Fővárosi Lapok 1880. november (252-275. szám)
1880-11-03 / 252. szám
Szerda, 1880. november 3. 252. szám Tizenhetedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, hatvani utca 8. sz. II. emelet. Előfizetési dij: Félévre ..............................8 frt. Negyedévre ...... 4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A mióta szellemednek Szentegyháza porba omlott, S bemerült az örök éjbe Az a büszke fényes homlok; A mióta hőseidnek Táborával alászálltál: Idehagyott szép országod Egyebet sem ismer gyásznál. Levitted a fényt, az áldást, Szivolvasztó nagy hatalmad’, Boldog a ki bámult élve S szent-irigyen magasztalhat. Én vagyok ez irigy, — vallom, Oh, te százszor boldog Caesar, Diadalmas hősök hőse, Koszorúzott a végcélnál! Oh miért, oh, hányszor nem kél Ez a kérdés tűz lelkemben : Miért kellett nekem nálad Annyival később születnem ? Mért nem veled, oldaladnál küzködhettem égve, forrva ? Egressy Gábor sirjánál (November 1. 1880.) Ha nem is a legelsők közt, Ha mint csatlós, fegyver-szolga De legalább oly tudattal A legszentebb zászló alatt, Hogy eszményünk mindörökké Közimádat tárgya marad. Tudom, hogy az indul, a ki Testét tépve holtra válik, Nem tűrt többet istenéért, Mint te hired templomáig; De ha zárult a sorompó, És te rajta megjelentél: Tűzben, lángban álló hadnép Riadozott győzelmednél . . . Nem ültél elátkozottan Zord magadban szent heveddel, Zsibogott lenn százezernél A mi benned lüktetett fel. Óh a te hős korszakodban Szív, ha nagyot, forrót dobbant; Lélek, ha egekre nyílva, Halhatatlan lángra lobbant: Két országnak síkja, bérce Zúgta rá, hogy »tudunk, érzünk, Csak lobogj, menj, veled tartunk, Lelkünkből vagy, lássunk, vérünk ! Micsoda nagy óriások ! — Ösmesék sárkány-szülötti — Kik közül sok, csak a földből, Csodamódra szökdösött ki . . . Te azokkal küzdöttél sort, Ő velek váll vállhoz vetve, Dicsőséged két nagy dalnok örökéltü lantra vette. Most ? Ma ? Oh e szárnytalan kor, Fás, hideg nép, törpe sarjak ! Rajtunk ugyan az utókor Nem tudom mit magasztalhat? Azt-e, hogy a fényes zászlót Letagadva megtiporjuk, S ha ki hozzá hű maradt még, Annak gúny és siralom jut ? Oh, dicsőült, nemes bátya ! Ha öcsédnek fáj az élet. Modern boszorkány. (Elbeszélés.) Írta Sümegi Kálmán. (Folytatás.) Zoltán előtt is egészen más világításban állt most a gróf. A dicsőség fénye, mely hirtelen lobbant föl az ifjú körül, elkápráztatta szemét. Mikor először hallotta a gróf ajkairól a nagylelkű ajánlatot, azt hitte, hogy csak tréfát űz vele. Olyan váratlanul jött a meglepetés s olyan hihetetlennek tetszett az neki. Csak mikor tények kezeskedtek a gróf mellett, csak akkor látta, hogy jelöltsége még sem tréfa, de még akkor is úgy tetszett neki, mintha mindezt csak úgy álmodná. Pedig nem álmodta. Valóságos képviselő-jelölt volt. Fölszólították, programmbeszédet is tartott, neve ott ragyog a lengő zászlókon, s hangzik a választók ajkairól, riadó éljenek kiséretében. Isten-útfélen hallja, a merre csak mén, mindenütt üdvözlik, dicsőítik, fényes bandériumok vonulnak ki eléje, ékes szónoklatokkal fogadják, pazar lakomákat tartanak a tiszteletére, virágokat szórnak a kocsijába, fáklyás zenével lepik meg. És mindezt a grófnak köszönheti. A gróf hívta meg értekezletre a kerület befolyásosabb embereit, a gróf ajánlotta ezeknek Zoltánt s a gróf elnöklete alatt kiáltották ki jelöltnek. Azt a küldöttséget is, mely a jelöltség elfogadására felszólította, a gróf vezette s azt a zajongó, lelkes közönséget, mely előtt programmbeszédét megtartotta, a gróf hívta össze. A nemzetiszinű zászlókat, melyeken nevét lengeti a szél, a gróf rendelte, a jelvényeket, tollakat, kokárdákat a gróf számlájára készítették, a hordókat, melyekből a szomjas választók számára bőven foly a bor, a gróf üttette csapra, — mindenütt a gróf keze működik, az a hálás kéz, mely az atya életéért a vitéz nagyatya tehetséges öcscsét emeli föl, hogy utat nyisson neki a magasba, a hová azt nemes vágyai vonzák. Legalább a világ mindezt igy látja és hiszi is. Még maga Zoltán is. Mert hát nincs rá oka, hogy a gróf tettének másban keresse indokát. Azt a titkos rugót, mely a hálás gróf nagylelkűségét mozgatja, csak úgy nem sejti ő, mint senki más. A szép asszony nem azért boszorkány! Jól érti ő bűbájos mesterségét. Titkon, sötéten munkálkodik; emberi szemek nem láthatnak rejtélyes dolgaiba. Úgy tesz, mint a boszorkányok : »Köd előttem, köd utánnam, Engem senki meg ne lásson . . .« Nem is látják meg. Tanú nélkül folyt le közte és a gróf között az a jelenet, melyben Zoltán jelöltségét megállapították. Boszorkányhoz illő ravaszsággal végezte ezt el a szép asszony. Meghatóan beszélte el a grófnak a »gyilkos asszony barlangjánál« lefolyt jelenetet, szeretettel rajzolta a derék ifjú nemes ambícióját, azután kedves élelmességgel hozta fel azt, hogy Zoltán megválasztásával két szerető szívet boldogítanának, Zoltánét és Lenkéét, akiket ez a siker jegyesekké tenne. — Tedd meg, kérlek, Lenkéért, az én kedves kis barátnőmért, — szólt babonázó ravaszsággal a szép asszony s utána mindjárt hivatkozott a gróf lovagiasságára és nemeslelkűségére, mely az ősök emlékéért bizonyosan föl fogja karolni a tehetséges unokát. A gróf nagyon szerette Olgát, meg aztán a szép asszony körmönfont rábeszélése is mélyen hatott rá s bár egy kissé különösnek találta a kívánságát, szó nélkül beleegyezett a teljesítésébe. A valónak még csak sejtelme sem villant meg benne. Igaz, hogy Zoltán csaknem napos vendége volt a kastélynak, de a szép asszony még csak egy hajszálnyival sem lépte át vele szemben azt a határvonalat, melyet a hitvesi kötelesség vont eléje. A legszemesebb gyanú sem vádolhatta ebben a tekintetben. A bölcs mama nem hiába nevelte okos leánynak Olgát. Nagyon ügyes asszony vált belőle. Port hintett az egész világ szemébe. Zoltán számára titokban készíti a tőrt . . . Lenkét feltűnően elhalmozza kegyeivel s a vén Doroghréthy báróval szemben oly kacérul viseli magát, hogy az mindinkább bizalmasabb és merészebb lesz. A világ legalább igy látja s gonosz nyelve talál is okot számtalan pikáns mendemondára. Hanem azért a vén szerelmes most is még csak úgy sóhajtoz: — Boszorkány! Még mindig boszorkány! . . . Szárnyasi Olivér pedig még most is azt súgja Szeghy Dani fülébe, mikor a bárót Olga mellett legyeskedni látja: — A vén bolond! X. Hollós Zoltánt megválasztották. Fényben úszott a kis füzesi kastély. A gróf pazar lakomát adott az uj képviselő tiszteletére, a kit diadallal kisért egy hosszú, zajongó kocsisor a kastélyba. Lengtek a zászlók, lobogtak a tollak, szólt a muzsika s a rekedt kortesek kurjongatása közben harsányul hangzott a választók dala, melyet a kis füzesi kántor csinált s énekelt elő ilyetén képen : Álmainak fellegvára Ne’zd, hogy omlik, pusztul, széled, Te hozzád jött, oh hevítsd, gyújtsd, Ölelj által forró árnyék ! Intsd, mutasd, hogy a szent zászló Ma is fenn, az ormon áll még ! Mondd, mint régen: »csak előre! Gúny, közöny, taps, ármány, semmi. El ne rettenj, meg ne szédülj, Hova vágytál, ott fogsz lenni!« S én, mint régen , ihletedtől Fölemelten újra állok, Nagy emléked világánál Keresem az igazságot. Küzdök kétség-, vágy-, reménynyel, Csüggedezve meg kigyulva, Dics, kudarc közt, — oh hisz’ ilyen A dicsőség égi útja. Oh hisz ez az eldult homlok, Mely a porból is rám fénylik Vert, űzött, vitt mindenen át, S ragad mind e sötét révig ! E. Kovács Gyula: »Mátyás király címerében Holló madár ült, A mi zászlónk tetejébe Is holló repült. » Éljen Hollós Zoltán ! Hollós Zoltán a megyének Disze, virága, A mi zászlónk ékessége, Szép koronája. Éljen Hollós Zoltán ! Ragyogó arccal ült a lelkes férfiú a négy tüzes lótól vont fényes hintóban. Lázas izgalomtól égett mindene. Szemeiben annak a tüze lángolt, arcán annak a pírja gyűlt ki s homlokáról annak a fénye sugárzott. Feje zúgott, szive zakatolt, lelke majd szárnyakra kapott, majd meg szinte szédült, a mint el-elmerült a nagyság és dicsőség álmaiban s lassan-lassan elkábította a mámor, az a fölemelő, nemes részegség, melyet a közügyek terén a népszerűség szerez annak, a ki e furcsa nektárt először ízleli. Mellette a gróf ült a kocsiban. Redős arcán a hamar elmúló kedvnek röpke csillogása, melyet csakhamar léha közöny vált föl. Őt nem lelkesíti az éktelen zsivaj, nem érez szivszorongatást, mint Zoltán, egy-egy hangosabb éljenzésre vagy annak a naiv kortes-nótának szakadozott csapongására, melyet a Pegazuson nyargaló kántor mindinkább fülhasítólag énekel elő torkaszakadtából, miközben erősen torzsalkodik, hogy a zagyva néptömeg között a képviselő kocsiáig furakodhassék. A beteges grófot lassankint bántja is ez a zajongás, fülét sérti az ordítozás s fokról-fokra idegesebb lesz. Fakó arcának ráncai megmegrándulnak, üveges szemei bosszúsan csillognak s ajkai körül sivár gunymosoly lebeg, a mint Zoltánra tekintve látja annak nemes izgalmát. (Folytatása köv.) Egy 1 a y i n a a 1 a 11. (Olasz beszély.) Írta Ghislanzoni Antal. (Vége.) Leggyakrabban: »makaróni!«, »angol-szelet!«, »aprított hús!«, »párolt hús!«, »borjú-szelet!«-féle szavak voltak hallhatók. A görcsös fölkiáltásokból ítélve, azt hitte volna az ember, hogy a szegény alvó, a dühös éhség szülte lidércnyomás alatt a »Piemonti szakács«, vagy a »Jó szakácsné« valamelyik kiadását lapozgatja. Mikor egy halvány sugár hatolt a barlangba, József könyökére támaszkodott, kegyetlenül gyertyát gyújtott, s a csibe egyik szárnyát lecsavarva, jó étvágygyal az evéshez látott. Ferenc fölnyitotta szemeit — nézett — kékült-zöldült . . .