Fővárosi Lapok 1881. január (1-24. szám)
1881-01-14 / 10. szám
A Riviéráról. (Monaco és Monte-Carlo.) »Boldog ország, amelynek nincs története!« — sóhajt föl Montesquieu. Ha ez áll, akkor Monacohoz fogható boldog ország csakugyan nincs. Történet dolgában elérte a minimumot. Az egész monacói történet elfér egy tárcacikkben, egy entrefiletben, vagy egy vizitkártyán. A krónikás jóakaratától függ. Két utolsó »korszaka« 1849-ben és 1871-ben kezdődött. Negyvenkilencben Florestán, az uralkodó herceg, minden souverain közt a leggavallérabbnak mutatta magát. Monacóban forradalom tört ki! De mi volt ez a százhúsz főből álló hadseregnek! Egy lábig kiirthatta volna a vakmerő lázadókat. De Florestán herceg gavallér volt és nemes bosszút állt. Eltörölte mindama hazafiúi kötelességeket, melyek kellemetlenek: az adót, a fegyverviselést, a vámot és a bélyeget. A monegaskok lefizetve érezték magukat a hercegi kegy ily szokatlan nyilatkozata által és fáklyás zenét rendezvén ő fenségének, visszatértek tűzhelyeikhez, mint adónemfizető polgárokhoz illik. Egy év múlva Franciaország elvette Monacotól Mentonet és Roccabrunát s a hercegséget mediatizálta, meghagyván az uralkodót Monaco és a souverain jogos birtokában. A második korszak 1871-ben kezdődött, mikor dicsőségesen és isten kegyelméből uralkodó III. Károly herceg szerződést kötött Blanc úrral, a »vörös és fekete« lovaggal, menhelyet nyújtván a Hamburgból, Baden-Badenből és Nauheimból elűzött istenasszonynak — Fortunának. Nem ingyen! Blanc úr örökösei egy milliót fizetnek évenkint a hercegnek, gondoskodnak a hadsereg (hatvan ember, két kapitány, két tábornok) és a rendőrség fentartásáról, a gázvilágításról és azonfelül kötelesek minden évben félmilliónyi új befektetéseket tenni a birodalom szépítésére. Nem vagyok annyira beavatva az üzleti titkokba, hogy pontos adatokat nyújthatnék a vállalat költségvetéséről. Annyit tudok, hogy a kiadásokat, mintegy öt-hat milliót, levonva, nyolc-tizenkét millió tiszta nyereségen osztoznak évenkint az örökösök, u. m. Blanc özvegye, fia és két leánya, kik közül az egyik Radzivill Constant herceg neje, a másikat pedig néhány hete vezette oltárhoz Bonaparte Rolfind herceg. Nem irigylem tőlük e milliókat, már amaz egyszerű okból sem, mert hiába irigyelném, de sajnálom helyeinek legszebbikét, a gyémántok gyémántját. Fölfordított V alakjában nyúlik a tenger kék habjai közé két sziklaszirt, az egyiken Monaco, a Grimaldiak ősi fészke, szűk zeg-zugos utcáival és a karcsú övezetű hercegi palotával. Szép múlt szép emléke, s ami ragyogvány van benne, az mind emberélet, diadalmas harcok árán került beléje. A fölhalmozott kincsek e kis nép vállalkozási szellemét, régi dicsőségét hirdetik, midőn hajói Barcelonától Smyrnáig kalandozták be a földközi tengert, sok és gyakran egyenlőtlen harcot küzdve uralmáért. Ha a hadi zsákmány tisztességgel szerzett vagyon, Monacohoz akkor szó sem fér. Vele szemben Monte-Carlo. Még szebb, mosolygóbb. Míg a nap amott csak sötét közök, füstös, idomtalan házak tömegét világítja meg, itt ragyogó paloták aranyos tetőin törik meg sugara, zöld pázsit harmatját változtatja gyémánttá, karcsú pálmák, ingó bambuszok, fényes magnóliák leveleit aranyozza be fényével. E ragyogó kép keretéül a tengermelléki alpok (Alpes Maritimes) szolgálnak, melyeknek egyik legmagasabb csúcsán emelkedik a kolosszális Turbic-torony, hirdetvén a hatalmas Róma dicsőségét a késő utókornak. E gazdagság, e pompa, a csábító villák, a bársonyos gyep, e festői ültetvények mind a vörös és a fekete szín útján kerültek ide. Ha a kártya-nyereség tisztességgel szerzett vagyon, akkor természetesen Monte-Carlohoz nem fér szó. De sokan más véleményen vannak. Helyén volna itt elmondani a játékról etnikai szempontból nézetemet. Az írók szeretnek minden alkalmat megragadni, hogy az erkölcs őreiként szerepelhessenek. Nem teszem, mert a toulettet bár nem tartom valami erkölcsös intézménynek, de rosszabbnak sem hiszem a lottónál, mely az állam patronátusa alatt épen a legszegényebb osztályok megtakarított filléreit szedi el; sem a tőzsdejátéknál, hol a nemzetközi pénzforgalom előmozdításának ürügye alatt egy perc alatt milliomok cserélnek gazdát. Ne bölcselkedjünk! Mig vágyai lesznek az embereknek, mindig lesznek módok is e vágyakat kielégíteni. Ha a morális Európa a roulettet száműzi, a roulette elmegy Amerikába, ha onnan is elkergetik, megy Polynesiaba s ha ott sem maradhat, elfoglal egy souverain hatalom. Addig is nézzünk körül Monte-Carloban. Az új gyarmat főterét egyik oldalról egy kis bazárféle épület, másikról a nagy »Hotel de Paris,« harmadikról a pompás »casino« foglalja el. Garnier, a párisi opera hírneves építője, tervezte és bár sokakat elragad geniális szeszélyessége által, rám nem tett valami különös hatást. Garniernak roppant reklámot csinált a párisi sajtó, pedig ő korántsem nagy építész. Sok szerencsés eszméje van a detailokban, kissé túlságos előszeretete a gazdag stucco és aranydíszítések iránt, de nem ura a tömegeknek és épületei csinos rococo-cassettek, de nem nagyszerű, hatalmas renaissance-paloták, minőket Florenc és Róma patríciusainak építettek a Bramantek, Albertiek és Peruzzik. A monte-carloi kaszinó egy olvasó, két játszótermet és egy túlterheltsége dacára is kellemes hatású kis színházat foglal magában. A nagy előcsarnok, a »Salle des pas perdus,« tizennyolc drága florenci márvány-oszlopon nyugszik és ennek, valamint a színháznak gyönyörű freskóképei elsőrangú mesterek, mint Boulanger, Six, Feyen-Perrin művei. Naponként kétszer kitűnő zenekari hangversenyt hallgathat itt, akinek kedve van — ingyen ; az olvasóteremben vagy kétszáz újság, köztük három magyar, áll rendelkezésére — ingyen; akinek melege van, kabátját a ruhatárban hagyhatja — ingyen; s ha hűsítőül egy pohár vízzel szolgál valamelyik aranypaszomántos inas, az sem nyújtja kezét a baksisért, az is — ingyen. Jobbkéz felől esnek a játéktermek. A két ajtón egész nap, míg a »munkaidő« tart, d. e. tizenegytől esti tizenegyig, ki-s betolong a sokaság, előmutatva jegyét a huissiernek. A jegy, melyet egy »commissaire spégial« állít ki, egy napra érvényes és Blancur kaszinóját »Cercle des étrangers de Monaco«-nak nevezi. Gyermekek, papok, a hercegség és a szomszéd département (Alpes-Maritimes) lakói nem bocsáttatnak a játéktermekbe. Belépve, azonnal megértjük, hogy miért van itt minden ingyen. Belátjuk a Krisztus koporsójáról szóló, közmondás megdönthetien igazságát. Megfizet itt busásan mindenik mindenért, még azért a tikkadt levegőért is, melyet beszi. Persze az árak kü- 52 — — — Nyisd fel, — monda Ivanovics Mihály és erős karjával fölsegíté Katinkát a kocsi lépcsőjére. Eközben a könnyelmű Timofteevna Julia kocsijába két fiatal embert ültetett, hogy megóvja őket az esőtől, és oly jól érezte magát körükben, hogy az első pillanatban, midőn minden oldal felől e szavak hangzottak: »Vereevszkiék kocsija!« ő csak azt kérde: »Ah, mi ez? mi történik?« és csak azután kiálta föl: » Ah, Katinka nincs jelen !« Katinka halett-halványan lépett a kocsiba és úgy rogyott le helyére. — Ön teljesen megfeledkezett rólam ma, cousine! — mondá. Csak most emlékezett vissza Timofteevna Julia mindenre. — Ah rokon! . . . Katinka, drága barátnőn, vétkeztem ellened. Nem tudom, hogyan történt ez — bocsásd meg! Tégy velem, amit akarsz, csupán a néninek ne szólj semmit ... Én meg ígéretet teszek neki . . . Lelkem, édes Katinkám, ne szólj semmit. Urak, önöknek szintén hallgatniok kell. Önökre és úgy szégyen ez, mint reám : elfeledni, hogy hölgy volt önökkel! József. . . Ivanovics Mihály! — fordula Timofteevna Julia a szólítotthoz . . . Isten mentsen meg, József! . . . Nem tudom, hogyan fejezzem ki hálámat, Ivanovics Mihály! — Ne nyugtalankodjék, — viszonzá Bogomolov. — Istenem! kedves Katinkám! kétségbe vagyok esve . . . Ivanovics Mihály, hol volt ön ? . . . hol találta fel őt ? . .. — Véletlenül a templomba mentem . . . Azonban önöknek sietniök kell, mert már valamennyien eltávoztak. — Üljön hozzánk! — mondá Timofteevna Julia, megfeledkezvén arról, hogy a kocsiban már minden hely el volt foglalva. Bogomolov nem fogadá el az ajánlatot, mire a kocsi elindult. Nagy fáradság és ügyességre volt szükség, hogy Nikolaevna Anasztázia előtt elrejtsék Katinka arcának nyugtalanságát; ruhája rendetlensége mindent elárult. De Timofteevna Julia értett a dologhoz. A fiataloknak ünnepélyes fogadása és amaz általános figyelem, mely önkénytelen feléjük irányult, segítségére voltak és észrevétlenül bevezette Katinkát egy magányos szobába. Ott összeölelé és csókolá őt, térdeire ereszkedett és toilettejét maga igazitá meg. Szegény Katinka szemeit könyek borították el és nagy cseppekben gördültek alá üde arcára. Timofteevna Julia majd fejét veszte, de Katinka csakhamar megnyugodott, mosolyt erőltetett, egy pohár hideg vizet ivott és belépett a vendégszobába. Élénk vágyat érzett, hogy megmentőjét szemügyre vehesse, kit csakugyan meg is pillantott a távolban több férfiú közt. Katinka siker nélkül iparkodott keblének érzelmeit elleplezni, és ábrándos kék szemei élénken visszatükrözték azokat; arca szintén halvány és szelíd volt, és magán hordá az eltitkolt fájdalom kifejezését. Katinka az egész idő alatt ingerült volt és valami megmagyarázhatatlan remegést érzett. Majd elhalványult, majd pir önte el arcát és kezei égtek. A táncmulatság, mint menyegzőknél rendesen történni szokott, derűit hangulatot idézett elő. Katinka mindazonáltal keveset táncolt, de tánc közötti színórák alatt, társnői egyikével karonfogva majd fel és alá sétált a teremben, majd pedig a mellékszobában a kártyázókat szemlélgeté. Éjfél körül táncolták a cotillont. A játszók közül néhányan (ezek között Ivanovics Mihály), meglehet, vagy sokat vesztve vagy megunva az asztal melletti ülést, a terembe jöttek. Kesztyűit húzogatva Bogomolov, a mellékszoba ajtajában állott s szemlélte a táncolókat . .. Vannak pillanatok a női szivekben, mikor a szenvedély féktelen elhatározássá fajul, és a szív minden rejtekét betölti. Ily pillanat következik be Katinkára nézve is. Figurát táncoltak, mely jogot adott a táncos választására. Katinka megtéve társát, egyenesen átment a termen és kezét Ivanovics Mihálynak nyújtá. — Ez az én hálám, — mondá önmagában. Valamennyinek figyelme le volt kötve. Ivanovics Mihály soha sem táncolt. Most azonban sietve felhúzta második kesztyűjét és kezét Katinkának nyújtá. Meglepetésében bebegő, hogy ámbár elég vakmerő volt erre számítani, de mégsem hitte, hogy részesüljön . . . e szerencsében. Azután könnyedén, pár ölnyi távolságra lejtett hölgyével. Befejezvén a táncot, mélyen meghajta magát előtte. Midőn Katinka helyet foglalt, keble oly erősen hullámzott, ahogy csatába készülő katonáé szokott hullámozni. — Ivanovics Mihály! Ön táncol, — kiálta fel Timofteevna Julia, oly arckifejezéssel, mely azt látszott mondani: — üdvözlöm önt. A következő mazurt önnel fogom táncolni. — Engedje meg, nem táncolok, — mondá Bogomolov. — De hisz csak ép most táncolt unokanővéremmel . . . Ön kivételeket tesz, Ivanovics Mihály. — Nem tartom magamat jogosnak erre, Timofteevna Julia. Unokanővére valószínűleg nem tudta, hogy szoktam-e táncolni avagy sem ? Táncolok mellett állottam, részemről vakmerőség lett volna el nem fogadni felhívását. De ön, kinek szomszédja vagyok, lehetetlen, hogy ne tudná, miszerint teljességgel nem szoktam táncolni. Ivanovics Mihály meghajta magát és távozott. Mikor a mazurkának vége lett, hűsités és pihenés ürügye alatt Nikolaevna Anasztázia Katinkát egy üres zöld szögletbe vezette, egy alacsony székre ülteté le s a többi között e szavakat hallata: — Mi az, Katinka, te táncra hívtad Ivanovics Mihályt ? E férfiú ismeretlen előtted, mert még nem volt neked bemutatva. — Mama, nekem igy tetszett. Ez volt felelete Nikolaevna Anasztázia méltó leányának. És midőn Katinka fölállott, hogy eltávozzék, az anya nem tartá őt vissza. Visszatérőben a táncmulatságról, Katinka több kérdés megoldásával volt elfoglalva. Micsoda véletlenségből tért be Ivanovics Mihály a templomba, hol meglátta őt, mikor a többiek már mind eltávoztak volt? Honnan tudta meg, hogy ő Timofteevna Júliával volt, amiért hangosan is kiáltozva követelte: Vereevszkiék kocsiját... És szemeit elfödve kezével Katinka, úgy tetszik neki, mintha valami hatalom varázsát érezte volna. (Folytatása köv.)