Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)
1889-04-07 / 95. szám
jóakarattal, a természetnek minden költészetét egyesíthetik. Különösen a mezei élet iránt vannak előszeretettel ... annál is inkább, mert még soha sem láttak mezőt, vagy keveset jártak azon. Ott láthatunk állatokat, melyek szelíden közelednek felénk s megnyalják a kezünket. — Nincsenek ott mások, mint állatok ? — Vannak, — viszontá szárazon Simona, újra folytatva útját. Miksa belátta, hogy ügyetlen kérdésével megszakította ezt az érdekes vallomást s elszomorodva csengő hangon szólt: — Bocsásson meg nekem, kisasszony... De én azt hiszem, módom lesz önt arról győzni meg, hogy rendszerint nem szoktam, sem ily bohó, sem ily ízetlenkedő lenni... Őszintén szólva, önnel szemben egészen bátortalan lettem... Inkább megvallom önnek nyíltan: helytelenül alkalmazott merészségem, félénkségből eredt zavaromnak róható föl!... — Jól van. Akkor hát folytatom... Az én ábrándom kis kastély volt, melyet kőről kőre építettem képzelmemben, berendezve abban minden szobát, — kis kastély ókori építési modorban. .. — Tizennegyedik Lajos korabeli modorban? — vágott közbe Miksa, kinek hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. — Ejh! hát honnan tudja ön ezt ? — Nekem... Pillanatra elhallgatott a gróf; aztán igy szólt: — Nekem is van ily kastélyom. — Meg voltam erről győződve... Önnek régi korbeli kastélya van... Ezt nagyon könnyű kitalálni. — És ezt a kastélyt mezőség meg erdőség környezi ; terraszáról juharosra s helylyel-közzel galagonyás ligetre tekinthet a szem... . A leány érdeklődve figyelt. — Még hársfákkal szegélyzett utakra s imittamott ledöntött fákra — folytatta gépiesen a fiatal ember. — Ön bizonyosan varázsló, — szólt nevetve Simona. — Önnek is lettek volna olyan ábrándjai, mint egy kis leánynak ? — Nekem nem volt szükségem ily ábrándozásra ... Én atyámtól örököltem ily kastélyt, ő meg az övétől; mert családom, noha Perezből eredt, Anjouban települt le s ott két századdal ezelőtt egy kis kastélyt építtetett, tizennegyedik Lajos korabeli ízlés szerint, Segré közelében s ez körülbelül megfelel az ön által bevallott ábrándnak. — Oh! — volt Simonának a felelete. Nem is szólt többet. Kis idő múlva Miksa jónak vélte a csöndet megzavarni. — Nem vette-e ön észre, hogy végre is mindig találkozunk az életben ábrándjainknak legalább is egy-egy példányával ? És ez könnyen megmagyarázható, mivel mi csak emlékeinkből merítjük képzelésünk tárgyát. — Valóban, — válaszolt Simona röviden. — De fájdalom, ama példányokkal többnyire későn találkozunk, vagyis akkor, midőn az ábránd már tovaszállt. Ennyi volt az, amit ama nap együtt beszélgettek. S a következő napokon sem merült föl valamely jelentékeny mozzanat. Miksa nem merészelt a megkezdett után előre haladni, Simona pedig megszökött előle, mihelyt közeledni látszott felé a fiatalember. Mindamellett valami megfejthetetlen, titokszerű rokonszenv keletkezett e két fiatal közt. Simonának lehetetlen volt észre nem vennie, hogy az ifjú szenvedélyesen szereti s bálványozza őt; Miksa pedig nem vette észre, hogy gyűlölséggel vagy ellenszenvvel találkozott volna. (Bolyt, köv.) farsang sok bohósága, s a mi akkor már elkopott, közöngés : félbőjtbe újra jól esik. Ha a mi Mikes Kelemenünk azzal fejezi ki klassszikus levelében a maga nagy szeretetét, hogy jobban szereti őt, mint a Csíkszeredán hétszer melegített töltött káposztát, hát ezzel egy nagy, de egyszersmind örök igazságot mond. Mennél többször melegítenek fel valamit, annál jobb ; jó azért, mert már régi ismerős, de jó azért is, mert a felmelegítés által megint frisnek látszik. Ott van megint a terrasseon egész Nizza. Ismét a régi alakok, megint az obugát farsangi kép, pár új alakkal felkeverve. És szerencsére régi a keret! A vegetáció pompája, a déli nap, azzal a kábító légáramlattal, mely oly fűszeressé teszi az Isle of Wight és a Riviera levegőjét, a hatalmas pálmákkal, lábainknál az élő narancsokkal, zizegő világos zöld borsfákkal és sötétzöld olajfákkal, a hatalmas kaktusok, melyek itt is képesek volnának kerítést pótolni, mint Corfuban, a nyíló kaméliák, rózsák egész színdús pompájokkal; fent e chateaun a mindig új carcade, a donjonon a ragyogó meleg nap sugara és mindenek felett a tenger. Oh, a tenger! Csodálatos, vonzó, édes ringatás fogja el lelkemet, valahányszor látom. Pedig régi ismerősöm. Ismerem fent a Balti tenger viharait, a Kattegát sivító szelét, lent a Marmora nyugalmát, a Fekete tenger szélvészét, a csendes Adriát, de a Mediterraneának nincs párja. Színe, mint az azúré, világos, derült, hullámcsapása phosphorescens, mélye salaktalan, vonz, kábít. Nos, hát ez mind régi a nizzai félbőjtben. A savoyai duda is az. Boldog emlékezetű Victor Emánuelnek a duda is gyengéi közé tartozott. A »re galantuomo«, aki két dolgot nem tudott megtagadni senkitől: egy kurta szivart, meg egy Szent Móricrendet, aki mindenütt alpesi vadásznak hirdette magát, a dudát is nagyon szerette, még akkor, mikor Nizza az övé volt. Ezer és ezer adomát beszélnek róla, sőt összeköttetésbe hozzák a királyi regénynyel — mert hiába, regényes korszak kezd uralkodni a trónokon, — a szép dobos Rozinával is. Van is bennem sok kellemetes. Sokszor hallgattam a skót hegyekben, sokszor a máramarosi bérceken, de a duda csakugyan mindig duda épúgy, mint ahogy mindig bunda a bunda. Az a melancholikus, szomorú hang, hozzá azok a vontatott, panaszos dalok, amik egyformán divatosak odafent a magasztos Highlandban,vagy a mi oláhjainknál vagy itt az Alpes Maritimesban, bizonyos őserővel hatnak a természetes kedélyre s annál inkább, mennél jobban elrontotta a füleinket a nagy dob harsonája, s a piac örök lármája. A dudának denique megmarad a maga örök publikuma. Most a terrasson is az övé az első hely. Négy nagy zenekar nem gyűjt olyan közönséget, mint ő, meg a városi hajdú. Ez is furcsa egy alak. A »nicaea civiitas«, amelynek emblémá-ját hordja, furcsán kicifrázta. Mintegy színpadi statista, átkozott nagy kürttel, térdig érő harisnyáin felül rococo-piros kockás öltözetben, á la Henry VIII. kalappal akár a hóhérnak beillenék, ha nem tudnék, hogy holnap már árulja újra a datolyát meg a fügét. Egy eredeti gondolata volt a rendező bizottságnak s különösen derék titkárának, Mr. Saetonenak, a régi nizzai szokásokat és ünnepi ruhákat eleveníteni fel a terrasson. Persze csak részben sikerült, de így is elég csinos volt. A nagy gomba alakú kalapok, a régi scouffiák, nem egy csinos arcot fedtek, a régi ékszerek, a pescadouk, a tuvolak és a veres sipkák a férfiakon hosszú harisnyákkal, lebegő ingujakkal újra megjelentek. Meg azok a nagy, hosszú, kerek, csüngő vagy tekerékes fülbevalók, amiket a tudós világ a londoni Kensingnon múzeumban csodál és nem tudja, hogy hol terem a hozzá való fül, mely e nagy terhet leszakadás nélkül megbirja, mind ott voltak a terrasson s elég érdekes képet adnak a régi nizzai életről. Persze a régi költészetére rászorul a modern élet prózája: a tolongó sokaság túlnyomó része csak bámuló, a mulató közönség nagy része pedig nemcsak a régi ruhát mutatja, de praktikus: árul is. * 699 Hazai irodalom, művészet. * A »Nemzeti Nőnevelés« áprilisi füzete megjelent. Hat cikk van benne. Donner Lajos arról értekezik, hogy a leányok tanításában lehetőleg a családi életre kell vonatkoztatni az ismereteket s fejleszteni a gondolkodó erőt. Jámbor Lajos a nőnevelés tiszteletreméltó agg munkásának , Karacs Teréznek följegyzései nyomán s az ő megbízásából írja meg a miskolci ref. nőnevelő intézet alapításának történetét, kezdve 1784-ben, mikor a terv először fölmerült s végezve 1846-on. A cikkben sok a kort jellemző érdekes adat. Harmadiknak dr. Szántó Kálmán »Hogyan olvassunk« cím alatt ismertet egy fontos fejezetet Lanson francia stilisztikájából. Utána pedig Lázárné Kasztner Janka a rómaiak családi életéről kezd hosszabb fejtegető ismertetésbe. Majd két könyvbirálat s a Mária Dorottya-egylet gyűjtési kimutatása következnek. * Oda a vértanuk szobrának leleplezésére. Az aradi Kölcsey-egylet száz frankos pályadijat tűzött ki a vértanú-szobor leleplezésére. De többen keveselték a dijt s annak száz forintra leendő kiegészítésére megkérték a szoborbizottságot. A pályázati hirdetést a napokban közzé teszik. * Az akadémiában holnap, hétfőn, a második osztály tart ülést. Tárgyai: Jelentés: Vámbéry Ármintól: »A fonó- és szövőipar szerepe áruforgalmunkban és teendőink«, székfoglaló Jekelfalussy József levelező tagtól. »A céhek történetéről Magyarországon«, székfoglaló dr. Szádeczky Lajos levelező tagtól. * Színházi játékrend. A nemzeti színházban: ápril 8-án »A csőd«, 9-én »Az egér«, 10-én »Constantin abbé«, 11-én »Válás után«, 12-én »A mumus« és »Bál után«, mindkettő először, 13-án és 14-én ugyanazok. — Az operaházban: ápril 8-dikán Prévost H. fölléptével »Brankovics György«, 9-én Margó Célia asszony vendégjátékával »Mignon.«— A népszínházban: ápril 8-án »Ingyenélők«, 9-én »Királyfogás«, 10-én és 11-én »Asszonyok bűne«, 12-én »falu csodája« először, 13-án és 14-én ugyanez. * A tanáregyleti »Közlöny« e havi füzete megjelent. Első cikke a tanügynek egy napirendre került fontos függő kérdésével, a közoktatási tanács intézményével foglalkozik. Helyes eszméket fejteget, hogy a közoktatási tanácsnak főleg gyakorlati célzattal kellene bírnia, az volna a feladata, hogy közvetítő legyen, mely a gyakorlati szükségletekre irányítja a kormány figyelmét s nem akar sem tudományos testület (akadémia) lenni, sem pedig hivatal a szó szoros értelmében. A névtelen cikkező tehát azt tartja, hogy a közoktatási tanácsra mai szervezetében semmi szükség; a tankönyvbírálást másként is lehet végeztetni, s egyébként a szervezett szabad értekezlet pótolhatná legjobban a közoktatási tanácsot. Időről-időre össze kellene hívni ötven hatvan igazgatót és tanárt s a szellemi administráció kérdéseiben kikérni azoknak a gyakorlati tapasztalatokon alapuló véleményét. E cikk után Waltner Béla az évzáró vizsgálatok kérdéséhez szól hozzá; dr. Schuschny Henrik a tanulók nyári üdüléséről is s arra figyelfigyelmeztet, hogy a csererendszer fölmerült indítványa kivihetetlen. Bogyó Samu módszertani fejtegetést közöl a rövidített osztásról, dr. Beke Manó pedig a trigonometria egy tételének tanításáról. Azon kívül három kritika s kisebb közlések olvashatók a füzetben. * A népszínház legközelebbi műsorára két érdekes előadás van kitűzve. Az egyik »A falu csodája«, O’Donnel grófné énekes színműve, melynek társszerzője, illetőleg átdolgozója Lukácsy Sándor rendező. A darab pénteken kerül színre először. Blaha Lujza asszonynak ez idényben ez lesz az utolsó új szerepe, mert már ápril végével megkezdi szabadságát. A darabban Hegyi Aranka asszony, Vidor, Hunyadi, Gyöngyi, Horváth V. Párthényiné, Csatai Zsófi asszonyok, Béni Irma k. a., Makó, Újvári és Boránd játszák a főszerepeket. »Magdolna«, Rákosi Jenő népszínműve szerdán, e hó 17-én a sróbelnőegylet javára, mérsékelten fölemelt helyárakkal és bérleten kívül kerül színre, Jászai Mari és G. Csillag Teréz asszonyok vendégjátékával. Ez előadásra jegyek már most szerdától kezdve válthatók a népszínház nappali pénztáránál délelőtt 10-től 1 óráig. * Fáy András összes munkáinak füzetes kiadásáról tegnap említést tettünk. A vállalat a nagyemlékű író özvegy menyének terve. Részünkről óhajtjuk, hogy ez összes munkák megjelenhessenek, anynyival inkább, mert a sajtó alá rendezés jó kézre van bízva, dr. Koltai Virgil bencerendi tanárra, ki Fáy Andrásról és működéséről nem rég jó Hosszú bódék, mint a Madách londoni jelenetében. Zúg az élet tengerárja, mindegyik hab új világ. A vásártütés mindenütt megkívánja a maga jogait, de a Flutri is. Nagyon közel vagyunk Olaszországhoz is, Monacohoz is. Itt a lóverseny csinálja a lotteriát, ép úgy, mint bent a Jardin d’hiverben, csakhogy persze pár souért, amodább cukrot nyerhetsz, vagy vázához juthatsz,persze mind lotteria utján. Zörög a roulette s tolong a publikum. Egy sarokban pedig németet lehet ütni agyon, szintén lutri utján. Vagy száz báb van kiaggatva, néhai Vilmos császártól kezdve le a legkisebb katonáig. Legtöbb a Bismarck. Hej, pedig az az egy is sok — Franciaországnak. Itt találgatja egy kedves kis menyecske egy-egy sollért, de vagy nem éri a bábot, vagy gyengén éri. Már frankokat veszit. »Nehéz dolog,asszonyom, leütni egy Bismarckot.« — Ah, szégyelje magát, hogy beszélhet így egy francia! Tovább kotródom a színház felé. Igen, mert a terrasson színház is van. Barba Martin színháza, a régi nizzai, piemonti dialektusban műkedvelők által. Ez már az igazi tudomány megérteni. Ez a patois oly csodás keveréke a francia és az olasz nyelvnek, mely mind a kettőnek minden édességét magába szedi, persze különösen szép szájban, mint a lingua toscana. Édes, mint a méz, zizegő, mint a haraszt. Kár, hogy ez is vész kifelé. A franciásítás nagyon gyorsan halad. A fiatal nemzedék már francia. Csak szegény Masséna szobrán láttam még az Ervira Garibaldit, s az öregek beszédén, de az érzelem franciásodik és ami ennél több: a nyelv is. Bizony a régi Nizza csakugyan Alpes Maritimes lesz. Persze ezt a tényt csak az olaszok veszik észre, ők panaszkodnak reá; a franciák Elszászban veszik észre az elnémetesedést, a németek nálunk az elmagyarosodást, mi Romániában magyar vérünk eloláhosítását. . Ez a természetes rendje a dolognak, minden nemzetnek van