Fővárosi Lapok 1888. szeptember (242-270. szám)

1888-09-02 / 243. szám

ez ? Hiszen ő mindig azt mondta, hogy csak a bar­nát szereti. — Ha azt mondja, akkor bizonyosan szőkét választott. Senki, csupán egy fiatal leány képes barátnői­nek a lelkébe látni. — Figyelj csak tovább, — szólt Margit élén­ken. — Mikor a szememet újra lehunytam, azt kér­dezte valamelyik leány: »Nos, minő szeme van a Te­réz leendő férjének ?« Akár hiszed, akár nem, én tö­kéletesen láttam jövőbeli­nek a szemét, tökéletesen! S mikor azt mondtam, hogy barna szeme van, vala­mennyi egyszerre kiáltott föl: »Az nem lehet más, mint Leó!« — No, most mindnyájan tudhatják, hogy nem ő az. De, mondd csak, Margit: világos vagy sötét­barna, diószin vagy csokoládé­szin volt-e az a szem ? — Csokoládészin ? — kiáltott föl a menyasz­­szony kedvetlenül. — Én előtted eléggé lerajzoltam vőlegényedet; ha erről nem ismersz rá, midőn előt­ted megjelen, arról én nem tehetek! — De hiszen a leírás nem találó! Nagyanyád vagy tartotta volna meg a titkot magának, vagy jobban meg kellett volna arra téged tanítania .. .De miféle zene ez ? —– kiáltott föl Teréz, hirtelen meg­fordulva, mert úgy tetszett neki, mintha oly fuvolá­nak a távoli hangját hallaná, melyet nagyon jól ismert. — Kedves nyoszolyóleánykák, a tánc kezdőd­hetik, a­mikor óhajtjátok. — kiáltott be Blanquet Viktor, föltárva az ajtót. — Táncosaitok már epedve várják a pillanatot, a­melyben a lábakat mozgásba hozhatják. Azt hiszem, ti is ép úgy vagytok ezzel. .. Jer, Margit, fehér galambocskám! Emlékszel-e még, mikor táncoltuk mi először együtt a keringőt ? A küszöbnél a fiatal legények egymást tolták előre és hátra, minthogy senki sem akart első lenni. Végre föláldozta magát egy az összesért s belépett bátran, egyenesen a választottja felé sietve, ki e me­rész tettet azzal jutalmazta, hogy a feléje nyújtott kart rögtön elfogadta. Most mindnyájan követték a bátor legény példáját, mert senki sem akart utolsó lenni s néhány perc alatt a párok sorakoztak, indu­lásra készen a csűr felé, mely táncteremnek volt be­rendezve. Minden fiatal embernek előre ki volt szemelve a táncosnője s igy Teréz kénytelen volt elfogadni Leónak a karját, kinek arcán most legkevésbbé sem lehetett észrevenni az elutasított udvarló keserűsé­gét. Mig mások előtt arca a szokott önhittséget fe­jezte ki, Teréz kiolvashatta villogó szeméből, hogy a harcra el van készülve. Nehogy kénytelen legyen a fiatal­ember karjára támaszkodni, alig érinti azt az évszak van: óriási forróságú nyár és borzasztóan­­ hideg tél; az ellentét a kettő közt oly nagy, hogy azt semmiféle földi állat vagy növény nem állhatná ki. Ezután a Föld következik a sorban s a szerző­nek persze nem nehéz bebizonyítania, hogy a Föld a legderekabb bolygó — nekünk, a­kik rajta élünk. De különben is a szerves lények fejlődésének feltételei: meleg, világosság, levegő, víz, itt vannak meg legjobb arányokban. Földünk mellékbolygóján, a Holdon, nincs élet, mert nincs víz és levegő. Ellenben lehet­nek, sőt valószínűleg vannak is a Mars bolygón olyan­forma lények, mint a földön, mert a Mars az összes bolygók közül természetrajzi tulajdonságaira nézve leginkább hasonlít a földhöz. Végre még azt fejtegeti a szerző, hogy az úgynevezett kis bolygókon is lehet élet, de hogy milyen, arról fogalmat nem alkot­hatunk. Történelmi dolgozat következik ezután: Ká­rolyi Árpád ismerteti dr. Schlitternek »Kaiser Franz I. und die Napoleoniden« című könyvét, »Met­ternich és a Napoleonidák, I. Napoleon haláláig« címmel. Dr. Schütter az udvari és állami levéltárak adataiból merített s művének célja annak kimuta­tása, hogy midőn Ausztria az előzött Napoleon-di­nasztia híveinek ellenőrzéséből egy részt magára vál­lalt, szigorúságát méltányossággal tudta párosítani s a Napoleonidáknak sehol sem volt jobb dolguk, mint Ferenc császár jogora alatt; másrészt Ferenc császárra és királyra a gyanúnak árnyéka sem es­­hetik, mintha az ifjú Napóleon érdekeinek, a vérro­konság dacára, csak egy pillanatig is támogatója lett volna. A könyv s ennek nyomán az ismertető érdeke­sen adja elő, mi lett a következő trónokról elűzött Bonapartokból, midőn a nagy Napóleon ott senyve­­dett Szent­ Ilona szigetén. A Napóleon érdekében megjelent röpiratok, az angol ellenzék föllépése hu­mánusabb bánásmód iránt, a megszabadítási kalan­ujjaival. Leó azonban megfogta a szép, barna kezet s oda szorította a karjához, ezáltal kényszerítve őt, kezének eme helyzetben tartására. Teréz fölpirult a haragtól, de mivel minden szem feléje irányult, nem akart semmiféle szokatlan jelenetet előidézni, így tehát szokott komoly arccal követte a párokat, minden szó nélkül. A rögtönzött táncterem meglehetős ízléssel volt díszítve. A díszítőknek legnagyobb bajok ama rop­pant pókhálókkal volt, melyek a tetőzet szarufáiról csüngtek alá; de hát e tisztes pókhálók, melyek a la­kodalmas házat csaknem kétségbe ejtették, oly ma­gasan voltak, hogy semmiféle seprűvel nem lehetett elérni. Szekéroldalak, létrák, szénabánya villák, ge­­reblyék, a csűr hátterében valóságos torlaszként vol­tak fölhalmozva. A tiszta padolat nem volt ugyan oly sima, mint valamely szalonnak kockákból kira­kott talaja, sőt a láb gyakran megbotolhatott a pa­­dolatból kiálló görcsökben s a kocsikerekek is az idők folytán vágásszerü homorulatot nyomtak azon. De, mit ártott az ? Hiszen ez a falusi mulatság nem arany­cipős hamupipőke-lábakra volt szánva. A kivilágítás azonban valamennyi vendégnek ámulatát és elragadtatását idézte elő, mert a sűrűen alkalmazott gyertyák, virág- és lombfüzérek közt ra­gyogtak s mint megannyi csillag kápráztatták a belé­pők szemét minden oldalról.­­ És a legcsekélyebb tűzveszély sem fordulhat itt elő! — szólt büszkén Blanquet Viktor. — Jértek csak, legények és leánykák s bámuljatok kissé az én művemen! De négy napig dolgoztam is ám rajta, mint a napszámos! Nem bántam meg, mert oly jól sikerült, hogy az emberek évek múlva is emlegethetik a mi la­kodalmunkat ! (Folyt. köv.) 1781 Hazai irodalom, művészet, pedig Gerome és Bouguereau fáradoznak a tár­lat érdekében. * »Magyar Salon.« Fekete József és Hevesi József folyóirata az e havi füzettel végzi ötödik év­folyamát. Mivel is kezdhetné a füzetet alkalmibb cikkel, mint Trefort Ágostonnak szentelt három közléssel. Abafi Lajostól a »Szent István a magyar népköltészetben« a Szt. István naphoz fűződik. El­beszélések vannak a füzetben: Sz. Nogáll Jankától (»Lenvirág«) és Jókai Mórtól (»Csatavér«). A köl­tészetet a hollandi Madách-fordítónő, Wallis egy verstöredéke (»Freyer és Gerda«) és Temérdek ál­tal fordított török népdalok képviselik. Útleírás és ismertető cikk már több van a füzetben. Helyes is, ha a szerkesztők mentői több változatosságot nyúj­tanak tárgyaikban. Erődi Béla az okkupátt terüle­tekről, gr. Vay Péter a Saharáról közöl naplójegy­zeteket. Hevesi József az »Emberszeretet, jótékony­ság« lendületes parafrázisát nyújtja; Justh Zsigmond a Párisban megforduló idegenekről ír; Geöcze Sa­rolta a népdal keletkezéséről tesz megjegyzéseket. Bő egyveleg-rovat, illusztrációk a szövegben és ön­állóan (köztük a már említett Wallis egy rajza), talányok, tartalomjegyzék vannak még a füzetben. A folyóirat a jövő hótól kezdve »D i­v a­t-S­alon« című mellékletet ad, havonkint kétszer, harmadfél évén megjelenő divatlapot, 5 írt előfizetési díjért. * »Thurán Anna.« Bartók Lajos törté­neti drámájából a jövő héten kezdődnek a színpadi próbák. A három női főszereplő, Jászai M., Márkus E. és Hegyesi M. asszonyok mellett, G. Csillag Teréz asszony is elvállalt egy kisebb naiv szerepet. A fér­fiak is előre haladtak szerepeik tanulásában. Újházi egy patriarchális apát, Nagy Imre a drámai hőst, Náday egy genré-alakot, Mihályi­ egy rokonszenves if­jút játszik. A négy új és korhű díszlet Bártfa város középkori piacát ódon épületeivel, remek városházá­val és dómjával; a polgármester házát a kerttel; a fényes tanácstermet és a börtönt ábrázolják. Az új­donság e hó végén kerül színre, de előbb megjelenik könyvalakban. * Operah­áz. A saison tegnapi megnyitója ha­sonlított a bécsihez. Itt sem tarthatták meg a hirde­tett előadást. Ábrányiné asszony hirtelen megbete­gedése miatt a »Fekete domino« helyett Donizetti »Borgia Lucretiá«-ja került színre, a címsze­repben Györgyné P. Zsófia asszonynyal, kinek volt nálunk alkalma jeles mintákon tanulmányozni e szerepet. Énekével egyes jelenetekben hatást ért el, hangja sima, hajlékony s képes színezni. De a­hol az erősebb drámai akcentusok egymást érik, ott be kellett érni kevéssel is. Mellette Hensler Helén k. a. (Orsini) ének s játék dolgában egyaránt dicséreteset nyújtott, kedves apród volt. Odry (Don Alfonzo) a régi jó, míg Hajós (Gennaro) erősen küzdött hangjá­val. A nézőtér megtelt félig. Az operát a »Bécsi ke­ringő« ballet követte. * Színházi játékrend. A nemzeti szín­házban: szeptember 3-án »Egy csepp méreg«, 4-én »A hol unatkoznak«, 5-én új betanulással »A paj­táskodás«, 6-án »Brankovics György«, 7-én »A jós­lat«, 8-án »A szigetvári vértanuk«, 9-én »Aesopus«. — Az operaházban: szept. 4-én »A fekete, do-i alatt. Mudrony Pál egy gazdasági érdekű kis cikkben »Papíriparunk emelése« arról panaszkodik, hogy a papírgyártás nálunk még mennyire hátramaradt, a papíripar terén a külföld élősködik Magyarorszá­gon. Ajánlja a lenszalma-papír gyártását s megfele­lően az erre való len termelését. Ma aránylag még kevés papírt fogyasztunk s Mudrony Pál egyebek közt azt hiszi, hogy ha a hírlapok hirdetési bélyegét eltörlik, a magyar papírfogyasztás is roppantul föl­lendül, mert akkor majd föllendül az üzleti szellem; most a magyar lapok bértartalma harmadrész akkora, mint hirdetéseik. Angliában, Amerikában megfor­dítva áll a dolog. Azt is jónak vélné a szerző, ha az akadémia, az »Athenaeum«-mal vagy a »Franklin­nal szövetkezve egy papírgyárat alapítana. A Szemle szerkesztője megjegyzi erre, hogy az akadémia tő­kéje, alapítványi természeténél fogva, semmi­nemű üzletbe sem bocsátkozhatik. Az »Értesítő« több újabb könyvet ismertet és bírál. A Fiók Károly »Lakuntala« fordításáról mél­­tánylólag, dicsérőleg nyilatkozik, mint magyaros, tömör s nem erő nélkül való fordításról. Greguss Ágost »Rendszeres széptan«-áról, melyet Liszka Béla rendezett sajtó alá, rövid kritikát olvasunk, mely a Greguss rendszerének hiányát világítja meg. Jules Verne magyar tárgyú regényének, »Sándor Mátyás«-nak bírálata után Berryesnek Tóth Lőrinc által fordított és az akadémia által kiadott törvény­­széki beszédeiről találunk még méltatást, végül pedig egy kis polemikus kritikát Doctor Romanusnak »A mi dekatholizált egyetemünk« című könyvéről, mely­­lyel szemben a Szemle bírálója fentartja az egyetem állami jellegét. Mint e rövid ismertetés mutatja, sok és érde­kes olvasni való van a »Budapesti Szemle« legújabb füzetében. * Az őszi kiállításon a műcsarnokban, mely­nek első sorozata október hó elsején fog megnyílni, az olasz művészet is gazdagon lesz képviselve. A velencei Retta Sylvio »Fegyencek« című nagysza­bású festményét engedte át, mely általános feltűnést keltett a múlt évi velencei kiállításon. Eruli Ernie, Dalboni, Someda, Calve Ercule, Monteverde Luigi, Filippini Francesco, Avanzi Vittorio, Loranza Gui­­seppe és Lancerotto Egisto jeles olasz művészek igen érdekes műveket küldenek. A németek közül Kaulbach Frigyes udvari festő »Kiűzés a paradi­csomból«, Wenglein Joseph »Az áradás után«, Knüpfer Benes (Rómából) »A forrásnál« és »Idill« című fesményeikkel szintén hozzá fognak járulni e kiállítás érdekességéhez. A képzőművészeti társulat római bizottsága, mely Jacovecci, a nagyhírű, olasz festő elnöklete alatt áll, kilátásba helyezte, hogy ez évben még sokkal nagyobb számú és jelentékenyebb műveket fog az őszi kiállításra összegyűjthetni, mint a múlt évben. A francia művészek körében dús tervek sat, tömören ismertetvék s e könyvben került először nyilvánosságra egy nevezetes okirat is: az orosz kormány indítványa, hogy az aacheni kongresszusra egybegyült fejdelmek szavazzanak bi­zalmat Anglia kormányának és sir Hudson Lowenak a Napóleon fölötti szorgos őrködésért. Kegyetlen, hideg egy ügydarab ez s Károlyi Árpád közli jel­lemzőbb részleteit. » Nagy-Becsker­éktől Pákozdig« címmel 1848-ból való hadi események vonzó elbeszélését nyújtja Ven­­drei Ferenc, maga is egyik szereplője amaz esemé­nyeknek. Gelich Rikhárdnak »Magyarország függet­lenségi harca 1848—49-ben« című műve szólaltatta meg Yendreit, ki a pákozdi csata időszakát tárgyaló fejezeteknél azt tapasztalta, hogy Gelich Rikhárd több eseményre nézve vagy tévesen, vagy hiányosan értesült, vagy épenséggel nincs értesülve. Yendrei te­hát a saját emlékezete alapján megkezdi ez esemé­nyek leírását, ennek folyamán odáig jutva, mikor Móga leoldotta a kardját, kétségeskedvén, hogy harcolhat-e a betört Jellacsics ellen; de aztán gróf Batthyány Lajos erélyes és hazafias szavaira újra fel­kötötte kardját, hangoztatva a többi tisztekkel a jel­szót, hogy ha Jellacsics támad: »Visszaverjük!« A füzet szépirodalmi dolgozatai következnek ezután. Pálffy Albert folytatja »Egy leány mint öz­vegy asszony« című regényét, melyet két költemény követ: Gyulai Páltól eredeti költemény »Baráti kör­ben«­ címmel. E mély hangulatú, lendületes költe­ményt lapunk mai számában közöljük. Szász Béla sikerült fordításban közli Longfellownak »A híd« című költeményét. Néhány kisebb dolgozat következik még ezután. Simonyi Zsigmond rövid nyelvészeti értekezésben vé­delmére kel néhány szólásmódnak, ragnak, igy a »bennünket« szónak, az uk, ük személyragoknak, a mire viszont a Szemle szerkesztője replikát csillag

Next