melyben Chénier. A bájos hölgy megmenekült, de dalnoka a rémuralom bukása előtt két nappal több társával együtt 1794. július 25-én a nyaktiló áldozata lett. E. K. Gy. E. Kovács Gyula.