Fővárosi Lapok 1888. november (302-331. szám)
1888-11-08 / 309. szám
Csütörtök, 1888. november 8. 309. szám. Huszonötödik évfolyam. Szerkesztői iroda: •Adapeet, ferenciek tere I. sz. I. emelet. Előfizetési dij: Miért.................... . . frt Henyedévrzi .............................4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. .31 ■ Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek tere, Athenaeum-épület) küldendők. A vörös keresztes asszony. (Beszély.) Irta Vadnai Károly. (Folytatás.) Hajnalhasadtakor érkezett meg az orvos s megvizsgálva a beteget, nagyon megdöbbent. Kérdezősködött, hogy mi történhetett vele, hogy ily gyorsan bekövetkezett állapotában az egyedüli, amitől félt. A himlő agyára verődött. Agnes kényezve kérdezte: — Van-e remény? — Annak lenni kell mindig! — szólt komoran a tegnap még oly vidám ember. — De a fordulat kegyetlen. Járt föl s le a szobában s Ágnes aggódva nézte. Majd leült az Íróasztalhoz s elkezdett írni valami gyógyszert. De le sem irta végig, már széttépte. A másodikat is széttépte. Csak a harmadikra mondta: ez segíteni fog tán. Részvéttel nézte a láztól gyötört beteget, ki nem ismert már senkire s nem tudott szólni többé. Föl-föl akarta emelni fejét, de nem birta. Csak tördelt szók hallatszottak nyöszörgéseiből. Ki lehetett azonban venni egy ízben, hogy valakit áld s valakit átkoz. — Kénytelenek vagyunk jeges borogatást alkalmazni, — monda az orvos — mert még egy foknyi hőség , azzal vége van. Másfél órán át borogatta a lázas homlokot Agnes, de mire az orvosságot elhozták a harmadik faluból, az a veszendő test ott volt már a halál egyik kezében. Egy óra múlva pedig ott volt mind a kettőben. Kínos hörgéssel emelte föl még egyszer fejét, mereven nézte Ágnes arcát s lehunyva szemét, viszszahanyatlott — kiszenvedett. Ágnes megragadta vállait s ráhajolt szivére, mely nem dobogott többé. »Vége!« — sóhajtá mély bánattal s Lidit gyorsan küldte ki az orvosért, ki a hársfa alatt valamit írogatott jegyzetkönyvébe, maga pedig letérdelt az ágy végénél s imádkozott. Az orvos megnézte a halottat, elmondta a teendőket s aztán levelet irt a fővárosban levő asszonynak, jelentve, hogy a beteg kínos tusa után meghalt s rendeljen számára érckoporsót s hozzon magával egy pár temetési szolgát a szükséges gyászkészletekkel. A kocsis vágtatva vitte el a levelet s az orvos bemenvén a faluba, nagyon csendes lett a ház. A két nőcseléd lábujjhegyen járt a szobában, mintha még most is nehéz beteg feküdt volna az ágyban, kit álmából halálos vétek volna fölébreszteni. Ágnes pedig a maga kis szobájában töprengett, hogy mit tegyen? Visszatérjen-e a kórházba, mert itt már elvégezte dolgát, a halotton nem segíthet, vagy megadja eltévelyedett, de bűnét megbánt férjének a végtisztességet, bevárva azt az asszonyt, ki egész családi életüket feldúlta? Habozott. De a dél felé visszatérő orvos azt mondta neki: — Asszonyom ! Ápolásra, melyet ön teljes buzgósággal végzett, nincs ugyan már szükség, de ittmaradására szükség van. Cselédekre nem lehet hagyni a házat. Láttam, hogy ön, idegen létére is, mily részvevő szivet tanúsított. Úgy sirt, mintha szegény, kiszenvedt barátom önnek valakije lett volna. Legyen most a ház gondviselőnője addig, mig az özvegy hazatér. Ezzel a felelősséggel még tartozik. — Jól van, uram, itt maradok. Aztán az orvos jelenlétében elrakosgatott, elzárt mindent, a kulcsokat magához vette, intézkedett a halottas szoba elrendezéséről, a kiterítésről, s mikor mindent elvégzett, elővett egy könyvet olvasni s várta az asszonyt. De az nem jött meg másnap délben sem a kocsival. Csak két temetkezési szolga érkezett nagy érckoporsóval, szemfedővel, a gyászkárpitok kelméivel s nagy viaszgyertyákkal. — Hát az asszony ? — kérdé tőlük Ágnes. — Az majd bérkocsin jön utánunk, ha gyászruhája kész lesz, felelte az egyik temetkezési szolga. — Lelkünkre kötötte, hogy a halottat még ma zárjuk le e koporsóba s azt, ha kell, ólmozzuk is le. — Tehát nem is akarja még egyszer megnézni? — kérdé Ágnes a megvetés száraz hangján. — Nem. A faluba fog szállni a jegyzőékhez s onnan jő a temetésre. Szegény halott! Milyen rideg szívért bírt egykor megválni két szerető szívtől. Mindennel, a mi az élet komoly javát képezi, szakított e szép lelketlen teremtésért, ki úgy jön majd a temetésére az utolsó percben, mint valami idegen. Ágnes keserűen mosolygott. Akkor is keserű, fagyos mosoly villant fel bánatos szemében, midőn a temetésre jövő gyászruhás asszonyt megpillantotta. A jegyző karjára támaszkodva jött s próbált zokogni. De száraz zokogás volt, a bánat könyei nélkül. Midőn szétnézett azon a néhány emberen és falusi asszonyon, kik a már kitett fényes érckoporsót környezték s megpillantá az orvost, oly nyájasan köszönté, mintha csak egy szalonban találkozott volna vele. Majd oda állt a koporsóhoz, de nem nagyon közel, s nézte rajta az immortelkoszorút, melyet ő küldött ki. Volt még a koporsón egy minden művészet nélkül kötött virág- és lombfüzér is, melyet Ágnes reggel szedett össze a kertben s szerényen tett a koporsó végére. Ő maga ott állt a cselédek előtt. Senki sem sejté a valódi özvegyet ebben a halovány képű, egyszerű asszonyban, ki erőlködött elfojtani, de nem birta, könyeit. »Mit vár ez itt?« — kérdé a jegyző, hátra szólva halkan nejéhez: —»bizonyosan azt hiszi, hogy jobban meg lesz jutalmazva, ha nagyokat pityereg.« Az pedig, kit a halott özvegyének tekintettek ugyancsak nyomkodta finom csipkekendőjével mind a két szemét, de azok száraz források voltak, nem lábadtak könybe. Olykor szenvelgett rohamokkal borúit a jegyzőné vállára, emlegetve kedves, feledhetetlen Sándorát; de belefáradt s csakhamar a saját gyászruháját nézegette, mely csakugyan igen jó szabású volt. Jól is illett deli termetére, fehér, hosszadad arcához. Majd a házra tekintve, a jövő jutott eszébe. Hogyan fog ő ezentúl egyedül lakni itten ? Talán el is fogja adni. Vagy bérbe adja addig, amig férjhez megy. Mert egyszer csak mégis férjhez megy s nem lesz mindig élő feleség férjének asszonya. Erről gondolkozott az utón is, mig nyitott hintón kisérte a koporsót ki a temetőbe, miközben A Jeruzssálem-utcáiban. (Száműzöttségem emlékeiből.) A száműzöttség zord idejének elején történt, Párisban. Egyszer csak jelenti a kiszolgáló legényem : — Egy rendőr van oda benn. Önt keresi. — Vezesse föl, — mondám. A rendőr feljött. Nyájas, vidám arcú elszászi öregember volt, kin látszott, hogy boldog, mivel az államot szolgálhatja. — Uram ! meghívót hoztam a rendőrfőnöktől, — szólt, szemüvegét levéve, ami jelentékenyen megfiatalította. — Mutassa kérem. A meghívó így szólt: »Holnap tíz órakor tessék megjelenni a rendőrfőnök hivatalában.« Másnap pontosan megjelentem a Jeruzsálemutcában, hol rendőrségi palota feküdt, ha ugyan palotának lehet nevezni ily ócska, vakolatlan, barátságtalan épületet. Bizarr gondolat volt már az is, hogy a szent föld legszentebb városának nevét utca címül kölcsönözték el a modern Babylonba, még pedig oly helyre, mely nem is utca, hanem tömkeleg. A sötét palota, szűk sikátoraival és tekervényes zugaival, hasonlított valami régi pénzverő telephez, melynek rostélyai mögött mesés kincsek hevernek s a roppant vaskapu csak akkor nyilik meg, ha valamely új szállitmány érkezik zárt kocsiban. Mennyi történeti emlék és mennyi titok tapad e rejtélyes épülethez! ?■'■■■ Soha se feledem el, mily kínos aggodalom fogott el az előszobában: várjon kiutasit-e Franciaország, mint már több hontalannal megtette ? vagy „menedékhelyet nyújt egy hontalan poéta számára, ? •. Egyszer csak hirtelen kinyílt a főajtó, és egy barna, széles vállú férfiú állt meg előttem, ki arcáranézve hasonlított Illik Napóleonhoz. Aki meg tudta cselekedni, sok ember szeretett akkor ő hozzá hasonlítani. — A francia kormány — szólt hozzám fordulva a főnök — megadja önnek apermis de sejourt, oly feltétel alatt, hogy politikai ügyekkel nem foglalkozik. Ekkor még fennállt a 49-diki köztársaság, de szél fútt már az új császárságnak, amit a főnöke szavaiból is kiéreztem. Még egy pár kérdést intézett hozzám és könnyű fejhajtással eltűnt az akták halmaza közt. Hátam mögött alacsony mellékajtó nyílt meg s én azon egy sötét folyosóra léptem, melynek vége hossza nem volt. Alig vártam, hogy isten szabad ege alá jussak. A permis de sejoni kezemben volt. Mily kincs! Csak egy kis vörös papir, de egy kis nyugalom biztosítéka. Megvan engedve, hogy hazámat veszítve, szenvedhessek és nélkülözhessek e fényes, gazdag, vidám Párisban. De legalább a Damokles kardja eltűnt a fejem felől. S nem kellett honfitársaimtól elválnom. Ekkor érzem csak, milyen drága jog a menedéki jog, és hogy ez a legemberibb törvények egyike s áldott kincse az alkotmánynak. Boldog az a nemzet, mely nem is engedi soha elzáratni kapuját a szerencsétlenek, a politikai bujdosók előtt. Szent volt hajdan is a menedékjog a görögöknél és rómaiaknál. A ki valamely templomba lépett, azt maguk az istenek vették oltalmukba. Eleintén Pallas, aztán Vesta temploma szolgált menedékhelyül az üldözötteknek, míg később minden szent hajlék azilummá vált, hol nemcsak a magánboszú szűnt meg, hanem a törvény vasszigora is. A kereszténység első századaiban is gyakorolták e jogot az egyházak, a kolostorok, de később a Nemezis durva fegyverrel hatolt be mindenhová és lábbal taposta a menedékjogot. Harmincnyolc évvel ezelőtt, a szabadsági mozgalmak leveretése után nagyon meg volt háborítva a menedékjog, de a politikai bujdosók hajlékot találtak Amerika, Anglia és Svájc szabad földjén, a német szabad városokban, Belgiumban és legelőször is Törökországban a jó szultán kegyelméből. Magyarország ekkor kapta vissza az emberiségi kölcsönt, melyet ő oly szívesen adott lengyel, francia és német politikai bujdosóknak régibb viharok idejében. Magyarország vendégszerető föld volt mindig a menekültek számára, mert a »regnum independens« érzete még a rossz időkben is maradt oly erős, hogy a menedékjogot nálunk egy kormány sem merte megsérteni. Czartomsky, Voronyeczky, Bulharin csak olyan nyugodtan pihenhettek nálunk, mint a trónjától megfosztott Karagyorgyevics szerb fejedelem. Magyar hatóságok meg sem kérdezték, vájjon van-e útlevelük. A lengyeleket keblére fogadta, a szerb exfejedelmet megtűrte. Az ötvenes években nem egy nagy hatalom kísérte meg, hogy a menedékjogot itt-ott megnyirbálhassa. Belgiumból és Svájcból is szerették volna kiűzetni a menekülteket. De a közvélemény minden ily kívánatra felzúdúlt. Még a szorongatott Törökországgal sem boldogultak. Azóta a közvéleménynek nem kell felzúdúlni s a szép ősi jognak több hasznát is látják ma az elűzött királyok és trónkövetelők, a népszabadság száműzöttjei. De mikor én a Jeruzsálem utcában jártam, teljességgel nem valók még én sem biztos abban, hogy a francia köztársaság fővárosában megmaradhatok-e ? Kossuthot, midőn Angliába hajózott, nem is engedték francia földre lépni. Akkor volt csak nagy a mi szemünkben Anglia, mely lakomákat rendezett a bujdosó magyarok tiszteletére. Akkor dicsőítettük csak igazán Géniét, a szabadság erős földjét, mely