Fővárosi Lapok 1880. március (50-73. szám)
1880-03-02 / 50. szám
Az új látvány mely most nyílt, kisebb körreszorult ugyan, de nem kevésbbé megragadó volt. A vén almafákat az éji világ oly fénynyel árasztotta el, mintha valamely bűbájos tündér műve lett volna az. A tövön ezer meg ezer ezüst fény csillogott, mint megannyi apró láng, mely legott kialudni látszott, amint az ott elhaladók árnyat vetettek a pázsitra, hogy a másik pillanatban már újra fölcsillanjon. A csűrök, kazlak, gazdasági szekerek körrajzát tisztán ki lehetett venni, úgyszintén a recés kerítést, az ekéket s a künt heverő vagy még legelésző barmok alakzatát. De különösen a vén kastély nyújtott sajátságos látványt. Az eleven sövény lombozata, a ház melletti lugason fölkapaszkodó jerikói lenc, a vadszőllő és a vad rózsa, melyeknek egyegy ága a kis négyszög ablakokon kandikált be; továbbá a ház körül félkörívben letűzött vesszőkre felfutó sarkantyúvirág s az épület mohos tetejét borító fülfa- és nőszirom-csoportozat, de kiváltképen a borostyánnal beszőtt két idomtalan kupolájú, szélkakasos torony, a messze kinyúló ereszcsatornák, a hold varázsfényében oly bűbájos képet tártak föl, aminőt csak képzelni lehet. E látványhoz gondoljuk még azt a csöndet, bájt, költészetet, melyet ez est nyújtott! Stereoskopikus légtükrözet volt ez, oly varázslat, minőt csak álmunkban szoktunk látni. Néhány percig művészünk elámulva, mozdulatlanul vesztegelt, mint valamely legendabeli lovag. Végre is társának kellett a vállára veregetni, hogy őt merengéséből fölébreszsze. — Önnek a barátja még mindig el van foglalva, — szólt az öreg az egyetlen világosságra mutatva, mely az épületből kisugárzott s kétségtelenül megvilágította a pénz emberét is, ki a bájos és dacára csak a jegyzői okmányokat s a gazdaságra vonatkozó számadatokat tartá egyedül méltóknak figyelmére. És csakugyan, mikor Prosper és János úr az emeletre fölmentek Anatolehoz, ő még mindig ugyanazon a helyen ült. Az iratok egy része ki volt terítve előtte, a másik egy fehér boríték alatt rejlett, melyre nagy betűkkel ez volt írva: » Rousselot-örökség.« — Ej, ej! — kiáltott az örökös, a mint az öreget megpillantotta; — ugyan mondja csak, miféle állatfajhoz tartozik az az ön Bastien-je ? — Talán hiányt szenvedett valamiben, Anatole úr ? — Nem épen, de ha már egyetlen cselédet hagy ön vissza a ház őrzésére, nagyon jól teszi vala, ha másvalakit választ ki helyette. — Hétfőn reggel mindenki itthon lesz s akkor Anatole ur kénye-kedve szerint választhat közülök. Egyébiránt majd beszélek én Bastien-nel. — Legyen! De ha ő önnek sem fog válaszolni, ép úgy mint nekem nem válaszolt . . . — Hogy történhetett ez ? — Az imént beszólítottam; a holnapi napra nézve akartam vele közölni parancsaimat. — És nem fogadta talán azokat kellő tisztelettel? — Csak jelekkel, némajátékkal. Ebben ugyan még semmi különös nem volna, azonban néhány hozzá intézett kérdésemre is folytatá némajátékát. — Megnémultál-e, bohó ? — kiáltok rá. — Oh, épen nem, uram, sőt ellenkezőleg sokan azt állítják, hogy nagyon is pereg a nyelvem. — Nos, akkor hát csak használd a nyelvedet és válaszolj nekem. — Ezt mondva, várom a feleletét. A fickó újra ostoba arcot ölt, fülig fölpirul, néhány érthetetlen szót dadog, aztán egyszerre megszűnik hebegni, ajka nyitva marad, mintha halszálka akadt volna fenn a torkán. Én egyre kérdezősködöm tőle, zavara fokozódik , újra néma jelekkel válaszol s torzképet vág. Oh, mily ügyes bohóc e gazember! —gondolom. Kezdtem mérgelődni: ugyanaz a némajáték volt a felelet. Végre is vállat vontam és . . . jót rúgtam rajta. Ő pedig visszafordult, mosolygott, hálás kifejezéssel hatta meg magát előttem s aztán kiment. Ki látott életében ilyen barmot? János ur már néhány pilllanat óta nevetett a történtek fölött. Végre Prosper is osztozott e derültségben. (Folyt. köv.) 244 A „Comedie Francais ünnepnapján. (Paris, február 25.) Az ünnepély alkalmával, mely ma este Páris szine-javát a »Comedie Francaise«-ba gyűjti, hogy újra tapsolja a «Hernani« agg költőjét, érdekes megemlékezni e romantikus szomorújáték első előadásáról. Sajátszerű véletlen, hogy az ötven év előtti tél, midőn »Hernani« színre került, valósággal mása volt az ötven év utáni télnek, melyen Franciaország e műnek, hogy úgy mondjam : aranylakodalmát ünnepli meg. A Szajna akkor is be volt fagyva, mint az idén s mint a költő egy névtelen életírója (saját neje) mondja: a próbák alatt Hugónak posztó-tapánban kellett a színházba mennie, hogy a megjegesedett hidakon lábát ne törje. A színpadon melegített téglát tétetett lábai alá. A színészek fogai vacogtak s kiki sietett leperdíteni mondókáját, hogy aztán még jobban siessen a foyerben melegedni. De a lelkesedés, melylyel Páris akkor e színdarabot fogadta, korántsem hasonlított a mai lelkesedéshez, bár az az este is zajos volt, mint lesz a mai. »Hernani« határozott előre való lépést jelez a francia dráma történetében s 1830 február 25-dikén csatatért csinált a »Français« színpadából, melyen az új romantikus iskolának, meg kellett küzdenie, a régi klasszikus iskolával. Élethalálharc volt ez, melyben az egyik csak a másiknak vesztével győzedelmeskedhetett. A klasszikus költészetnek buknia kellett, mert hiányzott belőle az élet, az erő, de az új iskola sikere kétes volt csaknem az utolsó pillanatig. Mint Victor Hugo »Ruy Blas és a »Le roi s’amuse« című darabjainak, »Hernani«-nak is előbb a cenzúra akadályait kellett leküzdenie. Október elsején olvasta fel a költő a »Theatre Francais« bíráló bizottsága előtt »Hernani «-t, melyet az egyhangúlag elfogadott s aztán a cenzúrának adta át, mely tőle kitelhetőleg megcsonkította és elferdítette. A szerző jó darabig hiába várt, nem kapta vissza sem kéziratát, sem a sajtóbiróság ítéletét. Sürgetésére azt felelték, hogy a darabbal a cenzúra már rég végezett s hogy az a Bourdonnaye minisztériumában van ez idő szerint. Végre visszakerült a minisztertől, de hogyan! Kiforgatva és elferdítve. A költőnek minden türelmére és minden erélyére szüksége volt, hogy darabja előadásáról le ne kelljen mondania. Vitázott, civódott minden mondatért, minden kifejezésért. Hogy az olvasónak e tusáról némi fogalma legyen, ime egy levél, melyben három szavát visszaadják a szerzőnek. »Tisztelt uram, van szerencsém értesíteni, hogy ő excellenciája, engedve az ön ellenvetéseinek, melyeket siettem eléje terjeszteni, szíves volt beleegyezni, hogy »Hernani« némely törlései helyreállíttassanak. Ennélfogva szabadalmazva van újra kéziratába venni a következő kitörölt kifejezéseket: Lache, insensé, mauvais roi.« Maradtam sat. Trouvé. A szinügyi sajtóbiróság elnöke.« A műnek a »Journal des Débats« már előre roppant hirt csinált, mig a régi iskolához tartozó szinműirók, kik nem jó szemmel nézték ezt a jövevényt, ki veszélyeztette nemcsak doktrínáikat, de érdekeiket is, rajta voltak, hogy ezt az ellenséget veszélytelenné tegyék. Az eszközök megválogatásában nem voltak kényesek. Akadtak, kik hallgatóztak a színfalak mögött, vagy elmeséltettek egy-egy jelenetet a színház kapusától, vagy megkerítették a kézirat néhány sorát, melyeket azután nem készek nyilvánosságra hozni, persze elferdítve, ellúzítva, gúny tárgyává téve. Jó ideig e fölött nevettek bizonyos szalonok. Általán véve a sajtó sem volt kegyesebb a műhöz. A kormánylapok nem kedvelték a szerzőt, mióta a X. Károly által felajánlott évdíjat visszautassa ; a szabadelvű lapoknál pedig színműírók írták a kritikát, kiknek nem tetszett a vetélytárs. Mielőtt Hugo darabját a közönség megismerte volna,a »Vaudeville« színházban már annak egy paródiáját adták elő, mely az ismert képjelenetben Don Ruy Gomez-t mint medvetáncoltatót mutatta be. Mindennél nagyobb baj volt azonban, hogy a színészek sem lelkesültek a darabért. A romantikus iskolának ez ideig csak egy határozott sikere volt a francia színpadon, Dumas »III. Henrik«-jével s a színészek visszavágyódtak a régi alexandrinekhez. Az egy Joannyt kivéve, kinek dán Ruy Gomez szerepét adták s a ki egyaránt lelkesült a műért és szerzőjéért, a többi kedvéért fogott a tanuláshoz. Mars kisasszony, ki ötven éve dacára is uralkodott a színpadon, nagyon fitymálódva bánt Dona Sol szerepével és olykor kíméletlen volt az ifjú költő iránt. Az öreg Dumas emlékirataiból ismeretes e művésznő kötekedése a próbák alatt. Végre közeledett a főpróba s a darab ki volt tűzve előadásra. A pénztárakat ostrom alá vették, de az ostromlók jó része az ellenséges táborból való volt, mely buktatni igyekezett. Ez a körülmény annál több aggodalomra adott okot, mert Hugo lemondott a szokásos elaque-ról, mely akkor még rendszeresen működött a »Comédie Framçaise«-ben is; lemondott róla, mert nem bízott benne. A claque meg volt vesztegetve ellenségei által. Ennek ellenében a költő oly módhoz folyamodott, mely a hivatalos tapsolókat fölöslegessé tegye és egyszersmind pótolja. A kezdeményezés érdeme voltakép a Theophile Gauthieré, ki akkor a romantikus iskolának legifjabb, de már is ismert tagja volt. Ő vállalta magára az intézkedések gondját. Összetobozza az új iskola híveit, a többnyire csupaszképű fiatal embereket, kik nyitott gallérral jártak és vállaikra omló hajat viseltek, melylyel talán pótolni kívánták azt, ami a képükön hiányzott. Voltak közöttök ismert nevek is, mint Louis Boulanger, Gerard de Nerval, Thierry Eduard, Balzac, Berlioz. Hugo egy csomag piros papirost vett, azt négyszögű lapokra vágta és minden lapra ráírta e spanyol szót: »Hierro,« mely vasat jelent és szétosztotta az összetoborzott önkénytes had közt. Ez volt a jelvény. A színház a szerzőnek rendelkezésére bocsáta a zenészek helyeit, a második emeletet és a földszint kétharmadát. Midőn az előadás napja elérkezett, ez az önkénytes had már dél tájban csoportosult a színház előtt. Furcsa csoport volt, s minden ország, minden kor ruházatában. Lehetett látni Robespierre-felöltőt, spanyol köpenyeget, II. Henrik korabeli vékony karimájú kalapot; maga Theophile Gauthier, a vezér, vállaira omló hajjal és skarlátszínű selyem felöltőben jelent meg. A színház ajtaja nem akart megnyílni előttük. A régi iskola hívei időközben neszét vették e csoportosulásnak s összegyülekeztek ők is, összeszedve az utca szemetét, s megpróbálták a tarka tömeget eltávolítani. Említik a többi közt, hogy Balzacnak egy rohadt káposztafő esett a fejére. A két tábor kétségtelenül véres harcba keveredik, ha három óra felé meg nem nyílt volna a szinház ajtaja. A tarka tömeg a nézőtérre vonult s az ajtó ismét becsukódott. Benn voltak a sötét házban és tanácskozni kezdtek a teendők felett. Körülbelől négy órára megegyeztek a helyek iránt és nem volt mit tenniök. A tömeg unatkozott, és minthogy még körülbelül ötödfél óra választotta el az előadástól, nem tudták miképen agyonütni az időt. Kivilágítatlan színházban ez nem is könnyű dolog. Beszélgettek, lármáztak, énekeltek, és ettek. Mindez különös volt szemben ama színpaddal, melyen egykor Voltaire-t megkoszorúzták. A terem, a csillár meggyújtása után, a legfényesebb közönséggel telt meg, melyből nagyon kivált a földszinten és a második emeleten elhelyezett hosszúhajú csoport. Ezek zajongtak, míg az igazi közönség boszús volt, a színészek pedig kedvetlenek. A szokásos három ütés után, melyek a párisi színházakban a csengőt pótolják, az előadás a lehető legkedvezőtlenebb kilátások között indult meg. De a »Hernani« verseinek hatása alatt egyaránt szétoszlott a színészek kedvetlensége és a közönség boszúsága. A tarka gárda kitelhetően munkálkodott, de nem volt szükség reá, mert a jelenetek láttára tapsoltak azok is, akik fütyölni jöttek. A lelkesedés mindegyre nagyobb lett s a harmadik felvonásnál a siker kétségtelenné vált. Midőn harmadszor gördült le a függöny, valaki hivatta a szerzőt. Hugo a folyosóra megy, ahol egy alacsony férfi fogadja. — Nevem Mame, a Bodoin kiadó üzletének társa vagyok. Beszélni kívánnak önnel, — de itt rossz helyen vagyunk. Szabad kérnem egy pillanatra? Az utcára érve, a kis ember így szólt: — A nézőtéren voltam, én is, Bodonn úr is; szeretnék kiadni »Hernani«-t nyomtatásban. Nem volna hajlandó eladni ? — Menyiért ? — Hatezer frankért. — Majd beszélünk erről — mondá Hugo, — az előadás után. — Bocsánat! szeretném azonnal megkötni az alkut. — De miért?— hisz nem tudja még, hogy mit vesz ? Alább is szállhat a siker. — Igen, — mondá a könyvárus, — de emelkedhetik is. A második felvonásnál kétezer frankot akartam önnek ígérni; a harmadiknál négyezret; most a negyediknél hatezret ígérek; tartok tőle, hogy az ötödik felvonás után tízezer frankot ígérnék. — Ám legyen, — felelte Hugo, — ha ily félelme van drámám miatt, önnek adom. Jöjjön hozzám holnap és megkötjük a szerződést. — Ha terhére nincs, szeretném megkötni azonnal. Zsebemben van a hatezer frank. — Ezer örömmel, de hogyan ? Az utcán vagyunk. — íme egy dohányosbolt. A könyvárus és a költő beléptek, s egy lap papiroson szerződést rögtönözve, az utóbbi átvette az összeget, melyre valóban szüksége volt. A lelkesedés nem csökkent, midőn a költő visszatért a színházba, sőt fokozódott. A közönség szűnni nem akaró tapsokban ünnepelte a darabot, a szerzőt és a színészeket. Ez a siker a Mars kisasszony ellenszenvét is megsemmisíti. Az utolsó felvonás nagy jelenete után, midőn a szerző a művésznő üdvözletére