Fővárosi Lapok 1881. november (249-273. szám)

1881-11-08 / 254. szám

még a saint-denisi vasut­állomásnál voltam, hol össze-­­ szidtam egy bérkocsist, ki engen falusi embernek né­zett — s most ime, itt vagyok. .. Most pedig szolgáljunk Détrotnak árnyképével s vázlatos életrajzával. Először is elmondjuk, hogy ő elég magas, elég szikár, nagyon egyenes magatartású, éles, feketeszemű, csontos arcú, feszes nyakkendős férfiú volt, testhez szoruló, katonás felsőkabáttal. Fényes, fekete, bajusza ki volt fenve s a vége oly hegyes volt, akár a tőr. Evariste a derék úri­emberrel mintegy huszonöt év előtt ismerkedett meg, az 1... i főiskola falai közt. Akkoron Evariste kilenc éves, Détiot pedig tizenhét volt. A főiskolában nyolc évnyi különbség végtelen nagynak tűnik föl. Ebben az időben Evariste maga is bámulattal telt el ez elérhetetlennek látszó lény iránt, midőn Détiot közeledett feléje. Evariste fel nem fog­hatta azt elméjével, hogy a tanár urak hogy merik ezt az » ember«-t megfeddeni és megbüntetni. Détlot őt, kicsikének, fiacskájának nevezte, rendkívüli rokon­­szenve jeléül, bámulva beszédben való könnyedségét s emlékező tehetségét a francia versek iránt. Olykor elmondott Evariste száz alexandrint Racineből (Athalia) vagy La Fontaineből (Philemon és Baucis), avagy pedig Vaux elegiáját a nymphákh­oz, szavalta el. Déllot édesdeden hallgatta mindezt, mint oly em­ber, ki őszinte kedvelője a szép költészetnek, de nem adja rá a fejét, hogy azt könyv nélkül betanulja.] Détrotnak az atyja gazdag vászonkereskedő volt, értelmes de nem tudományos készültségű ember, ki gyapotszövetek árulgatásával kezdte pályáját, s ha nem ép a legtisztességesebben, de gyorsan szer­zett annyi vagyont, hogy saját üzletet nyithatott. Az ifjabb Détlot oly szerencsétlen volt, hogy anyját még akkor elvesztette, mikor úgyszólván még bölcsőben rengették. Már alig emlékezett többé anyjának arcára és hajának színére. A főiskolát tizennyolc éves korá­ban hagyta oda; agya ugyan nem igen fáradt ki a tudományok­­megszerzésében, azonban nagyon nép­szerű volt jóságáért és nemeslelkűségéért. Közvetlen azután, midőn az iskolából kikerült, belépett a nagy vi­lágba, vagyis megfészkelte magát a­­... i nagy kávéház­ban, hol barátságos viszonyban állt katonatisztekkel és színművészekkel. Életének legmunkásabb része az volt, melyet vadászatban töltött, október és november hónapokban. Minden félévben utazást tett ifjabb Dé­­llel délen és nyugaton, az üzlet érdekében, jóllehet rendesen háromszorta többe került a »ház«-nak, mint amennyi hasznot ennek az ily utazgatás hajtott. Ifjabb Déllot, ily kirándulásai alkalmával, melyek rá nézve eseményt képeztek, soha sem kerülte ki Marseille- Kim­est, Montpelliert, Avignont, úgy Metzet és Nan­­cyt sem, hol újra találkozott ama tisztekkel és éneke­sekkel, a­kikkel az előtt való évben L... ben ismerke­dett meg... s ilyenkor voltak lakomák! Természete­sen a »ház« rendes vevői szenvedtek ez ismeretségek miatt. Vagy alkalmatlan órákban kereste őket föl, vagy elutazása előtti nap, csak épen a formaság kedvéért. S mennyi történetkét beszélhetett el visszatér­tekor ! Mily élénken csevegett útjáról az... i nagyká­véházban ! A kávésleány nyájas érdeklődéssel kérde­zősködött az általa ismert »urak«-ról s Déllot kész­séggel válaszolt, a márványlapra könyökölve. Feje úgy körül volt véve a cognacos üvegekkel s apró cuk­ros­ csészékkel, hogy a­mint azok, a légszesz-lángoktól megcsillámlottak, úgy tetszett, mintha dicsfénynyel lett volna körülvéve. Beszéd közben Délrot több ízben tüzet kért a kiszolgáló fiútól, ki legott minden foglalkozást abba hagyott, hogy hallgathassa az »ékesszóló« férfiút s kérdezősködhessék, hogy várjon ez s ez századost nem léptették-e még elő ?­­ Midőn Evarist is kikerült a főiskolából, Détiot, ki őt soha sem tévesztette szem elől s ki őt folyvást bámulta, bemutatta a világnak, vagyis bevezette ká­véházába. Evariste-nak az apja szintén kereskedő volt, mint a Détiote s épen nem gyönyörködött benne, mi­dőn látta, hogy az ő örököse »annak a nagy kozhely­nek« a nyomdokába lép, mint ahogy ifj. Détiot urat melléknevén hívta. Azonban csak házi körében mondta el ifjabb Détioté felől való véleményét, nem akarván megbántani oly családot és szomszédokat, kikkel a legjobb viszonyban élt s úgyszólván együttleges kö­telezettségben állt. Különben is, Evaristenak nem volt nagy hajlama a dominójáték, absinth-ivás s ama léha i s tárgytalan társalgások iránt, melyek közt ifjabb Détiotnak egész élete telt. Az apa méltányolta is e tekintetben Évariste-et s megnyugodott; azonban más jelenségek miatt kezdett nyugtalankodni. E mesterkélt és izgatott élet közben, midőn ke­­r­esztekkel s érdemjelekkel borított mellű századosok-­ kal ebédelgetett Evariste, kik szüntelen Algírról, Blidahról s Constantine-ről beszélgettek, vagy a mű­vészekkel, kik tegező barátságban voltak a párisi szín­igazgatókkal, kik egy Hugó Viktortól vagy idősb Du­mas Sándortól kaptak ajánló iratot és a kik sajátságos mosolylyal koccantották össze poharaikat a legbájo­­sabb színművésznők nevének fölemlitésénél, a jámbor fiatal Évaristenak, ki akkor már az irodalmi dicsőség­ről álmodozott, úgy tetszett, mintha már-már a mú­zsák templomának előcsarnokába lépett volna. " Délrot, az apai háznál, mely két utcára nyílt, egy hálószobából és egy magas boltozatos nagy terem­ből álló lakással bírt. A termet egész komolyan »mű­terem «-nek nevezte el, mint a­melyben bútorok, kár­pitművek, festett szövetek, régi könyvek, cserépedények, gipsz- és bőrművek, üvegtöredékek és más, többé­­kevésbbé elromlott állapotban levő különlegességek voltak fölhalmozva. Mindezeket e zsibárusok áru­cikkei közül válogatta ki, vagy az ódonságkereskedők gyűjteményei közül. E »műteremben« olykor dal­estélyeket tartottak, sőt némelykor egyes szinműrészleteket, válogatott ba­rátok jelenlétében, a midőn Evariste minden tartóz­kodás nélkül szavalgatta el a Musset, G­autier és a saját költeményeit, a házi­gazda tökéletes és őszinte lelkesedése közben. A fiatal Détlot egyébiránt épen nem hagyta a művészeket száraz torokkal beszélni, mint némelyek gondolhatnák. Puncsot, b­eát, pezsgőt bőven szolgál­tatott föl. Később, Évariste végkép Párisba költözködött s teljesen eltűnt a fiatalabb Détrot köréből, ki, mint be­szélték, szintén odahagyta L... várost, melyet Éva­riste is, szüleinek halála óta, csak ritkán látogatott meg. Azonban írónk több ízben értesült szülőföldjei utján, kikkel a boulevardokon találkozott, hogy Détiot atyja fölhagyott a kereskedéssel, ifjabb Détiot pedig Afrikába utazott, hol — mint beszélték — a lovas­ságnál szolgált. (Folyt. köv.) 1510 ■■ Lukács Móric koporsója fölött. — 1881. nov. 6. — Lukács Móric koporsója fölött állva, szemeink előtt oly életre nyílik meg a visszapillantás, melyet nem zajos fellépés, nagy tettek vagy nagy alkotások s feltűnő diadalok, hanem a nemes érzelmek és az eszmék kultusza, a csöndes munkásság s jól­evés tettek széppé. Külső küzdelmei nem voltak, csak bensők, s azok sem meghasonlásra vezettek, hanem magukban találták föl kiegyenlítésüket. Kern lévén soha más ambíciója, mint szolgálni a haza s emberiség érdekei­nek s önmagát minél inkább művelni és nemesíteni szellemileg, hogy hatása által másokat is művelhessen és nemesíthessen. Lukács Móric így élete egész pályá­ján soha sem jött összeütközésbe sem emberekkel, sem érdekekkel s mint benső élete önmagában, úgy a külső is, a világgal merő tiszta összhang volt. Még az emberi élet legnagyobb problémáját is, melyen annyi bölcs elme hajótörést szenvedett s melyben annyi hő szív megszakadt, az élet szeretete s a halál vágya kö­zötti ellentétet, vagy inkább a megnyugvást mindket­tőben, isten akarata szerint, neki úgy sikerült meg­oldania, hogy élete végszaka nem volt egyéb mint a halál boldog nyugalmának előszlete — s halála csak élete utolsó álmainak folytatása. Élete utolsó éveit egy tiszta és nemes szerelem emlékeinek éldelése töltötte be s a közelgő halált, ki­­vetkőztetve a rémület mind­azon vonásaiból, melyekkel az emberi képzelet fel szokta ruházni ezt az ismeret­lent, csak egy képben, az előre ment kedvessel való viszonttalálkozás gondolatában foglalta össze. De tud­ván, hogy a találkozás óráját kitűzni nem saját aka­ratától függ, nyugalommal várta annak érkezését, bízva, hogy előbb-utóbb megérkezik, sőt nem is lehet már messze; s a találkozás örök életre szólván, ahhoz képest a földi évek kis száma, mint egy homokóra né­hány szemerkéje a tenger végetlen fövenyéhez képest, mint a semmi enyészik el, türelemmel számlálta s mohóság nélkül várta homokórájának legördülését. Mig ezt türelemmel várta, élete végszaka csak folytatása volt az előbbieknek: benső, szellemi élet, úgy­szólván, külső események nélkül, rokonérzelmű barátok s könyvei társaságában, csöndes, de folytonos munkában, eszméknek élve, melyek egészen összeol­vadtak valójával s részévé váltak egyéniségének. Ko­rán kezdte meg ez életet, Mikor mások még csak ját­szanak, ő mar tanúit, minor máson mulatságnak örül­nek, ő már dolgozott. Még nem volt 19 éves, mikor megyéjében a közügyek szolgálatába lépett; nem anyagi haszonért, mire vagyoni állásánál fogva nem volt szüksége, nem ambícióból, a­mi egész életében ismeretlen volt előtte, hanem részint, hogy használ­jon ismereteivel s munkájával a közügynek, részint, hogy példát adjon kortársainak. De ismereteinek ér­vényesítésére csakhamar tágabb mező nyílt előtte a megyeháznál. Irodalmi fellépése ép oly zajtalan és igénytelen volt, mint egyénisége, de ép oly tartalmas, nyomós és hasznos is. Az emberiség (a humanismus) lelkesítette, s a politikai és társadalmi reform zász­lója alá esküdt föl. Ama kis falanx tagja volt, mely­nek törzsfokát Szalay, Eötvös, Trefort, Csengery s­ő alkotók, mely jogi és közigazdasági viszonyaink me­rőben újjá szervezéséért küzdött, mely Szalay Themi­­szében és Budapesti Szemléjében, utóbb a Pesti­ Hir­­lapban a parlamenti kormányzatot s központosítást hir­­dette s a modern állam eszméjét hazánkban is meghono­sítani törekedett. Lukács, európai műveltséggel, melyet nyelvismeretein s a könyveken kívül ismételt utazásai is gyarapítottak, hevülve a humanizmus eszméiért, bün­tető­jogi theoriákat fejtegetett s Eötvössel együtt fogházaink reformjáról irt, oly alaposan, mint mele­gen, a gyakorlatiság szolgálatába adva nemes ide­­alis musát. A mellett, az önálló életre ébredő Magyar­­ország átalakulási eszméit s létjogát oly alaposan, mint erélyesen védte a külföld előtt, mely vagy elfo­gultan vagy épen ellenséges indulattal ítélte meg küzdelmeinket. S másfelől a világirodalom nagy vilá­gító tornyai vonván szellemét, a minden idők nagy mestereinek műveiben tanulmányozta a szépet és iga­zat — megértve hogy a kettő egy — s akkor még szegényebb eszmekörünket irodalmi műfordításokkal igyekezett szélesbíteni; oly kísérletekkel (maga csak kísérleteknek tartá­s nevezé) melyek még máig sem vesztették el igazi beesőket. Élete igy, majd ötven éves koráig, folytonos­­ munkásságban tele, úgy hogy rá sem ért: a boldog-­­ ságot családi életben keresni s találni föl. Csak mikor az élet tündérkertje, az ifjúság, reá nézve bezárult­­ már, találta meg szive azt, a ki őt teljesen megérteni, lélekben vele egygyé olvadni képes volt s az élet fá­­­­járól neki a boldogság arany gyümölcsét nyújtotta. S­­ ő boldog volt, bár külsőkép siralomházban, nejének az orvosok által kimondott halálitéletével mindennap szemei elen, ne élvezni tud­ta a telki ossznang ama páratlan mértékét, mely az üdv biztosítéka annak, ki nem testi, hanem szellemi életet él. Dél enyhe, fűsze­res levegője, Meránban, néhány évig elodázhatta még a halálitélet végrehajtását, é­s a haldokló beteg és hű ápolója, a fogyó órákat a boldogság folyamává tud­ták varázsolni egymásnak, az odaadó szerelem által. Földi boldogságuk emléke ma egy sírkő a meráni temetőben, mely mióta a nő hamvait őrzi, a férj nevét is mellette viseli — s azóta várja e hamvakat, hogy a szerető porával összeomoljanak. A szép élet itt véget ért— s nekünk, a hazának csak egyénisége és művei emléke marad, mert utolsó kívánsága szerint, még porait sem őrizheti a hazaföld, oda vágyván letenni azokat, a hol kedvese szenvedett s boldog volt s aluszsza örök álmát. Testi maradványaidat, nemes barátunk, elbocsát­juk ; de emlékedet megtartjuk s megőrizzük magunk­nak. Megőrzik barátid, kik annyi nemes élvezetet köszönnek szellemes és nyájas társaságodnak. Megőrzi akadémiánk, mely dicsekedve számlál, mint alapos tu­dóst és kitűnő irót, tiszteleti tagjai sorába s örömmel lá­tott igazgató tanácsában; megőrzi a Kisfaludy-társasá­­gunk, mely — fájdalom csak három évig — elnökéül tisztelt s melynek emelvényéről mondtad el életed oly megható, oly mélyen érzett s minden szívben oly mele­gen visszhangzó hattyúdalát; megőrzi az irodalom, melyet nem sok, de kitűnő művel gazdagítottál s mely tőled, utoljára, emlékirataid megható bevezetését vette — a miért még én is személyes hálával tartozom neked, mivel kértemre adtad s jótékony célra, szelle­med e becses világát, hogy valamint az emberiség esz­méivel kezdted, úgy emberbaráti tettel is végezd írói pályádat. Emlékedet könyekkel s koszorúkkal tiszteljük meg. Könyeink az édes emlékezet csöndesen pergő s nem fájó könyei — hiszen a hajó, mely veled az öröklét boldog szigete felé evez s melynek végbúcsut intünk most, boldognak tudva téged, csak önző szivek­ből sajtolhatna fájó könyeket. Koszorúink pedig a baráti szeretet mellett az elismerés jelei, érdemeidnek s nemes, eszményien tiszta jellemednek, melyhez csak annyi salak tapadt a föld porából, a mennyitől a kivá­­­­lasztottak sem őrizhetik meg magokat. Isten veled! Szász Károly.

Next