Fővárosi Lapok, 1886. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1886-03-27 / 86. szám
Szombat, 1886. március 27. 86. szám. Huszonharmadik évfolyam, Szerkesztői iroda: ft V Előfizetések Ti ATT A DACfT T ATDfYIT ^ Előfizetési dij: P II if H I I iHj IIIV » kiadóhivatalba ....................... ■■ W HBMÍM IBB Hl BHlllBIfli BIIBl (Budapest, Negyedévre . ^ ... 4 fit. . . „ Athenaeum-épület) Megjelenik mindennap. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI “ ápril-juniusi negyedére. Napi lapunk pártolóit fölkérjük előfizetéseik mielőbbi megújítására. Fölkérjük egyszersmind a lap szives terjesztésére is. Huszonharmadik éve, hogy a Fővárosi Lapok«fenáll, mély gyökeret vert, fejlődik s ma már, naponkint egy nagy ivet s hétfőn is külön számot adván, gyorsan és bőven közöl mindent, mi a jó izlésű, műveit közönséget érdekelheti. Jeles régi és új írók széles köre tartozik a lap rendes dolgozótársai közé. A szerkesztőség, melynek élén Vadnai Károly áll, mindent elkövet, hogy a » Fővárosi Lapok« a szépirodalom, művészetek, társadalom és az egész közélet tüköre, a hazai művelődés előmozdítója s a műveit olvasó világ szívesen látott lapja maradjon. Az „Athenaeum-társulat“ pedig folyvást buzgón gondoskodik a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt, félévre 4 frt, egész évre 1 ** /‡*• A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők be : „A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának Budapest.“ A csorvai árok. (Elbeszélés.) Irta Palotás Fausztin. (Folytatás.) A mint hozzám ért és észrevett, nem várva a megszólításomat, leugrott lováról, a széles zablya-szijat a bal karjára akasztotta. — Látom,— kiáltott kevélyen — hogy számadásod van velem. Azért vártál be olyan türelmesen. Itt vagyok ... ne véld, hogy félek tőled. És fitymálva rángatta a vállait. Engem a szélhüdés környékezett. Mindig indulatos természetű voltam. De azért megembereltem magamat. — Nincsen nekem semmi számadásom, csak egyetlen kérésem. Hagyjon békét a Kazi Veronkának. Szemére húzta a kalapját s fütyörészett. Nem tudom, mi tetszhetett neki annyira: ez a kérés, vagy a nyugodtságom. Vártam a feleletét. •—■ Lám — szólt némi vidámsággal— illedelmes is tudsz lenni. Nem olyan, mint derék társaid. Hát én is szépen beszélek veled. Lehetetlenséget kívánsz , mert én a Kazi-tanyát senki kedvéért el nem hagyom. A Veronka nem olyan boldogságot érdemel, mint a minőtte, vagy hozzád hasonlóak adhatnának neki. Okosabbat cselekszel, ha kitérsz az utamból. ■— Mi a szándéka ? kérdeztem nyomatékkal, csak azt mondja meg. .. — Szívesen, ha kiváncsi vagy rá. . .Feleségül veszem. Mintha mellbe ütöttek volna, egy akácfához támaszkodtam. •— Hát én sem akarok egyebet — törtem ki vadul. Csak nekem, a mátkának van jussom a Veronka kezéhez, szivéhez. . . Gúnyos hahotát nyertem válaszul. Aztán a nyeregben termett s csak annyit mondott :— A te mátkaságodnak megszőtték már a szemed födőjét. Esküt tesz arra Bárkányi László. Elvágtatott. Eltűnt az alkony terjedő homályában. Pokollá vált a szivem tája, meggyulladt a vérem. Én szövöm meg a szemfödődet, ordítottam utána. Te lessz a féreg, nem én. .. Kéri Paliné hófehér keszkenőjével törülgette az ura verejtékes homlokát. — Az én édes párom. . . hű társam. . . olyan ingerült vagy. . .lassan, súgva beszélj tovább. Alkonyat után felhők gyűltek az égre. Bizonyos volt a zivatar. Idejében hazaértem az eső elől. Szokott helyemen a fészeralatt dűltem le pihenni, kőkemény volt a párna, tövissel volt bélelve a derekais. Elmúlt az éjfél is, de még el sem szunnyadtam. Az eső elállt, kitisztult az égbolt. A tele hold egérutat nyervén, felkúszott a fasor tetejére, nappali fény támadt. Erős lódobogásra riadtam föl. A homok, ha átázik, kemény lesz, mint az anyaföld. Néhány ugrással az udvaron, a tanya bejáratánál termettem. Rögtön fölismertem az éjjeli váratlan látogatót. Bárkányi László volt. Éppen akkor szállt le toporzékoló paripájáról. — Kéri Pali! - szólt halkan,— valamit kérdezek tőled! S kétcsövű fegyverét fenyegetőleg emelte föl reám. Pillanatra célba vett. Nem kábított el a nagy meglepetés. Elszántan közel léptem hozzá. Te az életem ellen törsz, folytatta hevesen. Alattomos után, cinkosok segélyével. Az este, a csorvai ároknál te, vagy egy hozzád hasonló jó lélek a ló orrára ütött. Meghemperegtem a sárban. Csak az árok szélére estem. . . Akaratlanul is mentegetőznöm kellett. — Becsület lakik én bennem.. .nem születtem én utonállónak. Hirtelen gyufát gyújtott s annak föllobbanó lángjánál mohón végig nézett rajtam. — A délutáni ruhádban vagy. Nem nedves, a csizmád sem sáros. Hát nem lehettél ott. Mára elég ennyi bizonyíték. Fürgén, akár a mókus, nyeregbe szökött. De a fegyvere csövét folyton felém tartotta. Tán attól félt, neki rontok, leteperem a földre, megfojtom, széttépem. . . — Nem vagy rá kiváncsi, —kacagott gunynyal,— hol töltöm az éj hátralevő részét ? Hát a mátkádnál! Felzörgetem édes álmából. Anyja kávét főz számomra... te itt a száraz kortyot nyeled. Kaziék éjjel is szívesebben látnak engem, mint a Kériék fiát akár piros pünkösd napján. . . ...Elfogyott a lélekzete. Melle erősen zihál: hova is jutna a felesége cirógatása, biztatása nélkül !. . . - Úgy éreztem , izekre tépik tagjaimat. Sokáig álltam ott némán, mozdulatlanul. Csak a végtelen gyűlöletnek, boszunak lehet ilyen lenyűgöző ereje! Szavai átcikáztak az agyamon! Mért ne tehetném meg, amivel méltatlanul vádolt ? Mi sem könnyebb annál, hogy lovastól az árokba bukjék. . . Felhő mögé bújt a hold. Sötét éj lett megint. Társul szegődött a boszu munkájához. Egyikünknek veszni kellett. Fegyvert fogott Utolsó utaimról. (Nyílt válasz sok levélre.) III. Az Eden-theatre este nehéz selyemruhás, könynyűd hölgyek birodalma, s ott oly couplet-ek hangzanak, hogy Octave Feuillet szerint: egy majom elpirulna, ha megérthetné, nappal pedig Lamoureux játszta ott Beethovent és Wagnert a zene harmóniáiba ájtatosan elmerülő közönségnek. A párisiak »Lohengrin« előadása miatt hajba kapnak, én pedig az »Eden«-ben a »Walküre« két felvonását hallám Lamoureux mesteri vezetése alatt. Szerencsét kívánnék a németeknek, ha Wagnert több helyen így adhatnák elő, mint Párisban hallam, különösen a zenekart illetőleg, utolérhetetlen fahangszereivel. Kár, hogy ez a kitűnő karmester vezénylés alkalmával a pianókat éles pisszegéssel jelzi; rendkívül zavaró ez a hallgatóra nézve, aki inkább eltűrné az egyes hangszercsoportok egy árnyalattal hangosabb pianoját, mint azt a kellemetlen sivitó sziszentést. E Wagnerelőadások lehetővé tételénél nagy érdeme van Wildernek is, ő fordította a szöveget s ez nagy munka volt. Nem tekintve a rímelést, de Wagner nyakatekert németségét és a gyarlóságig menő különcködéseit francia gyomor, úgy amint írva van, el nem tűrte volna. Wilder szabadon fordított mindent, s én megvallom, sok helyen jobb szeretem szövegét a német eredetinél. A közönség tapsolt, ujjongott lelkesedésében. Szegény Wagner ! hogy bántak »Tannhäuser «-eddel s most meg a »Wallkürt« is dicsőítik, kívántam volna, hogy jelen lehess ! Pedig a franciák részben német gyűlöletből adják Wagner zenéjét, azt mondva : a németek képtelennek tartottak bennünket e zene nehézségeinek legyőzésére, ime bebizonyítottuk az ellenkezőt s addig fogjuk e zenét előadni, mig sorainkból kiválik egy zeneszerző, aki ilyenféle stílben is nagy lesz. Reyer már kezdte is. A franciák a »Si-I gurd« című operát értik, melynek előadásán jelen voltam s újra meggyőződtem arról, hogy Wagner nyakát szegi minden utánzójának. Tulajdonkép költő-nek és zenésznek kellene lenni, a ki Wagner-operát akar írni, de a ki a kettő, az ember a maga talpán s a maga nyelvén fog beszélni. Minden nemzetnek vannak Wagner-utánzói s egyetlenegy sem tud zöld ágra vergődni, pedig ők a legtanultabb zenészek ; de hiába, a közönség mindig csak Wagnert vél hallani még ott is, ahol nincs. Reyer is az ismert recipe szerint dolgozik, a szövegbe fölvétetett egy walkürt, füstöt, lángot, hajót, jó és rossz szellemet, a zenébe egy magánosan felhangzó obos-motívumot, kisebbített és bővített hetes hangzatokat, a túl bővített hármas hangzatot minden változásaival együtt, kromatikus futamokat, nagyot puffanó üres frázisokat, és rettenetes lármát érő, fa és vonós hangszerek által mivelve — egész a rogyásig. A kiállítás mesésen fényes, az énekesek kitűnőek. Madame Caron elragadó énekesnő s elsőrendű drámai színésznő, —a nagyopera zenekara kitűnő, de akkori vezetője lelketlen napszámos, valóságos metronóm, — e faj nem ritka. Ismét bámultam a fahangszerek lágy, túlvilági hangját; e tekintetben a bécsi opera is tanulhatna tőlük. Megemlítem még, hogy a közönség e szavaknál »Groire aux envoyés d'Attila,« zajos tapsokban tört ki, ami az én magyar szivemnek kimondhatatlan jól esett. Opera után még Pourtalé grófnő estélyére mentem, hol bizony zongorához csaltak a párisi nők kacsintásai s én reggeli félháromig játsztam. Egy ilyen párisi nap megviseli az embert. Nappal hét órát zongorázni, más-más helyen reggelizni, ebédelni, mindég idegenek társaságában,este színház vagy hangverseny, utána estély vagy bál. Ha fél négykor ágyba kerültem, az izgalomtól nem tudtam aludni. Pedig a párisi így él, csakhogy persze nem zongoráz s az utca pokoli lármájához hozzászokott. Ezer és ezer kocsit robog föl s alá, közelik az emeletes reklámkocsik, vászonnal bevont falai mindenféle címeket, képeket mutogatva. Az újságárulók éktelen kiabálása összevegyül a közönség zajával, mely Párisban nagyon hangos. A kávéházak előtt már akkor is vendégek ültek s többnyire cognacot, abszinthez isznak. A kirakatokat ezeren bámulják s eltorlaszolják a járdát, de csak egy pillanatra, mert ott terem fekete galléros köpenyében a rendőr s csak annyit mond: »Circulez Messieurs.« A párisi közönségnek három főtulajdonsága van: jókedvű a kicsapongásig, udvarias az önfeláldozásig és kiváncsi a majmosságig. Jelen voltam, midőn egy kópé megállt egy közönséges bérkocsi előtt s nagy dicsérve mondá »Oh quelle belle voiture! s egy pillanat alatt ötven ember vizsgálta a kocsit s nem találva semmi különöset rajta, magyarázatot kért: »Explication, explication!« A tréfás ember csak tovább dicsérte a vén kocsit. Már ekkor kétszáz emberre szaporodott a kiváncsiak száma. »Bolonddá tart, — szólt egy hang, ha neki tetszik, dicsérje, felelt egy másik, igen, de ne fenhangon, joga van rá,a felesének s két pártra szakadt a közönség s valóságos vitatkozás keletkezett, melyet csak a rendőrség szakított félbe. Ha valaki ragyogó napfényben esernyőjét kinyitná, biztos lehet benne, hogy mindenki, akinél esernyő van, ugyanazt cselekedné. Nincs az a tréfa, melyre a párisi rögtön rá ne álljon. De legszebb tulajdonsága páratlan udvariassága. Megállítasz akárkit, utcát, középületet vagy boltot tudakolva, s nemcsak hogy készségesen, kimerítően felel, hanem még el is kisér egy darabig. Aggastyán, gyermek közpártfogása alatt áll, omnibuszba emelik, térden ringatják, ápolják, becézik megható szivjósággal. És ez a nép milyen dühös tud lenni! Láttam ezt is Krapotkin és Louise Michel beszéde alkalmával; igaz, hogy negyed napra »a grande citoyenne«-t esernyővel elverték.