Fővárosi Lapok 1881. január (1-24. szám)

1881-01-14 / 10. szám

A Riviéráról. (Monaco és Monte-Carlo.) »Boldog ország, a­melynek nincs története!« — sóhajt föl Montesquieu. Ha ez áll, akkor Monacohoz fogható boldog ország csakugyan nincs. Történet dol­gában elérte a minimumot. Az egész monacói törté­net elfér egy tárcacikkben, egy entrefiletben, vagy egy vizitkártyán. A krónikás jóakaratától függ. Két utolsó »korszaka« 1849-ben és 1871-ben kezdődött. Negy­venkilencben Florestán, az uralkodó herceg, minden souverain közt a leggavallérabbnak mutatta magát. Monacóban forradalom tört ki! De mi volt ez a száz­húsz főből álló hadseregnek! Egy lábig kiirthatta volna a vakmerő lázadókat. De Florestán herceg ga­vallér volt és nemes bosszút állt. Eltörölte mindama hazafiúi kötelességeket, melyek kellemetlenek: az adót, a fegyverviselést, a vámot és a bélyeget. A monegas­­kok lefizetve érezték magukat a hercegi kegy ily szo­katlan nyilatkozata által és fáklyás zenét rendezvén ő fenségének, visszatértek tűzhelyeikhez, mint adónem­fizető polgárokhoz illik. Egy év múlva Franciaország elvette Monacotól Mentonet és Roccabrunát s a her­cegséget mediatizálta, meghagyván az uralkodót Mo­naco és a souverain jogos birtokában. A második kor­szak 1871-ben kezdődött, mikor dicsőségesen és isten kegyelméből uralkodó III. Károly herceg szerződést kötött Blanc úrral, a »vörös és fekete« lovaggal, men­­helyet nyújtván a Hamburgból, Baden-Badenből és Nauheimból elűzött istenasszonynak — Fortunának. Nem ingyen! Blanc úr örökösei egy milliót fizetnek évenkint a hercegnek, gondoskodnak a hadsereg (hat­van ember, két kapitány, két tábornok) és a rendőr­ség fentartásáról, a gázvilágításról és azonfelül kötelesek minden évben félmilliónyi új befektetéseket tenni a birodalom szépítésére. Nem vagyok annyira beavatva az üzleti titkokba, hogy pontos adatokat nyújthatnék a vállalat költség­­vetéséről. Annyit tudok, hogy a kiadásokat, mintegy öt-hat milliót, levonva, nyolc-tizenkét millió tiszta nye­reségen osztoznak évenkint az örökösök, u. m. Blanc özvegye, fia és két leánya, kik közül az egyik Radzi­­vill Constant herceg neje, a másikat pedig néhány hete vezette oltárhoz Bonaparte Rolfind herceg. Nem irigylem tőlük e milliókat, már amaz egy­szerű okból sem, mert hiába irigyelném, de sajnálom helyeinek legszebbikét, a gyémántok gyémántját. Fölfordított V alakjában nyúlik a tenger kék habjai közé két sziklaszirt, az egyiken Monaco, a Gri­­maldiak ősi fészke, szűk zeg-zugos utcáival és a kar­csú övezetű hercegi palotával. Szép múlt szép emléke, s a­mi ragyogvány van benne, az mind emberélet, diadalmas harcok árán került beléje. A fölhalmozott kincsek e kis nép vállalkozási szellemét, régi dicsősé­gét hirdetik, midőn hajói Barcelonától Smyrnáig ka­landozták be a földközi tengert, sok és gyakran egyen­lőtlen harcot küzdve uralmáért. Ha a hadi zsákmány tisztességgel szerzett vagyon, Monacohoz akkor szó sem fér. Vele szemben Monte-Carlo. Még szebb, mosoly­góbb. Míg a nap amott csak sötét közök, füstös, idom­­talan házak tömegét világítja meg, itt ragyogó palo­ták aranyos tetőin törik meg sugara, zöld pázsit har­matját változtatja gyémánttá, karcsú pálmák, ingó bambuszok, fényes magnóliák leveleit aranyozza be fényével. E ragyogó kép keretéül a tengermelléki alpok (Alpes Maritimes) szolgálnak, melyeknek egyik leg­magasabb csúcsán emelkedik a kolosszális Turbic-to­­rony, hirdetvén a hatalmas Róma dicsőségét a késő utókornak. E gazdagság, e pompa, a csábító villák, a bár­sonyos gyep, e festői ültetvények mind a vörös és a fekete szín útján kerültek ide. Ha a kártya-nyereség tisztességgel szerzett vagyon, akkor természetesen Monte-Carlohoz nem fér szó. De sokan más vélemé­nyen vannak. Helyén volna itt elmondani a játékról etnikai szempontból nézetemet. Az írók szeretnek minden al­kalmat megragadni, hogy az erkölcs őreiként szere­pelhessenek. Nem teszem, mert a toulettet bár nem tartom valami erkölcsös intézménynek, de rosszabb­nak sem hiszem a lottónál, mely az állam patronátusa alatt épen a legszegényebb osztályok megtakarított filléreit szedi el; sem a tőzsdejátéknál, hol a nemzet­közi pénzforgalom előmozdításának ürügye alatt egy perc alatt milliomok cserélnek gazdát. Ne bölcselkedjünk! Mig vágyai lesznek az em­bereknek, mindig lesznek módok is e vágyakat kielé­gíteni. Ha a morális Európa a roulettet száműzi, a roulette elmegy Amerikába, ha onnan is elkergetik, megy Polynesiaba s ha ott sem maradhat, elfoglal egy souverain hatalom. Addig is nézzünk körül Monte-Carloban. Az új gyarmat főterét egyik oldalról egy kis bazárféle épület, másikról a nagy »Hotel de Paris,« harmadikról a pompás »casino« foglalja el. Garnier, a párisi opera hírneves építője, tervezte és bár sokakat elragad geniális szeszélyessége által, rám nem tett va­lami különös hatást. Garniernak roppant reklámot csinált a párisi sajtó, pedig ő korántsem nagy építész. Sok szerencsés eszméje van a detailokban, kissé túlságos előszeretete a gazdag stucco és aranydíszítések iránt, de nem ura a tömegeknek és épületei csinos rococo-cassettek, de nem nagyszerű, hatalmas renaissance-paloták, minő­ket Florenc és Róma patríciusainak építettek a Bra­­mantek, Albertiek és Peruzzik. A monte-carloi kaszinó egy olvasó, két játszóter­­met és egy túlterheltsége dacára is kellemes hatású kis színházat foglal magában. A nagy előcsarnok, a »Salle des pas perdus,« tizennyolc drága florenci márvány-oszlopon nyugszik és ennek, valamint a színháznak gyönyörű freskóképei elsőrangú mesterek, mint Boulanger, Six, Feyen-Per­­rin művei. Naponként kétszer kitűnő zenekari hangversenyt hallgathat itt, a­kinek kedve van — ingyen ; az olva­sóteremben vagy kétszáz újság, köztük három magyar, áll rendelkezésére — ingyen; a­kinek melege van, kabátját a ruhatárban hagyhatja — ingyen; s ha hű­sítőül egy pohár vízzel szolgál valamelyik aranypaszo­­mántos inas, az sem nyújtja kezét a baksisért, az is — ingyen. Jobbkéz felől esnek a játéktermek. A két ajtón egész nap, míg a »munkaidő« tart, d. e. tizenegytől esti tizenegyig, ki-­s betolong a sokaság, előmutatva jegyét a huissiernek. A jegy, melyet egy »commissaire spégial« állít ki, egy napra érvényes és Blanc­ur kaszi­nóját »Cercle des étrangers de Monaco«-nak nevezi. Gyermekek, papok, a hercegség és a szomszéd dépar­­tement (Alpes-Maritimes) lakói nem bocsáttatnak a játéktermekbe. Belépve, azonnal megértjük, hogy miért van itt minden ingyen. Belátjuk a Krisztus koporsójáról szó­ló, közmondás megdönthetien igazságát. Megfizet itt busásan mindenik mindenért, még azért a tik­­kadt levegőért is, melyet beszi. Persze az árak kü- 52 — — — Nyisd fel, — monda Ivanovics Mihály és erős karjával fölsegíté Katinkát a kocsi lépcsőjére. Eközben a könnyelmű Timofteevna Julia ko­csijába két fiatal embert ültetett, hogy megóvja őket az esőtől, és oly jól érezte magát körükben, hogy az első pillanatban, midőn minden oldal felől e szavak hangzottak: »Vereevszkiék kocsija!« ő csak azt kér­de: »Ah, mi ez? mi történik?« és csak azután kiálta föl: » Ah, Katinka nincs jelen !« Katinka halett-halványan lépett a kocsiba és úgy rogyott le helyére. — Ön teljesen megfeledkezett rólam ma, cousine! — mondá. Csak most emlék­ezett vissza Timofteevna Julia mindenre. — Ah rokon! . . . Katinka, drága barátnőn, vétkeztem ellened. Nem tudom, hogyan történt ez — bocsásd meg! Tégy velem, a­mit akarsz, csupán a né­ninek ne szólj semmit ... Én meg ígéretet teszek neki . . . Lelkem, édes Katinkám, ne szólj semmit. Urak, önöknek szintén hallgatniok kell. Önökre és úgy szégyen ez, mint reám : elfeledni, hogy hölgy volt önökkel! József. . . Ivanovics Mihály! — fordula Ti­mofteevna Julia a szólítotthoz . . . Isten mentsen meg, József! . . . Nem tudom, hogyan fejezzem ki hálámat, Ivanovics Mihály! — Ne nyugtalankodjék, — viszonzá Bogo­molov. — Istenem! kedves Katinkám! kétségbe va­gyok esve . . . Ivanovics Mihály, hol volt ön ? . . . hol találta fel őt ? . .. — Véletlenül a templomba mentem . . . Azon­ban önöknek sietniök kell, mert már valamennyien el­távoztak. — Üljön hozzánk! — mondá Timofteevna Ju­lia, megfeledkezvén arról, hogy a kocsiban már min­den hely el volt foglalva. Bogomolov nem fogadá el az ajánlatot, mire a kocsi elindult. Nagy fáradság és ügyességre volt szükség, hogy Nikolaevna Anasztázia előtt elrejtsék Katinka arcá­nak nyugtalanságát; ruhája rendetlensége mindent elárult. De Timofteevna Julia értett a dologhoz. A fiataloknak ünnepélyes fogadása és amaz általános figyelem, mely önkénytelen feléjük irányult, segítsé­gére voltak és észrevétlenül bevezette Katinkát egy magányos szobába. Ott összeölelé és csókolá őt, tér­deire ereszkedett és toilettejét maga igazitá meg. Szegény Katinka szemeit könyek borították el és nagy cseppekben gördültek alá üde arcára. Timofteevna Julia majd fejét veszte, de Katinka csakhamar meg­nyugodott, mosolyt erőltetett, egy pohár hideg vizet ivott és belépett a vendégszobába. Élénk vágyat érzett, hogy megmentőjét szem­ügyre vehesse, kit csakugyan meg is pillantott a tá­volban több férfiú közt. Katinka siker nélkül iparko­dott keblének érzelmeit elleplezni, és ábrándos kék szemei élénken visszatükrözték azokat; arca szintén halvány és szelíd volt, és magán hordá az eltitkolt fájdalom kifejezését. Katinka az egész idő alatt inge­rült volt és valami megmagyarázhatatlan remegést érzett. Majd elhalványult, majd pir önte el arcát és kezei égtek. A táncmulatság, mint menyegzőknél rendesen történni szokott, derűit hangulatot idézett elő. Ka­tinka mindazonáltal keveset táncolt, de tánc közötti színórák alatt, társnői egyikével karonfogva majd fel és alá sétált a teremben, majd pedig a mellékszobá­ban a kártyázókat szemlélgeté. Éj­fél körül táncolták a cotillont. A játszók kö­zül néhányan (ezek között Ivanovics Mihály), megle­het, vagy sokat vesztve vagy megunva az asztal mel­letti ülést, a terembe jöttek. Kesztyűit húzogatva Bo­gomolov, a mellékszoba ajtajában állott s szemlélte a táncolókat . .. Vannak pillanatok a női szivekben, mikor a szenvedély féktelen elhatározássá fajul, és a szív minden rejtekét betölti. Ily pillanat következik be Katinkára nézve is. Figurát táncoltak, mely jogot adott a táncos választására. Katinka megtéve társát, egyenesen át­ment a termen és kezét Ivanovics Mihálynak nyújtá. — Ez az én hálám, — mondá önmagában. Valamennyinek figyelme le volt kötve. Ivanovics Mihály soha sem táncolt. Most azonban sietve fel­húzta második kesztyűjét és kezét Katinkának nyújtá. Meglepetésében bebegő, hogy ámbár elég vakmerő volt erre számítani, de még­sem hitte, hogy részesül­jön . . . e szerencsében. Azután könnyedén, pár ölnyi távolságra lejtett hölgyével. Befejezvén a táncot, mélyen meghajta ma­gát előtte. Midőn Katinka helyet foglalt, keble oly erősen­­ hullámzott, ahogy csatába készülő katonáé szokott hullámozni. — Ivanovics Mihály! Ön táncol, — kiálta fel Ti­mofteevna Julia, oly arckifejezéssel, mely azt látszott mondani: — üdvözlöm önt. A következő mazurt önnel fogom táncolni. — Engedje meg, nem táncolok, — mondá Bo­gomolov. — De hisz csak ép most táncolt unoka­nő­véremmel . . . Ön kivételeket tesz, Ivanovics Mihály. — Nem tartom magamat jogosnak erre, Timof­teevna Julia. Unokanővére valószínűleg nem tudta, hogy szoktam-e táncolni avagy sem ? Táncolok mel­lett állottam, részemről vakmerőség lett volna el nem fogadni felhívását. De ön, kinek szomszédja vagyok, lehetetlen, hogy ne tudná, miszerint teljességgel nem szoktam táncolni. Ivanovics Mihály meghajta magát és távozott. Mikor a mazurkának vége lett, hűsités és pihe­nés ürügye alatt Nikolaevna Anasztázia Katinkát egy üres zöld szögletbe vezette, egy alacsony székre ülteté le s a többi között e szavakat hallata: — Mi az, Katinka, te táncra hívtad Ivanovics Mihályt ? E férfiú ismeretlen előtted, mert még nem volt neked bemutatva. — Mama, nekem igy tetszett. Ez volt felelete Nikolaevna Anasztázia méltó leányának. És midőn Katinka fölállott, hogy eltávoz­zék, az anya nem tartá őt vissza. Visszatérőben a táncmulatságról, Katinka több kérdés megoldásával volt elfoglalva. Micsoda véletlenségből tért be Ivanovics Mi­hály a templomba, hol meglátta őt, mikor a többiek már mind eltávoztak volt? Honnan tudta meg, hogy ő Timofteevna Júliával volt, a­miért hangosan is kiál­tozva követelte: Vereevszkiék kocsiját... És szemeit elfödve kezével Katinka, úgy tetszik neki, mintha va­lami hatalom varázsát érezte volna. (Folytatása köv.)

Next