Fővárosi Lapok 1882. október (225-250. szám)
1882-10-01 / 225. szám
— Hihetek a szememnek ? — kiáltok föl. . — Nézzen, érintsen és higgjen, kedves szent ! Tamásom, — mondá, kezét nyújtva. — Ön Parisban, harmincöt foknyi hőségben, holott még tegnap valamennyi hírlap amaz előkelő idegenek névsorában közölte önnek a nevét, a kik a Rajna partjain időznek! — Kivételképen valamenyi hírlapnak igaza volt. Még egy nappal ezelőtt Emsben mulattam. A végzet üldözött el a »Kurhaus«-ban levő lakásomból. — Talán valamely orosz herceg vitt önnek egy kis fekete himlőből mutatványt, köpenyének a redői közt? — Hát mi az a fekete himlő ? Oly járvány, mely megbarnitja önnek a bőrét s nehány óra múlva kiragadja önt az élők sorából. Ily csekélységet figyelembe sem vettem volna. Menekültem, értsen meg ön, menekültem legkedvesebb illúzióim romjaitól, e világi boldogságom kárpótolhatatlan veszte elől. — Tudom, vannak emberek, kik bölcs egykedvűséggel veszik tudomásul barátaiknak a szerencsétlenségét. De én nem tartozom az olyanok közé. Beszélje el tehát nekem hevenyében siralmas történetét s rendelkezzék velem, ha valamiben javára lehetek. — A legszívesebb indulatot tanúsítja ön irántam, aminőt csak remélhet oly ember, akinek története szívén és ajkán van; ha önnel esetleg nem találkozom, bizonyára elmondom azt az esti szellőnek, vagy ama potrohos úriembernek, kivel éppen az imént ismerkedtem meg. — Eltávozzunk innen ? — Nem. Ugyan, hol találhatnánk alkalmasabb helyet, mint e kies kert? Ha untaton önt, legalább hallgatja a zenét. Én azt fogom képzelni, hogy ön figyel rám s mimind a ketten meg leszünk elégedve. Leültünk, kissé oldalt, a viz partjánál egy, már virágzásban levő bércse-bokorral szemben s Lysis következőleg kezdte meg boldogtalanságának a történetét. II. Bayoneban születtem, régi tengerészcsaládból, mint ön is tudja. De az, amit ön nem tud, hogy őseim birtokának nagy része oda lett, amerikai gyarmataik elvesztése által. Nagyapám megesküdött, hogy megboszulja magát az angolokon, a kik őt tönkre juttaták. Fölszerelt egy kalózhajót s a Fok tengervidékén hajózgatott, Surcouf társaságában, ki neki jobb keze volt. Kevés idő alatt egyre aratta a dicsőséget s megalapította szerencséjét. Bekövetkezett a restauratio. Ő odahagyta a tengerészetet s a saját szülőföldén hajószerelő lett. Két fia volt. Midőn meghalt, idősebbik fiának, Benedeknek hagyta örökségül kereskedőházát, s nehány százezer frankot apámnak, ki folytatni akarta őseim foglalkozását. Mikor az 1830-iri forradalom kitört, atyám, ki tőkéit a gondtalan tengerész módja szerint, rosszul helyezte el, csaknem mindenét elvesztette. Hogy e csapást helyre hozhassa, bátyja, Benedek előnyös házasságra ösztönözte, vagyis egy többszörös milliomos szörnynyel akarta összeházasítani. Apám azt felelte neki, ha ő megházasodnék, ez azért történnék, hogy boldog legyen, nem pedig hogy minden áron meggazdagodjék. Nagybátyám azonban egyre unszolta őt. Atyám azzal némította el a nagybátyámat, hogy tudatta vele egybekelését egy fiatal leánynyal, kinek száz jeles tulajdonsága volt, de egyszersmind egy hibája is, mely mind ama jó tulajdonságokat háttérbe szorította a Benedek bátyám szeme előtt. Szegény leány volt. Egy évvel később napvilágot láttam. Az ég éppen nem homályosodott el, a nap sem változtatott semmit megszokott forgásán, a föld sem rázkódott meg, de még a szellő sem fagyott el; azonban még ha mind e szerencsétlenségek megtörténnek vala is, szüleim észre sem veszik talán, annyira megörültek létrejövetelemnek. III. Első emlékem 1838-ról keletkezik, a mikor én körülbelől tíz éves voltam. Anyám egész éjjel föntvirrasztott, hogy nekem egy szép kis öltözéket állíthasson össze. Anyám azt óhajtotta, hogy díszesen öltöztessen föl, mert nem kevesebbről volt a szó, mint Laura unokahúgom meglátogatásáról, kit én még nem ismertem. A dolog megérthetése végett jó lesz megjegyeznem, hogy születésem előtt komoly események fordultak elő családomban. Nagybátyám, Benedek, ki dühös volt a miatt, hogy házassági terve nem sikerülhetett, hidegen fogadta ányját. Innen származott a meghasonlás, melyet az idő még inkább fokozott s bár nagybátyámnak nem volt igaza, atyámnak soha sem bocsátott meg. Két évi házassága után atyám meghalt egy tűzvésznél, midőn néhány szerencsétlen ember megmentésén buzgólkodott, éppen akkor, midőn reményteljes jövő állt előtte; épp azelőtt kevéssel a hadtengerészethez kapitánynak nevezték ki. Benedek nagybátyámnak a haragja ennyi szerencsétlenség után egyszerre elmúlt. Meglátogatta anyámat, vigasztalta, ahogy tőle telt, sőt erszényét is fölajánlta, melyet azonban anyám visszautasított. — Ön nagyon büszke, — mondta bátyám. — Kár el nem fogadnia, mikor én oly jó szívvel nyújtom a segélyt. Egyébiránt, kibékülésünk jeléül látogasson meg ön minket holnap s hozza magával a fiát is. Hadd ismerkedjék meg unokatestvérével, Laurával ... Ki tudja, — tévé utána nagybátyám nyájas mosolylyal, — talán még valamikor össze is házasíthatjuk ezeket a kedves gyermekeket. Ez a látszólag oly egyszerű mondat, mely a családokban gyakran fölhangzik, anélkül hogy annak a legcsekélyebb fontosságot tulajdonítanák, határozó befolyást gyakorolt életemre! IV. A nagyjelentőségű látogatás napjára, mennél szebb színben iparkodott engem anyám bemutatni. Hasonló esetben valamely anyának a hiúsága megbocsátható. A mi engem illet: nem valami nagy örömmel mentem. De, bezzeg megjött a kedvem, mikor a nagybátyámnál voltunk. Házának kényelme egészen megzavarta gyermeki fejemet s nagy tekintélyt kezdtem érezni ennyi sok szép tárgy tulajdonosa iránt. Ebédközben örömem egész a lelkesültségig fokozódott. Minden újabb tálnál, minden újabb nyalánkságnál, melyet behoztak s asztalra helyeztek, örömrivalgásba törtem ki s tenyerembe tapsolgattam. Tágra nyílt a szemem a gyönyörtől, de ajkam nem elégedett meg a puszta szemlélődéssel, minek elég bizonysága volt az, hogy akkor éjjel egészen oda voltam gyomrom túlterheltsége miatt. Unokatestvérem, Laura megmutatta valamennyi ajándékát, melyeket születésnapjára kapott s mintegy érzésemre látszott adni önérzetes arca, hogy én nem rendelkezhetem ennyi sok szép holmi fölött, mert szegény vagyok, mig ő untig el van árasztva mindenféle csecse-becsével, mert hát gazdag. (Folyt, köv.) Napló-karcolatok. (Külföldről.) 1. Semmi sem természetesebb, mint az, hogy az ember, ha valami új és meglepő történik vele, szereti élményeit, benyomásait közleni másokkal. Engemet is ez a természetes ösztön készt, hogy külföldi utamból, melyhez kormánysegélyből kaptam »szárnyat«, egyet mást elbeszéljek, egy kis változatosságot engedve tollamnak, mely sokszor belefárad a hangjegyek írásába s szinte örülhet, ha egyszer már betűket áraszthat magából. Nyugatnak indulva, utam természetesen legelőször is Bécsbe vitt. Mint zenész, siettem az operába. Boito művét, »Mefistofeles«-t adták. A kiállítás kápráztató és minden várakozást fölülmúló volt, kivált a két menyország a prológus- és epilógusban, az előbbi kevés, de rendkívül hatásosan elhelyezett alakkal, az utóbbi ellenkezőleg számos csoportozattal. A Faust holttesténél megjelenő s e célra kiszemelt gyermekek — angyalok — kerekded kedves arcocskái bátran szolgálhattak volna Rubensnek is mintául. Sokat vártam a külföldi énekesektől, de mindjárt itt Bécsben, hol másodszerepeket éneklő tenoristának is ötezerért fizetése van, nagy csalódás várt rám. A többiről nem is szólva, lássuk a primadonnát Kupfer-Berger asszonyt. Megjelenése szép, de hangja bágyadt, intonálása nem tiszta, játéka affektált. Margit különben meghatóan írt börtönáriájánál annyi fioritúrát használt, hogy midőn egy kelleténél magasabb — azaz hamis — felső után, melyet hiába keresnénk a partitúrában, felhangzott a taps, önkénytelenül Rossinira gondoltam. A mester előtt egy énekesnő az »Una voce poco fa« áriát jól, de nagyon kicifrázva énekelte. A mester megdicsérte az énekesnőt, de egyszersmind kérdé: »Ugyan kérem, kitől van az az ária, melyet a kisaszszony énekelt?« Mennyivel jobb benyomást gyakorolt Margit áriája rám Bartolucci kisasszony egyszerű, de átérzett előadásában. Bécsből Prágába szándékozván menni, elhatároztam útközben Brünnel is megismerkedni. Amint az utazó Brünn felé közeledik, az első benyomás, melyet nyer, komor. A messziről látható fellegvár: Spielberg okozza ezt, hol a kényuralom annyi nemes szívet szenvedtetett. Az egykori államfogház jelenleg laktanyául szolgál. Ajánlataim s a szolgálattevő tiszt közbenjárása következtében nem csak a régi börtönöket nézhettem meg, hanem még a szerfölött érdekes törzskönyvekbe (Stammbücher) is bepillanthattam. Találtam benne több magyar nevét, köztök a Szirmay Istvánét, Kazinczy Ferencét és Verseghy Ferencét. Szirmayt I. Lipót alatt tartották itt fogva, mint olyat, akit a Tököly párthíveivel folytatott üzelmekről vádoltak. Később bebizonyulván ártatlansága, szabadon bocsátották, sőt Lipót király a kiállott szenvedések kárpótlásául grófi címmel is megajándékozta. Kazinczy és Verseghy, mint a Martinovicsféle összeesküvés részesei, szintén itt sanyarogtak. Az olasz karbonarik, a költő Silvio Pellico, Maroncelli, Oroboni és Filangheli grófnő földalatti börtönei most is az illetők arcképeivel vannak jelölve. A legsúlyosabb börtönöket már II. József eltörölte, miután mint mondják, egy egész órára láncoltatta magát ily gonosztevő helyére, hogy fogalmat szerezhessen magának a borzasztó kínokról, melyeket az ily szerencsétlenek évekig szenvedtek. Végre 1853-ban szűnt meg Spielberg mint fogház szerepelni. A magyar történet lapjain régebben is ismételten találkozunk Spielberggel. Mátyás király a cseh háborúkban több hóig ostromolta, de sikertelenül. A harminc éves háborúban Rákóczy György, szintén egy magyar haddal, ostrom alá fogta szövetségesével, a svéd Torstensonnal. De ez az ostrom nem vezetett sikerre. Prágában alkalmam volt a Szent János ünnepen jelen lehetni, épp úgy mint később Párizsban a Hotel de Villé fölavatásán és a köztársaság ünnepén, Triesztben pedig a kiállítás megnyitásán. A prágai Szent János ünnepe sokban hasonlít a mi Szent István ünnepünkhöz: a vidékiek e napon özönlenek Prágába, a szentnek ereklyéit e napon hordozzák körül. Csakhogy a Moldva folyó május közepén este oly képet nyújt, hogy még a párisi »Szajna féte venetienne«-je is hozzá képest csak gyönge utánzásnak mondható. A német operában ottlétem alatt »Trovatore«-t, »Mefistofeles«-t, »Lohengrin«-t és »Paust«-ot adták. Mindannyiszor a pesti születésű Stoll Ágoston lépett fel. A prágaiak rajonganak értte s nem hiszem, hogy énekes bírna valahol oly népszerűséggel, mint ő itt. A »Lohengrin« fárasztó szerepét a legnagyobb szabatossággal éneklé, s a harmadik felvonás elbeszélési jelenetében, midőn más énekes már rendesen belefárad, ének és játék tekintetében oly kitűnő volt, hogy az egész ház viharos tapsban tört ki. Hogy mily népszerű, arról meggyőződtem, midőn »Lohengrin« előadása után a grábeni német kaszinóban vacsoráltam. A jelenlevők többnyire főrangú tisztek voltak nejeikkel és gyermekeikkel, egyszerre csak kinyílik az ajtó s az egész közönség fölkel és üdvözli a belépőket, Stoll volt nejével. Idegeneknek rendkívül érdekes város Prága. Szép fekvése, mely kivált a Hradschinból élvezhető és nagy múltjának számos emléke teszi ezt, melyekkel lépten nyomon találkozunk. A székesegyház műkincseivel ritkítja párját s a Salamon templomának egy kargyertya tartója; a királysírok vaskerítése oly műkincsek, melyekért az angolok már mesés összegeket ígértek. A Hradschin legérdekesebb része a régi vár, a tanácsszobával (Rathsstube), melynek két ablakából vetették ki a protestánsok Slawata és Martinitz tanácsosokat. Komor, barátságtalan szoba, óriási asztallal a közepén, falait II. Rudolf, Mátyás és Ferdinánd császárok képei díszítik. Lipcse felé utazván, a véletlen egy kivándorló családdal hozott össze. Ők Amerikába utazván, Hamburg felé tartottak. Mívelt, jóindulatú emberek voltak, de úgy láttam, hogy a hazaszeretet nem erős oldaluk. Örökre távoztak hazájukból s hozzátartozóiktól Prágában közönyösen vettek búcsút. A határon vissza sem pillantottak szülőföldjükre. 1390