Fővárosi Lapok 1883. március (50-75. szám)
1883-03-01 / 50. szám
„Garay János életrajza." (Jutalmat nyert pályamű. Irta Ferenczy József.) Garay pártfogójának és maecenasának, Csapó Dánielnek kegyeletben és az irodalom szeretetében méltó utóda. Csapó Vilmos kir. kamarás az 1881. év március havában negyven arany jutalmat tűzött ki Garay János életrajzára. Bírálókól pedig Greguss Ágostot, Gyulai Pált és Zichy Antalt kérte föl. A pályázat nem maradt eredménytelen, mert a beérkezett egy pályamű a jutalmat elnyerte. A felbontott jeligés levélkéből Ferenczy József fehértemplomi államgimnáziumi rendes tanár neve került ki. Ferenczy József neve az irodalom terén nem ismeretlen. Több kisebb irodalomtörténeti dolgozatán és közlésén kívül már 1877-ben magára vonta a figyelmet Tompa Mihály életrajzával, mely dolgozata ugyan nem volt mente a fiatal kritikusok és kezdő irodalomtörténetírók gyengéitől, de szerzőjének iskolázottságáról és komoly gondolkodásáról mégis határozott tanúságot tett. Azóta Ferenczy a fiatal tanári nemzedék egyik legderekabb tagjává vált, kinek paedagogiai munkálkodása a különböző tanügyi folyóiratokban szintén elismerésre talált. A fiatal író buzgalmát és ernyedetlen törekvését bizonyítá már az is, hogy az irodalmi középponttól távol, egy kis délvidéki városkában, hivatalos teendőkkel elhalmozva él s mégis talált eszközöket és módokat egy oly munka megírására, mint a Garay János életrajza. A pályázati jelentés azt mondja a maga hivatalos rövidségével, hogya pályamű szerzője nagy szorgalommal gyűjtötte össze Garay életrajzi adatait, élénk és hű képet igyekezett nyújtani Garayról, mint emberről és íróról egyaránt. Némi hézagok vannak ugyan az életrajzban, az író jellemzésében, és pár vonás inkább kiemelendő, más helyt egy s más rövidítendő, de egészben véve a mű jeles és a jutalomra érdemes.« E jelentést hajlandók vagyunk mi is kifogás nélkül aláírni , de mégis van egy pár megjegyzésünk részint a jelentés bővebb magyarázására, részint oly dolgok kiemelésére, mit a jelentés már rövidségénél fogva sem érinthetett. Garay szorgalmas, kedvelt, de nem nagy tehetségű költője és írója volt a harmincas-negyvenes éveknek. Egyike azoknak a kevésszámú íróknak a század első feléből, kik az ivói pályát kenyérkeresetül is választották s épp ezért beir érete folyása azok előtt mélyebb érdekkel, kiket a század első felének miveltségi törekvései, küzdelmei és a magyar irodalomnak megerősödési processusa egyaránt érdekelnek. Ferenczy ez élet rövid, de változatos folyamat ügyes tollal, eleven előadással vázolja. Fölkeres minden adatot s azokból kiválogatja a jellemzőbbeket, hogy velők, élénk, eleven és mozgalmas képet rajzoljon. Előadása, ez egész könyvön keresztül, mint könynyű és világos elbeszélése foly. Az egyén fejlődését ügyesen tünteti fel, kutatva az író mellett a magánember jelleme megalakulásának titkát is. Sőt mondhatni, hogy némi előszeretettel rajzolja Garayban a magánembert. Nagyon vonzódik a szerény és komoly, becsületes családi életet élő Garayhoz. Előszeretete azonban nem teszi elfogulttá, szemben az íróval; nem vesztegeti meg kritikai érzékét legkevésbbé sem; sehol sem találhatni egy oly ítéletet sem e könyvben, melyből azt lehetne következtetni, hogy a szerző többet akar csinálni hőséből, mint amennyi a valóságban volt. Nem esik az életrajzírók e gyakori bűnébe. Ferenczy ismeri a kor irodalmát is, ítéletei nem csekély olvasottságról tesznek tanúságot a kor íróinak műveiben. De a háttér festésében, megalkotásában nem jár eléggé mélyen. Nem merül bele a nemzet egyetemes életébe, hogy belőle kivegye a legjellemzőbb vonásokat. Megelégszik igen sokszor a felszínen való mozgással, sőt látszólagossal is. Különösen hibáztatható, hogy az irodalmat, mint valami magában állót, mint az összes nemzeti élettől elvonható valamit tekinti, pedig képzettsége, mi ítéleteiből kitűnik, azt látszik bizonyítani, hogy előtte is világos, hogy az irodalom csak nyilvánulata az összes nemzeti életnek, melytől tehát a tudományos módszerű irodalomtörténelemben elvonni nem szabad. Van azonban Ferenczynek e tekintetben is egy mentsége, mely hősének egyéniségében fekszik, mint a ki nem folyt be vezérlően a kor mozgalmaira. Bár hajlandó vagyok e mentséget ez esetben talán még inkább elfogadni, mint máskülönben, mégis szerettem volna bővebben és részletesebben kimutatva látni azt a hatást, mit Garayra a kor általános és nemzeti mozgalmai tettek. Ha Ferenczy műve e követelménynek is megfelelne, akkor értéke sokkal nagyobb volna. Akkora műben nem csak Garay egyéni fejlődését látnák szemeink előtt elvonulni, hanem a kor műveltségi történetének egy darabját is mint hátteret megismernék belőle. Erre pedig szükségünk van. Mert kötelességünk ismerni minden tekintetben azt a negyed századot, mely alatt az elmaradt középkorias magyar nemzetből, kiválóan, az irodalom segítségével, politikailag is modern szellemű európai nemzet lett. Szerző a Garay költészetének megítélésében helyes úton jár. S tételei nem elhamarkodottak. Nem szenveleg valami rendkívüli eredetiséget, helyesebben mondva, eredetieskedést és e miatt éretlenségekkel nem is kompromittálja magát, mint némelyik fiatal kritikusunk. Olvasottságát az aesthetikai irodalom terén nem fitogtatja, bár lépten nyomon elárulja, hogy a kritika módszerét és főbb kérdéseit illetőleg meglehetős tájékozottsága van, ítéletei közül csak egyik-másik mellékalakra vonatkozót tarthatjuk elhamarkodottnak. Nézetünk szerint, hibásan ítéli meg Csatót, Bajzával szemben pedig sok tekintetben igazságtalan. Az igaz, hogy Bajza, Garayval szemben, személyeskedett, de azért lényegében Garay munkásságának megítélésében igaza volt. El nem hallgathatom továbbá, hogy Ferenczy egyik-másik fiatalabb íróról nézetének nyilvánítása közben, keményen és gúnyosan nyilatkozik. Ez rontja az összhangot, különösen ha erős kifejezést keresve, akaratlanul is triviálissá válik; például egy helyi Harasztit vékonypénzű kritikusnak nevezi. Haraszti ezt nem érdemli meg, mert habár tagadhatatlan, hogy keresi és affektálja az eredetiséget, a nagyon tudományost, de egyszersmind tanult és olvasott fő. Véleményünk szerint: Ferenczy a Garay eredetiségét Uhlanddal szemben túlságos mértékben hirdeti. Ha nincs is igaza teljesen Gregussnak, hogy Garay, ez a leghazafiasabb költő, a legnémetebb költő, de azért mégsem oly önálló Uhlanddal szemben, mint Ferenczy véli. A párhuzam Garay és Berszenyi eredetisége között ügyes és sikerült gondolat, de Ferenczynek nem volna szabad elfeledni, hogy Berzsenyi eredetisége, bármily ügyesen védte is azt Csengeri János, még sok tekintetben problematikus. Ma sem Berzsenyit, sem Garayt nem tekintenek valami különösen eredeti költőnek. Itt megint abba a hibába esik, mit fennebb megróttunk, t. i. Garay költészetének egyik fejtegetőjét, ha jól sejtjük, Wigandot, fölületesnek nevezi. Wigand tanulmánya, bár kétségtelenül nem egy hibás következtetést és állítást tartalmaz Garay költészeténekés eredetiségének megítélésében, helyes módszerű, lelkiismeretes tanulmány. A mű előadását, stílusát már kezdetben kiemeltük. Alig akadunk egy-két esetben feltűnőbb hibára. Ferenczy ügyes stilista, a tollat bátran és routine-Folytatás a mellékleten. — Irtve, közeledett néhány lépésnyire a fiatal leányhoz s meghajtva magát, letérdepelve, igy szólt: — Kisasszony, én kegyedet, akaratlanul bár, mélyen megsértettem. Egy, tettét megbánó bűnöst lát maga előtt, ki kegyelemért és elnézésért könyörög. Legyen izgalmas és könyörületes irántam, várom ítéletemet. Ezt mondva Károly, a leányka felé nyújtotta az albumot. Katalin, még folyvást mozdulatlanul bámult az előtte térdepelő tisztre, nem jővén még egészen tisztába a fölött, ami körülre történik. Azonban gépiesen nyúlt az album után. Károlynak őszinte, nemes arca oly igazi megbánást árult el, hogy a lányka, kissé nekibátorodva, így szólt: — Uram, én feledni fogom a tegnapi sajnos eseményt, de merem remélni, ön nem fog visszaélni a körülménynyel azáltal, hogy magánál tartson oly rajzot, mely . .. — Bocsásson meg nekem kisasszony, — vágott közbe Károly, fölemelkedve; — én nem akarom kegyedet megcsalni; meg akarom őrizni egy szerencsés véletlen emlékét, de hibámat helyre akartam ütni; legyen szives megnyitni azt az albumot. Katalin megnyitva az albumot, még lehangoltabbnak látszott a rajz megpillantásakor. — S ezzel akarja ön jóvá tenni a hibáját ? — kérdé a leány. És önkénytelenül figyelmesebben szemlélgetve a rajzot, elmosolyodott s arca nyájasabbá vált. — Valóban, D’Allon Károly úr, ön leleményes szellem s e leleményességéért, kiengesztelődésem jeléül elfogadom e rajzot oly föltétellel, hogy ezennel megválunk, soha többé nem találkozva egymással. — Oh, kisasszony, ön kegyetlen! Ne hozzon ily kérlelhetetlen ítéletet. Engedje legalább remélnem, hogy egykor még viszontláthatom. — Nem, uram, én nem akarom önt e reménynyel kecsegtetni. Ön nem ismer engem. Mi most utójára találkoztunk egymással. — Kisasszony, esedezem, ne váljunk így meg ; engedje meg legalább, hogy megszoríthassa a kezét egy becsületes érzületű ember, egy katona, ki soha sem szokott hazudni; aztán alája vetem magamat ítéletének. — Legyen, uram, ime kezem. A fiatal ember meghajolva, a legnagyobb tisztelet kifejezésével csókolta meg az oda nyújtott kezet. — És most, — folytató a leányka, az erdei ösvény felé mutatva, — az ön útja arra felé vezet; isten önnel. Károly, egy szót sem szólva, megindult a kijelölt után, s eltűnt az erdő fái közt. Katalin bezárta az ajtót s egészen elmerülve gondolataiba, tért vissza a majorságba. D’Allon Károly, miután kevés ideig az erdőben barangolt, leült az út szélére, fejét tenyerébe merítve. Nagyon föl volt indulva s maga sem tudta, minek tulajdonítsa eme különös érzést, mely a keblében támadt. Vájjon ki lehet ez a különös ismeretlen, a ki egyszerű öltözékében is úgy viseli magát, mint művelt fiatal leány ? Károly tudni akarta ezt. Csak puhatolózni kellett volna kiléte után, hogy tudomást szerezzen felőle. De ő erre aznap nem gondolt. De holnap, föltette magában, visszatér, hogy értesülhessen e hercegkisasszony kiléte felől. Ily elhatározás után fölkelt s nagy kerülőt téve, visszatért a faluba, hol lovait hagyta s tovaügetett a st.-germaini után. Másnap, híven a kitűzött sorrendhez, visszatért Károly, még pedig ezúttal gyalog. A majorság közelében foglalva állást, akkép, hogy ő mindent láthasson onnan, a nélkül hogy őt valaki észrevehesse, egész nap ernyedetlen türelemmel várakozott. Egész héten keresztül folyvást megjelent ő minden nap a megfigyelő helyen, anélkül, hogy valamit észre vehetett volna. Az oly hévvel várt Katalin egyáltalában nem mutatkozott. E hiábavaló várakozás még inkább fokozta fiatal emberünk képzelődését. Most már valódi szerelem volt az, mit az ismeretlen leányka iránt érzett, ki oly igen jól elrejtőzködött. Károly föltette magában, hogy mindent megkísért, amíg biztos nyomra találhat. Ekkorig óvakodott a faluban való puhatolózástól. De miután csupán ez is az egyetlen mód kínálkozott neki, elhatározta magában, hogy ehhez folyamodik. Szerencsétlenségére, midőn Saint-Germainba szerint vissza kellett utaznia Párisba s még aznap este, haladék nélkül, vasútra ült, mivel másnap reggel hét órakor a táborkari főnöknél jelentkeznie kellett.* Midőn Katalin a majorságba visszatért, azonnal értesült anyjától a fiatal katonatiszt látogatása felől s igy tökéletesen érthetővé vált előtte a hátsó kis ajtónál való találkozás. A leányka úgy gondolkozott, hogy legokosabb lesz egy ideig nem mutatkozni s otthon maradni. Ama hitben élt, hogy a fiatal ember ha, ő reá várakozva, hasztalan lesz minden leskelődése, végre is türelmét fogja veszteni s fölhagy üldözésével. A szegény Katalin, visszavonulva szobácskájába, korántsem nyerte vissza szivének szokott nyugalmát. Iparkodott ugyan lelkének borúját a különféle napi foglalkozásokkal eloszlatni, de újra meg újra megjelent előtte e fiatalember elegáns alakja, ki ott térdelt előtte, csengve, a tisztelet kifejezésével. Még érezte a kézszorítást és a kezére nyomott csókot is. Egyébiránt ott volt az az album is, mely emlékeztette őt a képre, melyet feledni törekedett. Hősiesen küzdött a leányka amaz érzelem ellen, mely lelkében támadt s mind inkább növekedett. Hasztalan küzdelem volt ez ; éjjel-nappal egy név lebegett ajkán, akarata ellenére is. Egy hét múlt el az erdei jelenet óta s Katalin, amaz ürügy alatt, hogy mozgásra van szüksége, újra megkezdte szokott napi sétáját. Eleinte csak tartózkodva lépett ki s nem távozott el nagyon messze a majorságtól; mikor azonban tapasztalta, hogy senki sem gátolja őt sétáinak élvezésében, újra távolabbi kirándulásokra szánta el magát, nem kissé csodálkozva, hogy a fiatal katonatiszt nem háborgatja nyugalmát. Különös ellenmondása a szívnek, hogy főleg attól fél, a kit szeret, s azt is szereti, a kitől fél. (Folyt. köv.) 318 .