Fővárosi Lapok 1881. november (249-273. szám)
1881-11-01 / 249. szám
büntessen e veszteségért. S összeszorított ököllel, lázongó daccal kiáltott oda a sírban nyugvóra: — Elragadtad őt tőlem, ismét elragadtad! De hiába, mert tudd meg, hogy szíve most enyém volt! Tudd meg, hogy most engem szeretett! Hallod? engem szeretett, forróbban, hevesebben, mint téged valaha! — Oh, engem szerettél, édes kedvesem — fordult a nőhöz s gyöngéden emelte karjába a holtat. — Most már engem szerettél, bármint tagadta is büszke lelked, elárulta remegő hangod, lázas tekinteted, elárulta még lélegzetvételed is, melyen keresztül rezgett rohamos szívdobogásod. Forrón szerettél és még is, még is őt választottad ismét; engem elhagytál, pedig veled elhagyott az isten is! Deák Ferenc beszédei, 1829—1847.*) . E gyönyörű nagy kötet több az egyszerű könyvnél. Kincs az, melyet a legmelegebb tisztelettel és hálával kell fogadnunk, melyről kívánnunk kell, hogy a haza minden jó fia tisztelettel és hálával fogadja. Kevés könyve van nemzeti irodalmunknak, melyben a tisztán látó józan ész, a meg nem tántorítható feddhetetlen jellem, a forró és mégis elfogulatlan hazaszeretet, a minden jó- és nemesért, de főleg a jog szentségéért dobogó szív, a tősgyökeres magyar észjárás, becsületesség és jóravalóság oly praegnans kifejezést nyerne, mint ez a kötet, melyben hazánk egyik legnagyobb és legjobb fiát nyilvános pályáján kísérjük. Deák Ferenc harminc éves volt, midőn a »azon közbizodalomnál fogva,« melylyel iránta viseltettek, »közmegegyezéssel és felkiáltással« — először országgyűlési követnek megválasztották, és ezen nap — 1833. április 15-dike — óta nincs nevezetesebb eseménye történetünknek és politikai életünknek, nincs alkotmányos fejlődésünknek fontosabb momentuma, hogy Deák Ferenc imponáló és mégis vonzó, tiszteletre és szeretetre egyaránt késztető alakja előtérbe ne lépne, — intézményeink fejlesztésében, jogaink megvédésében, egy újabb és jobb kor alapjainak megvetésében a legbuzgóbb, legfáradhatatlanabb munkások egyike. Politikája, iránya, célja mindig egy és ugyanaz; ellenfelei el nem keserítik, barátjainak dicséretei el nem kapatják; szenvedély nem vesz erőt rajta, félelmet nem ismer, ahol a jog és alkotmány erős bástyáin áll, — pedig hogy állhatna ő valaha másutt, hogy kereshetnék őt valamikor más táborban! A hatalom előtt soha meg nem hunyászkodik, a hatalom birtokában soha sem fennhéjázó , a népszerűséget nem keresi, kitüntetésekről nem akar tudni, soha magáért, mindig az ügyért, a hazáért, a nemzetért gondolkodik és dolgozik, csoda-e, ha bámulattal és lelkesedéssel párosult szeretettel tekintünk fel hozzá ? és tekint fel hozzá a műveit külföld is ? És eddig még nem is ismertük eléggé. Főleg mi fiatalabbak, kik csak az elnyomatás éveiben kezdtünk a közügyekre vonatkozólag öntudatra ébredezni, mi nem tudtunk eleget Deák Ferenc életéről és pályájáról. Az 1848-diki nagy év előtti magyar történetet nem írták még meg. Ami e kor történetének hirdeti magát, az részben mese, részben általános phrázis, elmosódó kép, többnyire helyes tendenciával, de kevés tárgyilagossággal és még kevesebb megjelenítő, plasztikus erővel papírra vetve. Nem vádképen mondjuk ezt, csak tényt akarunk konstatálni. Sokszor vádolják a fiatal nemzedéket, hogy igazságtalan az apák érdemei iránt, hogy helytelen mértékkel méri az 1848 előtt lefolyt évtizedeket, hogy nem helyezkedik ama kor megítélésénél magának annak a kornak álláspontjára. A vád indokolt lehet, de a vádlottak méltán hivatkozhatnak arra, hogy az öregek nem gondoskodtak eddigelé arról, hogy koruk eleven képe teljes egészében jusson az új nemzedék tudomására. Deák Ferenc nyilvános életének első fele is félhomályban fekszik már. Ki ér rá, országgyűlési naplókban és politikai lapokban, melyek a ritkaságok közé tartoznak és részben egészen hozzáférhetetlenek, kutatni és olvasni, akinek e kutatás nem életfeladata vagy szaktudományának követelménye ? És mit ér a legjobb, a legteljesebb, a legnagyobb szakértelemmel ecsetelt jellemrajz, ha a forrásokhoz nem férhetünk? A jellemrajz csak kommentár lehet, a jellemzett egyéniség gondolkodásának, érzésének és tetteinek magyarázata, — ez utóbbiak ismeretét nem teheti, ne is tegye soha nélkülözhetővé. Kiegészíthetik egymást, de második sorba mindig a jellemrajz fog lépni, mely, amint tájékoztat a forrásokban, úgy teljes érvényre csak ez utóbbiak ismerete által juthat. Csengery Antal kitűnő könyvét Deákról csak e beszédek mellett fogjuk teljesen érthetni és méltányolhatni. Ha Kónyi Manó, az előttünk fekvő gazdag és értékes munkának fáradhatatlan buzgalmú szerkesztője, Deák Ferenc beszédeit általában elrejtett kincseknek mondja, fokozott joggal mondhatjuk ezt a nagy államférfiú és szónok ép azon beszédeiről, melyek ezen első kötet tartalmát teszik s melyeket a most élő nemzedék épen nem ismer. Az 1848 előtti időben az országgyűlési tanácskozások súlya nem az országos, hanem a kerületi ülésekben volt, az itt mondott beszédek legnagyobb részét pedig sehol sem nyomatták ki. Készítettek ugyan az egyes országgyűlésekről írott tudósításokat — mint pl. az 1832/36- dikiről Kossuth Lajos, az 1839 /40-dikiről Stuller Ferenc, — de e tudósításokat igen kevés példányban írták s belőlük ma már az országban alig akadni kettőre-háromra. A nagy közönség ezekhez soha nem férhetett s ma a szakférfiú is csak nagy nehezen tekinthet beléjök. Kónyi természetesen kiaknázta e tudósításokat, melyeket az országgyűlési nyomtatott jegyzőkönyvekkel is pontosan összehasonlított, hogy a közlendő beszédek teljes és szabatos szövegét megállapíthassa. De nem érte be az írott tudósításokkal és a nyomtatott jegyzőkönyvekkel. »Mindent átnéztem — mondja a jelen kötethez csatolt előszóban — a mi az 1848-as évet megelőző időkre nézve közzététetett s a mi írott feljegyzést a Muzeum gazdag könyvtárában találni; sok országos képviselőnek atyjától megmaradt írásait olvasgattam; kutattam Zala vármegye levéltárában; s ahol Deák Ferencnek nyilvánosan tett és közölhető alakban megmaradt nyilatkozatára vagy beszédét felvilágosító adatra akadtam, fölhasználtam.« De a derék szerkesztő nem tekintette munkáját az anyagnak e lelkiismeretes, szorgalmas gyűjtésével befejezettnek , hanem felvilágosító, tájékoztató megjegyzéseket is csatolt az egyes beszédekhez és felszólalásokhoz ; megjegyzéseket, melyek gazdag és értékes anyagot tartalmaznak és néha jóval többet nyújtanak, mint amennyi nélkülözhetetlenül szükségesnek tetszhetik. Hogy ez alapos, mindenütt az eredeti forrásokból merített »bevezető jegyzetek« a gyűjtemény értékét tetemesen emelik, azt hangsúlyoznunk sem kell, hiszen Deák Ferenc beszédeinek tetemes részét sokszor meg sem érthetnék, többnyire kelllőleg nem méltányolhatnék e tájékoztató és a körülményeket helyesen vázoló jegyzetek nélkül. Az irodalom szempontjából, mely Deák Ferenczet mint nagy szónokot és jeles stilisztát magáénak vallja, mindenesetre sajnos, hogy az előttünk fekvő kötetben közölt országgyűlési beszédek jó része, mert nem gyorsírók által jegyeztetett fél, csak kivonatban maradt meg; hogy a megyei beszédek többnyire csonkák, mert a censura csak elhagyásokkal engedte meg kinyomatásukat. Hiszen ez utóbbiakra nézve Horváth János kamarás még Zala vármegyének 1846. március 2-án tartott közgyűlésén ily panaszos szókra fakadt: »Fájdalommal tapasztaljuk, hogy országosan tisztelt Deák Ferencünknek az egész hazára oly lelkesen ható gyönyörű szavai is a censurától kitöröltetnek és csak megcsonkítva juthatnak a közönség elé!« — Mindazonáltal kétséget sem szenved, hogy a beszédeknek még ezen alakjukban való közzététele is teljesen indokolt volt, mert végre is a nagy férfiú erkölcsi fölényét és jellemének tisztaságát nem érinthette a censurának rendesen aprólékosságokon rágódó korlátoltsága, — és ahol szó szerint nem bírjuk is nyilatkozatait, felismerjük Deák Ferenc szellemét, eszméinek erejét és súlyát. És e szorgalmas, alapos és értékes munkával szemben, mely a nyilvánosság elé való, egy drága hagyományt rendeltetéséhez juttat, még felveti Kónyi e kérdést, vajon ő volt-e ennek szerkesztésére hivatva ? »Mondhatnám ugyan — ez felelete — csak abban a meggyőződésben vállalkoztam a kiadásra, mert különben e beszédek még sokáig levéltárakban, múzeumokban és naplókban maradtak volna szétszórva és eltemetve. Minthogy azonban Deák Ferenc beszédeinek nem commentálása és kritikai méltatása, hanem hű reprodukciója volt a feladat, e munkára felbátoríthatott az a tény, hogy én voltam, ki 1861-től fogva Deák Ferencnek mondhatnám minden beszédét mint gyorsíró följegyeztem.« Elfogadjuk ezt is jogcímnek, de még jobban följogosította őt e munkára ama mély tisztelet, melylyel Deák Ferenc iránt viseltetik, ama fáradhatatlan szorgalom, melylyel a nagy férfiú minden nyilatkozatát néha roppant fáradtsággal felkutatta, és a lelkiismeretes pontosság, melylyel az összegyűjtött gazdag anyagot az egész nemzetnek hozzáférhetővé tette. A közelismerés, mely őt ezekért illeti, s melyet bizonyára senki sehol nem fog megtagadni tőle, remélhetőleg elég erős ösztön lesz arra, hogy művét a megindított irányban folytassa és mielőbb befejezze. És most vessünk egy pillantást kötetünk gazdag tartalmába, melyből e lapok irányára és közönségére való tekintettel, főleg néhány nem szoros értelemben vett politikai momentumot fogunk kiemelni. Heinrich Gusztáv, Weszer Mátyás »Pater noster«-ével és Lickl »Bone Deus amor meus«-ával s a magánrészeket Fektér Ferenc, a nemzeti színház tagja, Jámbor Géza, Melles Károly és Gross urak éneklik. A szerviták templomában ugyanakkor Beliczay Gyula f-dúr miséje fog hangozni megerősített zene- és énekkarral, és több betéttel, melyek éneklésében Dárday Sándorné, Farkas Ilona és Morgenstern Celia k. a. is részt vesznek. Holnap ugyan a templomban Schiedermayer requiemje kerül előadásra. Az egyetemek ifjúsága, kegyeletes szokása szerint, ma délután is menetben keresi föl a kerepes-uti temető nagynevű halottainak: államférfiak, költők, tanárok és vértanuk sírjait, beszédeket tartva és énekelve a hamvak fölött. Délután két órakor indulnak az egyetemtérről. A munkások pedig a Petőfi utcából fél háromkor vonulnak ki az elhunyt elvtársuk, Eisel Károly sírjához. A műegyetem hallgatói fölkeresik volt tanárjuk: Horváth Ignác sírját, a műegyetemi tanárjelöltek egyszersmind a múlt évben elhunyt pályatársukat: Pete Imréét, s mind a két helyen beszéd is lesz, koszorú letételével. Az írók és művészek társasága pedig ma is több író és színművész sírját fogja lámpákkal s egyszerű koszorúkkal földiszíteni. * Az „Egy rút kislány története.“ című elbeszélést, melyet B. Büttner Lina írt s a Franklin-társulat adott ki, Mária Valéria főhercegnő úgy megszerette, hogy arcképét megküldte az Aranyos-Maróthon lakó szerzőnőnek, kitől ép launk mai tárcájában is olvasható egy alkalmi rajz. Rónay Jácint értesíté a szerzőnőt, hogy a szép elbeszélést az ő »magas tanítványa« mily örömmel és érdekkel olvasta. * Az akadémia tegnap Pauler Tivadar elnöklete alatt összes ülést tartott. Első tárgyát Hunfalvy Pál jelentése képezte az orientalisták berlini kongreszszusáról. Hunfalvy Pál, ki az akadémiát képviselte e kongresszuson, leírta útját s tapasztalatait, aztán ismertette a kongresszus működését, mely szeptember 12-től 17-ig tartott. A kongresszus öt bizottsággá alakult. Hunfalvy a negyediknek volt tagja s értekezést is tartott a »nemzetalkotó elvekről.« Ezután Pesty Frigyes a Gorove-féle bölcsészeti pályázat eredményéről tett jelentést. A pályakérdés volt: »Schoppenhauer és Hartmann bölcsészeti rendszerének ismertetése és méltatása.« Három pályamű érkezett s a biráló bizottság a »Mondottam, ember küzdj és bízva bízzál« jeligével ellátott pályaműnek ajánlja odaítélni a jutalmat. Az összes ülés elfogadván a bizottság javaslatát, felbontotta a jeligés levélkét s e szerint a pályanyertes mű szerzője dr. Alexander Bernát fővárosi reáliskolai tanár, kinek az ötven arany jutalmát ki fogják szolgáltatni. A folyó ügyekre kerülvén a sor, a titkár bejelenté Morócz István levelező tag elhunytét, a szakosztályt felszólítják, hogy az emlékbeszéd iránt intézkedjék. Gróf Bombelles, a trónörökös főudvarmestere, az akadémiai album számára megküldötte a Rudolf trónörökös arcképét. Az akadémiai ülésterem díszítésére a múlt összes ülés által kiküldött bizottságba az igazgató tanács a maga részéről Simor János bibornok-prímást, Haynald Lajos bibornok-érseket Trefort Ágostont és gróf Andrássy Gyulát választotta meg. * A „Harmonia“ zenerészvénytársulat vasárnap megalakult. Bartay Ede elnökölt, akit egyszersmind szavazás nélkül, egyhangúlag választottak meg a társulat rendes elnökének. A közgyűlésen 300 részvény közül 237 volt képviselve. Az alapszabályokat végkép elfogadták s megválasztották az igazgatósági és felügyelői bizottságokat. Az elsőnek Huber Károly, Gobbi M., Hubay Károly, Aggházy Károly, Ernyey József, Állaga Géza és Eisler József lettek tagjai, a másodiknak pedig dr. Walla Ferenc, dr. Reinitz Adolf és Károlyi György. A bíráló tanácsot húsz zeneszerzőből alakíták meg. Az igazgató bizottságba egy bájos részvényes, Nádayné asszony is kapott szavazatot. Többet is megérdemelt volna. * Személyi hírek. A királyasszony visszatértét Gödöllőre tegnap este várták. — József főherceg és neje a jövő hó első felében költöznek Fiuméba, a b. Vranicany Simontól nyolcvanezer forintért megvett szép villába. József főherceg anyósa, özvegy Coburg Ágostné hercegnő is ott fog telelni; gr. Szapáry László altábornagy és Simonyi Ernő képviselő szintén a Quarnero partján szándékoznak tölteni a telet. — B. Edelsheim Gyulay állapota már annyira javult, hogy pár nap előtt fölkelhetett az ágyból s pamlagon tölté a nap nagy részét. — Dr. Thullier, a Pasteur segédje, szombat este utazott vissza Párisba; aznap délben az akadémia egyik termében görcsövi mutatványokkal kísért előadást tartott a lépfene beoltási módjáról, a hasonszenvi orvosegylet fölkérésére ; itt idézése alatt a párisi tanár egy pár francia vígjáték előadását megnézte a nemzeti színházban s a »Szevillai borbély«-ra azt mondta: a »comedie francaise«-ban sem adják elevenebben. — Klapka tábornok Bukarestből Pestre jött. — Móricz Pálnak ő felsége a delegációk fogadása után azt mondá: örül, hogy jól tanuló fiát kinevezhette nemes apródnak. — Széll Kálmán e napokban Rátótra haza utazott. — * Összegyűjtötte Kónyi Manó. Budapest, Franklintársulat. Nagy 8, 627 lap. 1477 Fővárosi hírek. * A halottak emlékét ünnepeljük ma templomokban és a sírkertekben. A belvárosi főtemplomban ma d. e. tízkor Schläger János miséjét adják elő. En