Fővárosi Lapok 1882. február (26-48. szám)
1882-02-14 / 36. szám
A tombóci fürdőben. (Elbeszélés.) Írta Berzeviczy Albert. (Vége.) A fiatalság a csolnakokat lepte el, mig az idősbek a várhegy lejtőjén telepedtek le. Az alkony homályában a csolnakázók alakjai csak sötét körrajzokban mutatkoztak, mig a nőket világos ruháik tették felismerhetőkké; az evezők csapása, a part felé gyűrűző s fodrain ezüstös fényt ringató víz locsogása oly kellemes kíséretet képezett a csolnakázók vidám csevegéséhez. Majd elhallgatott a csevegés, a lassú, szelíd, ábrándos accordokban hangzott fel a szép Clemence szívhezszóló éneke. Schubert csolnakdalát énekelte, s hozzá a lassan haladó csolnakosok evezői verték az ütemet. »Míg csolnakomat ringatja a hullám, Harmatos szárnyon repül az idő, S úgy mint a szelíd alkony leborúl rám, Rámhajol egykor a bús szemfedő, Abi, az idő halad és vele szállnak Boldog ifjúkorom álmai mind ! Mikor a kedves énekesnő elhallgatott, s csak a viz lassú susogása hallatszott a dallam utolsó hangzatait visszhangozni, mig az is a csöndes esti légben rezegve eloszlott, s a »repülő hollandi«, ki eddig arcát kezeivel elborítva egészen a hallgatásba volt elmerülve, fölemelte fejét és megszólalt: — Oh, de szép volt! A hazamenetet Rikhard úgy tudta intézni, hogy ő abba a kocsiba jutott, mely Pauline nénit, Mariét és Nichettet vitte. Mariéval szemben ült, ki bár kellemesen, de mégis elfáradtnak érzé magát s azért egynéhányszor, behízelgő mosolylyal bocsánatot kérve, nénjének vállára dőlt s kissé elszunyadt, gyermekiebb, ártatlanabb s egyszersmind elragadóbb képet, mint őt igy szenderegve, Rikhard sohasem látott. Paulinenek lett volna oka lovagjuk szótlansága fölött panaszkodni. Rikhard egészen elmélyedt a leányka látásába, még a világítás is oly kedvező volt, hogy arca kifejezését nem kellett rejtegetnie s a Makseen minden vonást kivehetett. Hold nem világított még, az alkonypír már rég eltűnt, csak a csillagok fénye s ama bizonytalan éji fény derengett körülöttük, mely nem tudjuk honnan jő, mindenüvé elhat, csak azt láttatja a mit látnunk kellemes, s mint két közeledő alak lehelete borús az emberre. Mikor a svájciak előtt kiszállottak s Rikhard fölhasználva a sötétséget, Mariénak bucsuzásul kezét csókolta meg, egyszersmind azt súgta fülébe: — Holnap beszélek anyjával, legyen szószólóm! Ekkor Hanna lépett közéjük, kivel — azt észrevette Marie — Rikhard már előbb bizalmasan közölt valamit, s megfogva mindkettejök kezét, megcsókolta Mariét, úgy ahogy testvért szoktunk csókolni, és azt mondá: — Hiszen én rég egymásnak szántalak benneteket, s lám a sors mily szépen összehozott! Mikor pedig már szobájuk ajtaja előtt állt Marie, Detre grófnő lépett oda s félrevonta őt: — Te kis titkolódzó, azt hiszed, hogy én el nem találtam mindent ? — aztán homlokon csókolta s mondá: — Légy olyan boldog, a minőnek én óhajtottalak látni mindig! de férjedtől azt kikötöm, hogy te ezentúl is az én kis aranyos kedvencem maradj! VI. Napok, hetek, hónapok repültek el. A gerenyei kastély külseje csak annyiban változott, hogy a ki most az országútra nyiló kapu sphynxei közt s a bársak összehajló lombjai alatt az udvarba lepillantott, csak a vadszőlő sötétzöld kárpitját látható, mely egész az emeletig fölfutott már s melyből hívogató, mosolygó szemek gyanánt csillogtak elő a földszinti lakás ablakai. A kastélyon és kerten néhány jelentéktelen nyitást tettek csak, a mely már rég foglalkoztatta Rikhard elméjét s most végre megvalósulhatott. Mert néhány hét óta Gerenyey Rikhard lakik a kastélyban, fiatal nejével, mig szülei a városba vonultak, ugyanabba, melyben Hanna s férje Edmund — kik végre csakugyan összekerültek, — tanyájukat felütötték. A nyugati bástyaszobában, mely már gyermekkora óta volt Rikhard kedvenc időzési helye, a kandalló előtti zsölyeszékben ül a fiatal háziúr, míg kis szőke felesége mellette foglalt helyet, de félig áthajolván férje ölébe, fejét annak vállára hajtja. Marie — mert hogy ő lett Gerenye úrnője, azt mondanunk sem kell —úgy látszik, épp az imént azzal foglalkozott, hogy kis gyöngyházas cassettejéből, mely most is mellette van, az ott rég tartogatott s leánykorának kincseit képezett apró emlékeket szedte elő. Most persze mosolyognak már azok fölött. A jelen örömei közt alig értik már a múlt félénk reményeit, édesen rejtett titkait. A szerelem kegyetlen múltjának emlékei iránt, ha reményei beteljesedtek. Az alkony világa lassankint átengedi uralmát a kandalló föl-föllobogó tüzének, mely váltogatva a szobának majd ezt, majd amazt a részét önti el ábrándos piros fénynyel, s a tárgyaknak, melyeken megütközik, hosszúra nyújtott, mindig mozgó árnyékait veti a falra. A leskelődő is csak elvétve érthetné meg a szavakat, melyeket a két boldog suttog, míg a múlt napok bohónak tetsző játékain mulatnak. Elszáradt virágok, melyek érintésre széjjelhullanak, teleírt papírfoszlányok, arcképek, külömben jelentéktelennek látszó tárgyak voltak gondosan elzárva abba a szekrénykébe, melyek mindegyikének csak a szerelmes szív tudta jelentőségét. Rikhard mosolygott felettök s tréfálni kezdett, mikor néhány, félig elmorzsolt kövecs akadt kezébe. — Hát ezek is jelentenek valamit? Ezeket a köveket csak nem én adtam magának ? Nem is kő lesz ez, hanem vakolat; az bizony, pedig a javából; hát ezt honnan vette ? — Már látom, hogy meg kell segítenem az emlékezetedet, — viszontá a kérdett, — rá sem ismersz legszebb napunk emlékeire ? Ezek a kőhulladékok a tombóci várból valók, ugyanazon toronyszélről, a melyre vakmerően felszöktél előttem s a melyről aztán, mert azt hitted, hogy haragszom rád, le akartál ugrani. Rikhard fölkacagott: — És maga ezt is eltette ? — Hogyne! nem is fogom elfeledni soha! — De hisz le nem ugrottam! És Rikhard nevetve morzsolta el a kőhulladékot s bedobta a kandallóba. Azután mélyen, hosszan szemébe nézett nejének s félig tréfásan, félig ábrándozva mondá: — Ha akkor legugrottam volna. . .. Marie nem szólt semmit, de Rikhardra függesztve tekintetét, és mintegy elképzelni látszott azt amit ő mondott. Aztán — megijedve annak puszta képzetétől is — megrázta fejét, ráborult megint férjére s ölelő karjaival hevesebben szokta őt magához, mintha teljesen meg akarna győződni a felől, hogy a borzasztó meg nem történt, hogy az, akit mindenek fölött szeret sértetlenül pihen karjaiban, életmelegen, életundoran simul kebléhez, szíve dobogását érzi övén, s hogy onnan semmi hatalom el nem szakíthatja többé. A Kisfaludi Társaság 34-dik közletése. (Február 12-én.) (L.) Az a februári verőfény, melyben a téli levegő hidegsége dacára benn van már a tavasz ígérete, amint átszűrődött az akadémiai díszterem nagy ablakain, jókedvűleg hinthető aranyos világosságát, karzatra, parketre, emelvényre, mind tele volt szépre, jóra várakozó arcokkal s szépért, jóért hevülő szívekkel. Nem sokkal több hallgató tért volna be a tágas helyiségbe, mint a mennyi összegyűlt. A széksorokat nem csak a korláton kívül, hanem az akadémiai emelvény egyik felén is a nővilág foglalta el sűrű csoportokban. A széksorok mellett és mögött pedig, valamint a karzaton végesvégig fiatalság állt éllel. A párisi »divat«-nak ama szellemiesebb ága, mely az irodalmi felolvasások látogatását a »bonton« szokásai közé emelte , pár év óta egyre jobban terjed nálunk is a szépvilágban. Kivéve a főrangúak körét. Ott még ma sem divat: a tudomány vagy szépirodalom közünnepei iránt élénkebben érdeklődni. Íme, most is egész művelt tömeg hallgatja a Kisfaludy Károlyról nevezett társaság közülésének felolvasásait, s ebben a díszes tömegben a főrangúságot csak két szál férfi képviseli: báró Kemény János, a ki alapító tagja s gr. Zichy Géza, a ki rendes tagja a társaságnak. Más nincs. Mert az ülés elejére érkezni — ehhez kissé korán kellene kelni, a végig hallgatás pedig a »dejeunér« feláldozását kívánná. Különben, megvalljuk, fájóbban esett szemünknek az, hogy a második elnöki széket üresen láttuk. Ha Greguss Ágost, a buzgók egyik legbuzgóbbika, nem ült benne, jele, hogy beteg. A másodtitkári szék is csak helyettesítés útján volt elfoglalva, Csiky Gergely helyett Dalmadi Győző ült benne. A tagok közül vagy húszan lehettek jelen, köztük a négy új rendes tag közül is kettő: Paulay Ede és dr. Heinrich Gusztáv, jeléül, hogy bennök nem csak érdemeseket, hanem buzgókat is nyert a társaság. Tíz óra volt, midőn Gyulai Pál olvasni kezdte elnöki megnyitó beszédét, melyben egy külföldön fölvetett, de ránk is igen fontos kérdést vitatott meg hazafias érzéssel, tudományos okokkal és ékesszálló pathoszszal. Előre bocsátva, hogy épp tíz év előtt ünnepeltük Bessenyeit, ki a múlt században hirdeté, hogy »minden nemzet csak a saját nyelvén lehet művelt«, azt a kérdést vetette föl, hogy vájjon midőn Bessenyei óta annyi fenkölt hazafi és író küzdött a nemzeti nyelvért, csillag helyett nem lidérc fény vezette-e a nemzetet? Nincs-e a nemzetinél valami magasztosabb is — az általános emberi? Nem volt-e jobb kor az, midőn az egyháznak, tudománynak, műveltségnek egy nyelve volt: a latin ? Vajjon a sok nyelv nem akadályozza-e az emberiség gyors fejlődését ? Mind e kérdéseket Müller Miksa, a híres nyelvtudós vete föl »Nyelv és nyelvek« című nem rég megjelent értekezésében, mely nálunk ezúttal volt először komolyan tárgyalva és visszautasítva. Müller Miksa, elkedvetlenedve amiatt, hogy a kisebb népek tudományos munkáit, köztük magyar akadémiánk kiadásait, nem olvashatja, azt követeli, hogy a kisebb népek csak költői munkáikat írják saját nyelvükön, a tudományt pedig, a fejlődés érdekében, idegen nyelven. E követelést utasítá vissza az elnöki beszéd. Müller, aki oly szépen írt a nyelvekről, jól tudja, hogy a nyelv nem afféle puszta külső jegye a gondolatnak, mint a betű, a szám, hanem maga a lélek, szelleme és jelleme egyszersmind valamely népnek. Ezért a tudós nem is fejezheti ki legbensőbb énjét idegen nyelven. Nem átok, hanem áldás volt, hogy a Bábel torony építésekor megzavarodtak a nyelvek, mert csak így kisebb körben fejthette ki az emberi természet egész gazdagságát. Müller Miksánál és társainál csak kényelem kérdése az, mi a népeknél élet-halál kérdés, s mily kár volna, ha a népek az által, hogy a költészet nemzeti nyelven énekelne, a tudomány meg idegen nyelven tanítana, e kettőt, melyek kölcsönösen táplálják egymást, elválasztanák egymástól. Rendesen ott találjuk a nagyobbszerű költészetet is, ahol a tudomány is nagyobbszerű. A tudományos kincsek kicserélése megeshetik fordítás révén is s kisebb népek mindig gondoskodnak arról, hogy idegen nyelven kiadott szemlék által, minő nekünk is van, vigyék világforgalomba tudományos mozgalmaikat. S mennyi villongás, mennyi politikai izgalom lenne abból, hogy egyik másik kisebb nép melyik idegen nyelvet válaszsza a tudomány művelésére. S várjon, midőn a nemzetek egy nyelven, latinul írták a tudományt, műveltebb volt-e a világ? Hisz akkor az írók csak maguknak írtak s nem hathattak élénken a nemzetekre. Müller különben az új evangéliumot csak a kis népeknek hirdeti, szépen festve, hogy mit nyernének ajánlatának elfogadásával. Eszünkbe jut, amit Deák Ferenc mondott a bécsi férfinak, ki vitatá előtte, hogy mily boldog lenne Magyarország, ha a birodalmi tanácsba bemenne. Azt mondta: »Mennyivel nagyobb a menynyei boldogság és még sem akar meghalni senki.» Müller csak a nagy nemzetek érdekeit tartja szem előtt, azért ne hallgassunk rá, még ha nagyobb tekintély volna is. Kövessük Bessenyei, Révai, Kazinczy nyomait, s ha a nagy nemzetek íróinak helyzete fényesebb is, érjük be a magunkéval, melynek szintén meg van a maga költészete. Nem csak az a koszorú szép, melyet a világ kegye fon, hanem az is, melyet egy kisebb nemzet hálája nyújt. A beszédet, melyet ész és érzés sugall, élénken megtapsolta a közönség. Beöthy Zsolt titkári jelentésének eleje a múlt év halottjainak volt szentelve: Lukács Móricnak, kiben a szépnek, jónak ugyanaz a lelkesült kultusza élt, mint Kölcseyben; Szemere Miklósnak, ki örök fiatalságot kapott múzsájától ajándékba; s Dux Adolfnak, kinél senki sem csüggött állandóbb és tisztább lelkesedéssel szellemi életünkön s ennek idegen nyelvű terjesztésében senki sem tett oly hosszú és önzetlen szolgálatot. A jelentés továbbá elsorolta az év történetének fontosabb adatait. Jutalmakat tűzött ki a társaság a magyar játékszín történetének megírására. Egy a maga korában mellőzött kiváló író, Csató Pál műveit összegyűjtő, hogy kiadja életrajzzal. Képviselve volt a Garay szülőháza emléktáblájának leleplezésén. Készítteti Kisfaludy Károly mellszobrát Kis Györgygyel Rómában. Megülte a Calderon ünnepét. Kiadta a magyar Moliére 9-dik kötetét, sajtó alá adta a 10- diket s megiratja a nagy francia vígjátékköltő életrajzát , műveinek fejtegetését is Szász Károlylyal Megindítja Plautus római vígjátékainak kiadását 232