Fővárosi Lapok 1884. június (129-152. szám)

1884-06-17 / 141. szám

Kedd, 1884. junius 17. 141. szám. Huszonegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, barátok tere 4. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Félévre..................................8 frt. Negyedévre ..... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest barátok tára, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhivás „FŐVÁROSI LAPOK“ julius-decemberi évfolyamára. Vadnai Károly mint szerkesztő s az »Athenaeum« társulat, mint kiadó, kérik a lap olvasó közönségét az előfizetés mielőbbi megújítására s a »Főv. Lapok «-nak ismerősei körében való szives terjesztésére. Hazai szépirodalmunk ez egyetlenegy napi közlönye igyekszik jeles íróktól választékos szépirodalmi olvasmányokat, változatos tárcákat, bő és élénk hírrovatokat nyújtani, a műveltséget és ízlést terjeszteni s az irodalmi jó hangot mindig megóvni. Ennek köszönheti huszonegy évi virágzását. Az »Athenaeum«, mely a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik, e címen kéri az előfizetések beküldését a »Fővárosi Lapok« kiadó hivatalába, Budapesten. Előfizetési ár: évnegyedre 4 ft, félévre 8 ft, egész évre 16 ft. A beküldés legcélszerűbb módja a postautalvány. Sohasem! (Elbeszélés.) Majthényi Flórától. (Folytatás.) Irén majdnem szívesen vette az elutazás eszméjét, mert e helynek fantasztikus szikláihoz, sima tengeréhez, déli növényeihez s minden tárgyához erősen oda volt fűződve a megszokás emlékével, ábrándos férjének régi álomképe. Ha elszakad e helytől, akkor majd inkább elhalványul talán amaz árny is, mely neki vetélytársa. Woronzoff gyöngédségből nem akart hozzászólani, mihelyt pénzkérdésről volt szó. Ha rangjához mérten gazdag lett volna, akkor saját felelősségére szívesen határozott volna mindenben, de így hallgatott inkább. Eliz kisasszony a maga részéről szintén hallgatagon fogadta a megjegyzést. Neki nem volt joga hozzá szólani s csak szive sajgott, melynek hozzászólási jogát nem korlátozhatta senki. Fájt neki e helyet elhagyni, melyhez annyi szép távoli remény kötötte s csak azzal vigasztalta magát, hogy majd egykor valósulhat meg talán mindaz, ami jelenleg csak a távolból csillog elő. Hátha még visszatérnek ide. Addig megtakaríthat annyi pénzt, amennyi rendszeréhez szükséges, Bonnet úr pedig látva a fényes eredményt, annál inkább csatlakozni fog hozzá. Így lassanként belenyugodott az elutazásba s mindenki a csomagoláshoz látott. Midőn azonban utoljára tekintettek még vissza a robogó vagyonból a sima tengerre, a sziklás hegyekre, a terrasse-ozott parkra s a fönt álló oszlopos kaszinóra, akkor mély bánat fogta el valamennyiök szivét. Az Irénét mégis legkevésbbé. Ő csak azért sajnálta e helyet, mert itt ismerkedett meg azzal a sajátságos ifjúval, ki életének mindene lett. De hisz ez is vele ment el s nagy méla szemét a tájképre függesztve, senki sem olvashatott lelkében és szivében, mely zajgott és fájt, mintha éppen most vált és szakadt volna el ábrándjainak egy része. Midőn átlépték a parányi hercegség mesgyéjét, György úr már újra elégedetten mosolygott. Úgy tűnt fel önmaga előtt mint hős, ki diadalmasan leküzdötte játék-szenvedélyét. Azután Irénre tekintve, titkosan gondolta magában : — Igaz, hogy senki el nem kerülheti sorsát s végre is hinni kell a végzetben. E gyermek is szeszélyes vágygyal kívánkozott a nagyvilágba, hogy megtalálja azt, akit végzete neki szánt. Esme, a nélkül hogy utazásunk célpontját, Nizzát elérte volna, megtalálta ábrándos kereséseinek tárgyát: az épp oly sajátságos szeszélyes ifjút, mint ő maga. Nem elégedett meg a mindannapi, jó módú s e földön járó ifjakkal, akik csengve óhajtották volna kezét elérni, hanem szive oda vonzotta a messzeségbe, hol a tengerparton egy hozzá hasonló fellengős szív dobogott és várt reá. Bár csak mindig oly boldogok maradnának! — végzé azután gondolatait, a csendesen, boldogan csevegő ifjú páron nyugtatva szemeit. Eliz kisasszony pedig a coupé egy sarkába húzódva, folytatta misztikus számadásait a rendszert illetőleg. XXH. Mint olyankor szokott lenni, ha az emberek beletörődnek valamely kedvezőtlen dologba vagy körülménybe és megadják magukat az elkerülhetetlennek, utasainknak is észrevétlenül telt az idejök és gyorsabban, mint maguk is hitték volna. Egymás után vonultak a tájak és városok, melyek csak Woronzoffra nézve bírtak ezúttal az újság érdekével, miután a többiek ugyanaz utat már megtették. Most ők magyarázgatták a vagyon ablakából is meglátható külső nevezetességeket. Woronzoff azonban csak futólag föllobbanó érdeket mutatott és mind csendesebb, mind magába vonultabb lett, mentős messzebb távozott ama helytől, mely pár év óta szórakoztató otthona volt. Olyasmit érezett, mint a gyermek, ha elszakad egy időre anyjától, ki szerette és védte eddig s ezután másokra bizza. Leküzdhetelen aggály fogta el szivét. György urnak és Irénnek a táj végre mind ismerősebb, otthonosabb lett s nem sokára elérték a parányi pályaházat, hol kocsijuk várakozott reájuk. A várótermekben s ebédlőben a szokott élet uralkodott. Az utóbbiban a pipafüst és zaj volt a legtulnyomóbb. Itt már sokan köszöntötték György urat, mert sokan ismerték s ő szívesen megszólította egyiket vagy másikat, csak azért is, hogy eldicsekedhessék szép útjával s hercegi öcscsével, bár egyúttal megjegyezte azt is, hogy ily ősrégi nemesi családból származott leánynak, mint Irén, a hercegi korona alig tekinthető valami különös szerencsének. Az ifjak nem figyeltek e beszélgetésekre, ők egymással voltak elfoglalva. Eliz kisasszony pedig nagyon hallgatagon ült, az ő gondolatai visszafelé irányták röptüket. A villásreggeli után előállt a nagy hintó. Az ismert arcú hordárok nagy készséggel rakták fel az úti bőröndöket, az inas pedig kalap levéve segítette uraságát a hágcsóra, bizalmatlan kérdő tekintetet vetve amaz idegen fiatal arra, kiről jó formán azt sem tudta kicsoda, de a kinek tekintete oly megmagyarázhatatlannak s kevéssé bizalomgerjesztőnek tűnt föl neki. A kocsis megcsapkodta a négyes fogatot s a lovak büszkén ágaskodva indultak, mintha tudták volna, hogy az »uraság«-ot viszik haza. A tárgyak tűnni kezdettek jobbra balra s megint újak jöttek, gyorsan szaladva, mintha minden sietett volna az érkezők elébe, hogy őket mielőbb üdvözölje . Megjött végre a rozzant híd is, a falu s a nagy gesztenyefák árnyából kitekintő régi kastély. A vén fák üdvözlőleg hajtogatták bozontos fejeiket, a kastély kéményéből pedig átlátszó kék füst szállott az ég felé, mintha ez ősi hajlék imát küldene föl s áldást kérne a hazatérőkre. Az udvaron össze volt gyülekezve az egész cselédség, a házfelügyelőnél kezdve, a többi mind s örvendezve tekintett a hintóba apraja-nagyja, míg a félkörben álló gazdatisztek mintegy keretét képezék a sürögve-forogva segítő kis csapatnak. Irén mint a gyermek úgy örült mindennek. Otthonosan ismerősek s mégis újak voltak neki a rég nem látott emberek és tárgyak. Örült annak, hogy fogja majd férjét gyermekkori emlékeivel megismertetni, hogy fog neki mindent egyenként megmagyarázni ! Woronzoff pedig majdnem kellemetlenül érezte magát. Megszokta, hogy évek óta nem gondolt vele az idegen országban senki s most észrevette, hogy a figyelem egyik tárgya ő is, valamint hogy a szemek érdekelten, kíváncsian tekintenek ő feléje. Féltette ábrándjait a háborgatástól. Eliz kisasszony a látott nagyszerű vidék és pompa után, úgy érezte magát e kis helyen, mintha nagyon magasról nagy mélységbe lépne s talán ez okozta, hogy majd elesett, midőn a kocsi hágcsójáról gyorsan le akart szállani. György ur elégedetten, büszkén érinté lábával birtokának földjét s lelkén mint a villám e gondolat villant át: — Mit ért ott az a sok pazar fény és kincs, ha nem volt az enyém. Itt pedig, e sajátomban, bár csak egyszerű és kicsiny, mégis korlátlan úr, szóval: kis király vagyok! Mily szerencse, hogy nem tettem kockára, hogy leküzdöttem a játékszenvedély kecsegtető ördögét! Azután bemutatta a háziakat Woronzoffnak, őt pedig — az ifjú herceget — mint az Irén férjét, mint egyik leendő parancsolót említette föl előttük. Woronzoff menekült a hajlongások és üdvözlések özönétől. Sietett elfoglalni lakosztályukat, mely a kertnek fekvő vendégszobákból volt összeállítva. A házfelügyelőnő mentegetődzött Irén előtt, hogy minden csak rögtönözve lett berendezve, ama levél nyomán, melyet a nagyságos úr irt. Azonban Irén úgy találta, hogy minden a leggyöngédebb gonddal és pontossággal van elhelyezve s kedvenc apróságai, könyvei, éppen úgy , mint ő ezt maga szokta. Ezért meg is dicsérte a jó asszonyt, ki ragyogó arccal távozott a szobából. Woronzoff azonban szomorúan ült egy félre eső kis divánon s gondolkozva forgatott kezében egy cigarettet, melyet meg sem gyújtott. Irén hozzá lépve, vállára tette kezét: — Miért vagy ily csendes, Corvinom ? Lásd, én boldog vagyok, most már itthon vagyunk. Woronzoff némán fogta meg neje kezét s reá tekintett nagy sötét szemeivel, melyek legmélyében mintha a fájdalom árnya lett volna mélyen elrejtve. (Folyt, köv.) Egy regény története. (Lengyel elbeszélés.) Irta Siemiewski Lucián. (Vége.) A nyugodt, egykedvű hercegnő látása újra észre téríti őt, s közeledik; a lidércnyomás eltűnik kebléből s a szó elhal az ajkán. A hercegnő mosolylyal fogadja őt, tréfálkozik váratlan visszatérte fölött, de lopva haragos tekintetet lövel felé s ott hagyja őt, válaszát sem várva be, gyötrő gondolataival. A báli vendégek körülveszik az újonnan érkezettet, mindenki kérdezősködik tőle Varsóból való elutazásának oka felől. Le kellett küzdenie zavarát s nyugodtan válaszolnia, míg belsejében vihar tombolt. Mily hosszúnak tetszett most neki a mulatságnak szentelt idő, melyet sem elviselni, sem megérteni nem tudott. Éjfél tájban a vendégek oszlani kezdtek. St. Pierre megragadja az alkalmas pillanatot, a közösen értett jel megadására s több titkos ajtón átsuhanva, a hercegnő bondokjába jut, mely egykor az ő boldogságának néma tanúja volt. E hely ezerféle kedves visszaemlékezést ébreszt föl benne; minden tárgy Máriát juttatja eszébe s minden tárgyat megérint kezével, mintha régi ismerősöket üdvözölne azokban. Egyszerre, selyem ruha-suhogás árulja el a hercegnő közeledését. Ellenállhatatlanul vonja St. Pierret érzelme Máriának a lábai elé, — beszél gyötrelmeiről.