Fővárosi Lapok 1881. május (99-123. szám)
1881-05-17 / 112. szám
Kedd, 1881. május 17. 112. szám Tizennyolcadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre.....................4 firt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Ha már szeretni nem fogok. Ha már szeretni nem fogok: Mondjátok : meghalt, vége lett Ha lányért többé nem dobog A szív, halálra vénkedett. Mondjátok: meghalt, vége lett. Ha már szeretni nem fogok És vérem csöppenkint lehűl: »Édes csókokról álmodott« — Ezt Írjátok sírversemül. Ha vérem cseppenkint lehűl. Ha már szeretni nem fogok És búcsút int a szerelem : Szelidnézésü asszonyok Fogják be majd haló szemem’. Ha búcsút int a szerelem. Reviczky Gyula. ------------------- Holdas éjek. (Elbeszélés.) Írta B-né Büttner Lina. I. Egyedül! mennyi büszke boldogság van ebben az olyannak, ki sorsát saját kezében tartja, mert az nincs egyedül, vele van a szabadság! De a kinek akarata le van kötve s akkor is egyedül s mintegy börtönben kell lennie, midőn minden hivótag szól hozzá a bűvös, csodás, tavaszi éjben, — az aztán igazán egyedül van. Oh, Lóránd úgy tett velem, mint a makacs gyermek, ki életét teszi rá, hogy a kis madarat megfogja s mikor végre sikerűlt rabul ejtenie, zsinegre kötve ott hagyja vergődni s ő megy a régi makacssággal uj szeszélyeket keresztülvinni, mig a rab-madár kábultan, bágyadtan a folytonos lemondástól, nézi a ragyogó, hullámzó, eleven életet, melyből ki van ragadva. Lóránd is engem ígéretemmel e helyhez kötött, tudta, hogy adott szavam erősebb minden békóknál e világon; oh, de gyakran súlyosabb is minden békóknál .. . Ameline e gondolatokkal bágyadtan hajtotta fejét kezére s kissé gúnyosan, kissé vágyakodva, kissé boldogtalanul s nagyon unatkozva tekintett ki Budapest egyik nagy házának ablakából az enyhe, fényes tavaszi éjbe, melyben — míg a tele hold álmodozva haladt végig a mennybolton — minden életre látszott kelni. És Ameline a holdsugár fátyolán át nézi, hogy az átelleni földszintes házon túl, lenn a kertben, a cseresznyefák havas virágú ágai mily álmodozón ringanak, az olajfa ezüstfényben fürdik s a füzek himbálódzó lenge barkái között zizegő rovarok és éji lepkék röpködnek, mig fönn a mélykék égen csillagok kelnek útra, s a sötét felhők északon megmozdulnak hogy a fehér déli fellegeket fölkeressék, de azok már félúton elébek jönnek. Mindent ragad magával a tavaszi éj varázsa, a kikelet áramlata, a virágok illata, a fakadó rügyek s fölpattanó bimbók párája, a nedves zöld moha lehellete — minden, minden szárnyra kél ! Ameline kinyújtja karjait az enyhe, holdfényes, tavaszi éjbe, sajátos vidám gyönyör vonzotta, ragadta őt is, menni a fellegekkel, futni a csillagokkal, szállni az illattal, röpködni az éji lepkékkel! Oh, csak legalább a közeli kertbe mehetne, a virággal borított fákig, melyek alatt a holdsugár, mint olvadt ezüst folyik szét a fűszálakon! Maga sem tudja mért: szeretné most megrázni a cseresznyefa ágait, hogy a virágszirmok gyöngéden mint hópelyhek hulljanak reá s borítsák el forró homlokát ? S mért vágyakodik az illatos, hús almavirág-csomókat két kézzel szorítani égő arcára? Ameline,mint a kis madár a hajnalt, oly repeső elragadtatással tudta volna üdvözölni az ébredő tavaszt. De most nem vehet részt a kikelet örömében, nem mehet el innen, mert bármily élőlényei távoznék, azt meg nem bocsátaná Lóránd, ki nejét otthon s egyedüli biztosságban akarja tudni. És valahányszor távozik hazulról — oh, pedig utolsó időben oly gyakran távozik! — megígérteti Amelinenel, hogy míg ő távol van, nem fogad el sem nő, sem férfi látogatót. Mert ő tudja, hogy a nők meg nem állják, hogy gonosz talányokként odadobott, elburkolt hírekkel ne nyugtalanítsák épp legkedvesebb barátnőiket, s e talányokat az illető akár megfejti, akár nem, már mindenkép kellemetlenül van szenzationálva. A férfiak pedig ugyanazt teszik, amit a nők, de a mellett még udvarolnak is. Azért Amelinetól arra is vett ígéretet, hogy azalatt hazulról sem távozik, sem egyedül, sem más élő lénynyel, mert az férje előtt compromittálná. — A halállal végre még is elmehetnék, — gondolja most álmodozva a nő,— az oly chevalie servant, aki nem compromittálhat senkit, — téve hozzá szomorú, gúnyos mosolylyal, — és a mi fő, nem lennék sem egyedül, sem pedig valami élő lénynyel, s igy ígéretemet nem is szegném meg. A halállal elmehetnék és elmennék. Miként e gondolat lelkén, éppen úgy és éppen abban a pillanatban vonult el egy sötét felhő a hold előtt s az ablak függönyzet redői közül oly hideg, fagyos légáramlat értte, hogy összeborzongott, s midőn a felhő átvonult s a telehold ismét szerteönté méla fényét, Ameline ekkor maga mellett a függönyzet árnyában, egy sötétebb alaktalan árnyat látott. — Te kísérőül óhajtottál s én itt vagyok, — szólt hozzá az árny, de nem szavakkal, hanem mintha csak egyik szellem a másiknak adná át a gondolatait. Ameline sötétkék szemei úgy tekintettek a függöny mély redői közé, mint a bámuló búzavirágok az éj borújára. — Hogy jöttél ide? — gondolá sajátos érdekkel, mintegy álomban. — Én mindig melletted vagyok, — felelt a ki nem mondott kérdésre az árny is némán, — születésed pillanatától veled vagyok és veled leszek sirodig. — Hol ily hűség az emberek között ? — gondolá félig vidám gúnynyal, félig bánatosan Ameline. — És az emberek még is gyakran panaszkodnak, hogy egyedül vannak, pedig soha sincsenek egyedül, mert én mindig velek vagyok. — Ami nagy megnyugtatásukra lehetne minden búban, bajban, — s a szép nő ajkán finom kétes mosoly vonult át. — Úgy kellene lenni, de épp ellenkezőleg van, — felelt az árny, — mert ha én az unatkozó, vagy kétségbeesett halandónak emlékébe hozom jelenlétemet, az ahelyett, hogy e tudatból vigaszt merítene és erőt a győzelemhez, ahelyett a küzdelem elől hozzám menekül és gyáván veti magát karjaimba. — Én nem hozzád akarok menekülni, de veled. Mert míg egyetlen egy virág fog nyílni a földön, addig inkább az után nyújtom ki kezemet, mint te utánad . — gondolá a nő s vágygyal és szeretettel tekintett ki a holdsugárban álmodó, virágborított fákra. — Jer hát velem. De vigyázz, hogy engem valamiképp ne érints, mert abban a pillanatban megszűnnél élni. Én őrködni fogok feletted s óvakodom, hogy én se érjek hozzád. Csak öltönyömet ragadd meg s menjünk, mint két barátságos szellem . . . — Kiket elragad a tavaszi holdas és varázsa s együtt futnak látni a rügyek kibomlását, hallani a bimbók fölpattanását, belehelni a pázsit lehelletét s megittasulni a fölszálló virágillattól! — ujjongott Ameline s kinyujtá kezét az árny után és egy lengő, finom, selyemnél is lágyabb fátyolt fogott meg. E pillanatban oly önkénytelenül, mint egy fölsőbb hatalomtól vitetve, emelkedett föl s könnyű fehér pongyola-ruhája, mintha szárnyakká vált volna, oly biztosan s könnyeden suhant ki a holdsugáron. Künn volt a fényes, tiszta éjben! Először is sajátos érdekkel nézett kísérőjére, de az a holdsugárban nem volt oly sötét, mint az ablakfüggöny redőzete mellett, itt csak, mint egy halvány árny, mint a tova szálló füst a föld felett, úgy haladt mellette . Ameline még a csillagokat is látta, mint valami gyászfátyolon át, kísérőjén keresztül fényleni. A kora tavasz ekkor még a mosolygó gyermekboldogság napjait élte. A fák, a cserjék egymás után nyitották ki virágszemeiket és oly ártatlan bizalommal tekintettek körül, mintha ez az egész szép, fényes gazdag világ egyedül csak az ő fogadtatásukra lenne itt. És Ameline ugyanily tiszta, boldog, bizalmas gyermek-tekintettel nézett a felette reszkető csillagokra , az alatta mosolygó virágokra, mintha mindez a fény, boldogság, öröm egyedül csak őt üdvözölné! Mert ekkor már kertek és nyaralók fölött haladtak át. Az egyik kertben, a csinos nyárilak oldalán, a faragott oszlopu verendát egészen befutotta a kékvirágujonc, s az édes illatú dús virág-fürtök bájos keretet képeztek egy öreg ur körül, ki szétdult arccal ült ott s merev kétségbeesett, semmit nem látó tekintettel bámult maga elé. Mellette Ameline egy tátongó, üres sírt látott. — Mi ez ? — gondolta borzadva. — Ez öreg ma éjjel öngyilkos lesz, — hallotta az árny válaszát — sírja megnyílt előtte. — Borzasztó, ily csodaszép éjjelen! Hát nem látja e ragyogó, viruló szép világot? — Ő csak saját összeomlott, sötét kedélyvilágát látja. — Oh, mentsük meg szegényt, — könyörgött Ameline nőies önfeledt részvéttel. — Nem lehet, és ő nem is akarná, — hangzott a nő füléhez, mint tompa zúgás, és gyorsan haladtak tovább. Egy magas fallal kerített kis kertből az Írisz erős illata, mint felhő szállt föl hozzájuk s szinte hódítón borította el Amelinet. Lenn, a kis kerti lak előtt parányi viz-medencéből egyhangú robajjal szökik föl a vizsugár s sziporkázva a holdfényben, mint gyémántpor hull vissza, finom permeteggel hintve be a kőmedencét koszorúként környező örökzöldet. Az út túloldalán lengő, fehér fürtökkel borított zelnicefa alatt szép halvány leányka feküdt egy hintásszéken, világtalan szemei mozdulatlanul meredtek az éjbe, mellette egy gyászos öreg nő állt, kividám hangon, nevetve beszélt hozzá, de szemeiből azalatt folyton hulltak a kények. — Istenem, hisz e leányka nem látja a tavaszt, — sóhajtá Ameline. — Kényesebb tavasz az, melyet saját lelkében lát, — válaszolt az árny, — mert e leányka lelke már kibontotta szárnyait s a kikelet utolsó liliomának illatával egyszerre száll el e földről. — Oh, a tavasz minden felé virul és az emberek közt mindenfelé szenvedés van! Nem tudok örülni, ha ily képeket látok, pedig ma vidám akartam lenni. — íme, láthatsz más képet is . — figyelmeztette Amelint kisérője, amint egy nagyobb épület fölött áthaladva, belülről a nyitott ablakon át sivitó kacagás, víg lárma és pohárcsengés hangzott ki. — Csakhogy a vigság e szilaj hangjai megtörik a tavasz és szent összhangját. Vezess oda, hol zavartalanul átadhatom egész lelkemet a kikelet örömének. El, távol az emberektől! vezess az erdőbe, hol ha a telehold végig halad, olyan mintha a jó isten menne át az erdőn s áhitatos gyönyörtől reszket minden. — Jer hát, amott az a barna hegy-oldal, közelről fakadó erdő, tele vadrózsa és gyöngyvirág illattal s madár-pihegéssel. Ott most minden mosolyog egymásra. (Folyt, köv.)