Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-07 / 95. szám

jóakarattal, a természetnek minden költészetét egye­síthetik. Különösen a mezei élet iránt vannak elősze­retettel ... annál is inkább, mert még soha sem lát­tak mezőt, vagy keveset jártak azon. Ott láthatunk állatokat, melyek szelíden közelednek felénk s meg­nyalják a kezünket. — Nincsenek ott mások, mint állatok ? — Vannak, — viszontá szárazon Simona, újra folytatva útját. Miksa belátta, hogy ügyetlen kérdésével meg­szakította ezt az érdekes vallomást s elszomorodva csengő hangon szólt: — Bocsásson meg nekem, kisasszony... De én azt hiszem, módom lesz önt arról győzni meg, hogy rendszerint nem szoktam, sem ily bohó, sem ily ízetlenkedő lenni... Őszintén szólva, önnel szemben egészen bátortalan lettem... Inkább megvallom ön­nek nyíltan: helytelenül alkalmazott merészségem, félénkségből eredt zavaromnak róható föl!... — Jól van. Akkor hát folytatom... Az én ábrándom kis kastély volt, melyet kőről kőre építet­tem képzelmemben, berendezve abban minden szobát, — kis kastély ó­kori építési modorban. .. — Tizennegyedik Lajos korabeli modorban? — vágott közbe Miksa, kinek hirtelen egy gondolat villant meg az agyában. — Ejh! hát honnan tudja ön ezt ? — Nekem... Pillanatra elhallgatott a gróf; aztán igy szólt: — Nekem is van ily kastélyom. — Meg voltam erről győződve... Önnek régi korbeli kastélya van... Ezt nagyon könnyű ki­találni. — És ezt a kastélyt mezőség meg erdőség kör­nyezi ; terraszáról juharosra s helylyel-közzel galago­nyás ligetre tekinthet a szem... . A leány érdeklődve figyelt. — Még hársfákkal szegélyzett utakra s imitt­­amott ledöntött fákra — folytatta gépiesen a fiatal ember. — Ön bizonyosan varázsló, — szólt nevetve Simona. — Önnek is lettek volna olyan ábrándjai, mint egy kis leánynak ? — Nekem nem volt szükségem ily ábrándo­zásra ... Én atyámtól örököltem ily kastélyt, ő meg az övétől; mert családom, noha Perezből eredt, An­jouban települt le s ott két századdal ezelőtt egy kis kastélyt építtetett, tizennegyedik Lajos korabeli ízlés szerint, Segré közelében s ez körülbelül megfelel az ön által bevallott ábrándnak. — Oh! — volt Simonának a felelete. Nem is szólt többet. Kis idő múlva Miksa jó­nak vélte a csöndet megzavarni. — Nem vette-e ön észre, hogy végre is mindig találkozunk az életben ábrándjainknak legalább is egy-egy példányával ? És ez könnyen megmagyaráz­ható, mivel mi csak emlékeinkből merítjük képzelé­sünk tárgyát. — Valóban, — válaszolt Simona röviden. — De fájdalom, ama példányokkal többnyire későn ta­lálkozunk, vagy­is akkor, midőn az ábránd már tova­­szállt. Ennyi volt az, a­mit ama nap együtt beszélget­tek. S a következő napokon sem merült föl valamely jelentékeny mozzanat. Miksa nem merészelt a megkezdett után előre haladni, Simona pedig megszökött előle, mihelyt kö­zeledni látszott felé a fiatal­ember. Mindamellett valami megfejthetetlen, titokszerű rokonszenv keletkezett e két fiatal közt. Simonának lehetetlen volt észre nem vennie, hogy az ifjú szenve­délyesen szereti s bálványozza őt; Miksa pedig nem vette észre, hogy gyűlölséggel vagy ellenszenvvel ta­lálkozott volna. (Bolyt, köv.) farsang sok bohósága, s a mi akkor már elkopott, kö­­zöngés : félbőjtbe újra jól esik. Ha a mi Mikes Kele­menünk azzal fejezi ki klassszikus levelében a maga nagy szeretetét, hogy jobban szereti őt, mint a Csík­szeredán hétszer melegített töltött káposztát, hát ez­zel egy nagy, de egyszersmind örök igazságot mond. Mennél többször melegítenek fel valamit, annál jobb ; jó azért, mert már régi ismerős, de jó azért is, mert a felmelegítés által megint frisnek látszik. Ott van megint a terrasseon egész Nizza. Ismét a régi alakok, megint az obu­gát farsangi kép, pár új alakkal felkeverve. És szerencsére régi a keret! A vegetáció pompája, a déli nap, azzal a kábító lég­áramlattal, mely oly fűszeressé teszi az Isle of Wight és a Riviera levegőjét, a hatalmas pálmákkal, lábaink­nál az élő narancsokkal, zizegő világos zöld borsfák­kal és sötétzöld olajfákkal, a hatalmas kaktusok, melyek itt is képesek volnának kerítést pótolni, mint Corfuban, a nyíló kaméliák, rózsák egész színdús pompájokkal; fent e chateaun a mindig új carcade, a donjonon a ragyogó meleg nap sugara és mindenek felett a tenger. Oh, a tenger! Csodálatos, vonzó, édes ringatás fogja el lelkemet, valahányszor látom. Pedig régi ismerősöm. Ismerem fent a Balti tenger viha­rait, a Kattegát sivító szelét, lent a Marmora nyu­galmát, a Fekete tenger szélvészét, a csendes Adriát, de a Mediterraneának nincs párja. Színe, mint az azúré, világos, derült, hullámcsapása phosphorescens, mélye salaktalan, vonz, kábít. Nos, hát ez mind régi a nizzai félbőjtben. A savoyai duda is az. Boldog emlékezetű Victor Emá­­nuelnek a duda is gyengéi közé tartozott. A »re ga­­lantuomo«, a­ki két dolgot nem tudott megtagadni senkitől: egy kurta szivart, meg egy Szent Móric­­rendet, a­ki mindenütt alpesi vadásznak hirdette magát, a dudát is nagyon szerette, még akkor, mikor Nizza az övé volt. Ezer és ezer adomát beszélnek róla, sőt összeköttetésbe hozzák a királyi regénynyel — mert hiába, regényes korszak kezd uralkodni a­­ trónokon, — a szép dobos Rozinával is. Van is benne­m sok kellemetes. Sokszor hallgattam a skót hegyekben, sokszor a máramarosi bérceken, de a duda csakugyan mindig duda épúgy, mint a­hogy mindig bunda a bunda. Az a melancholikus, szomorú hang, hozzá azok a vontatott, panaszos dalok, a­mik egyformán divatosak oda­fent a magasztos Highlandban,vagy a mi oláhjainknál vagy itt az Alpes Maritimesban, bizonyos őserővel hatnak a természetes kedélyre s annál inkább, mennél jobban elrontotta a füleinket a nagy dob harsonája, s a piac örök lármája. A dudának denique megmarad a maga örök publikuma. Most a terrasson is az övé az első hely. Négy nagy zenekar nem gyűjt olyan közönséget, mint ő, meg a városi hajdú. Ez is furcsa egy alak. A »nicaea civiitas«, a­melynek emblémá-ját hordja, fur­csán kicifrázta. Mintegy színpadi statista, átkozott nagy kürttel, térdig érő harisnyáin felül rococo-piros kockás öltözetben, á la Henry VIII. kalappal akár a hóhérnak beillenék, ha nem tudnék, hogy holnap már árulja újra a datolyát meg a fügét. Egy eredeti gondolata volt a rendező bizott­ságnak s különösen derék titkárának, Mr. Saetone­­nak, a régi nizzai szokásokat és ünnepi ruhákat ele­veníteni fel a terrasson. Persze csak részben sikerült, de így is elég csinos volt. A nagy gomba alakú kala­pok, a régi scouffiák, nem egy csinos arcot fedtek, a régi ékszerek, a pescadouk, a tuvolak és a veres sip­kák a férfiakon hosszú harisnyákkal, lebegő ingujak­­kal újra megjelentek. Meg azok a nagy, hosszú, kerek, csüngő vagy tekerékes fülbevalók, a­miket a tudós világ a londoni Kensingnon múzeumban csodál és nem tudja, hogy hol terem a hozzá való fül, mely e nagy terhet leszakadás nélkül megbirja, mind ott voltak a terrasson s elég érdekes képet adnak a régi nizzai életről. Persze a régi költészetére rászorul a modern élet prózája: a tolongó sokaság túlnyomó része csak bámuló, a mulató közönség nagy része pedig nemcsak a régi ruhát mutatja, de praktikus: árul is. * 699 Hazai irodalom, művészet. * A »Nemzeti Nőnevelés« áprilisi füzete meg­jelent. Hat cikk van benne. Donner Lajos arról érte­kezik, hogy a leányok tanításában lehetőleg a csa­ládi életre kell vonatkoztatni az ismereteket s fej­leszteni a gondolkodó erőt. Jámbor Lajos a nőnevelés tiszteletreméltó agg munkásának , Karacs Teréznek följegyzései nyomán s az ő megbízásából írja meg a miskolci ref. nőnevelő intézet alapításának történe­tét, kezdve 1784-ben, mikor a terv először fölmerült s végezve 1846-on. A cikkben sok a kort jellemző érdekes adat. Harmadiknak dr. Szántó Kálmán »Hogyan olvassunk« cím alatt ismertet egy fontos fejezetet Lanson francia stilisztikájából. Utána pe­dig Lázárné Kasztner Janka a rómaiak családi éle­téről kezd hosszabb fejtegető ismertetésbe. Majd két könyvbirálat s a Mária Dorottya-egylet gyűjtési ki­mutatása következnek. * Oda a vértanuk szobrának leleplezésére. Az aradi Kölcsey-egylet száz frankos pályadijat tűzött ki a vértanú-szobor leleplezésére. De többen keveselték a dijt s annak száz forintra leendő kiegé­szítésére megkérték a szobor­bizottságot. A pályá­zati hirdetést a napokban közzé teszik. * Az akadémiában holnap, hétfőn, a második osztály tart ülést. Tárgyai: Jelentés: Vámbéry Ár­mintól: »A fonó- és szövőipar szerepe áruforgal­munkban és teendőink«, székfoglaló Jekelfalussy József levelező tagtól. »A céhek történetéről Magyar­­országon«, székfoglaló dr. Szádeczky Lajos levelező tagtól. * Színházi játékrend. A nemzeti szín­házban: ápril 8-án »A csőd«, 9-én »Az egér«, 10-én »Constantin abbé«, 11-én »Válás után«, 12-én »A mumus« és »Bál után«, mindkettő először, 13-án és 14-én ugyanazok. — Az operaházban: ápril 8-dikán Prévost H. fölléptével »Brankovics György«, 9-én Margó Célia asszony vendégjátékával »Mignon.«— A népszínházban: ápril 8-án »Ingyenélők«, 9-én »Királyfogás«, 10-én és 11-én »Asszonyok bűne«, 12-én »falu csodája« először, 13-án és 14-én ugyanez. * A tanáregyleti »Közlöny« e havi füzete megjelent. Első cikke a tanügynek egy napirendre került fontos függő kérdésével, a közoktatási tanács intézményével foglalkozik. Helyes eszméket fejteget, hogy a közoktatási tanácsnak főleg gyakorlati cél­zattal kellene bírnia, az volna a feladata, hogy köz­vetítő legyen, mely a gyakorlati szükségletekre irá­nyítja a kormány figyelmét s nem akar sem tudomá­nyos testület (akadémia) lenni, sem pedig hivatal a szó szoros értelmében. A névtelen cikkező tehát azt tartja, hogy a közoktatási tanácsra mai szervezeté­ben semmi szükség; a tankönyv­bírálást másként is lehet végeztetni, s egyébként a szervezett szabad ér­tekezlet pótolhatná legjobban a közoktatási tanácsot. Időről-időre össze kellene hívni ötven hatvan igazga­tót és tanárt s a szellemi administráció kérdéseiben kikérni azoknak a gyakorlati tapasztalatokon ala­puló véleményét. E cikk után Waltner Béla az év­záró vizsgálatok kérdéséhez szól hozzá; dr. Schuschny Henrik a tanulók nyári üdüléséről is s arra figyel­­figyelmeztet, hogy a csererendszer fölmerült indít­ványa kivihetetlen. Bogyó Samu módszertani fejte­getést közöl a rövidített osztásról, dr. Beke Manó pedig a trigonometria egy tételének tanításáról. Azon kívül három kritika s kisebb közlések olvasha­tók a füzetben. * A népszínház legközelebbi műsorára két ér­dekes előadás van kitűzve. Az egyik »A falu cso­dája«, O’Donnel grófné énekes színműve, melynek társszerzője, illetőleg átdolgozója Lukácsy Sándor rendező. A darab pénteken kerül színre először. Blaha Lujza asszonynak ez idényben ez lesz az utolsó új szerepe, mert már ápril végével megkezdi szabad­ságát. A darabban Hegyi Aranka asszony, Vidor, Hunyadi, Gyöngyi, Horváth V. Párthényiné, Csatai Zsófi asszonyok, Béni Irma k. a., Makó, Újvári és Boránd játszák a főszerepeket. »M­a­g­d­o­l­n­a«, Rá­kosi Jenő népszínműve szerdán, e hó 17-én a sróbel­­nőegylet javára, mérsékelten fölemelt helyárakkal és bérleten kívül kerül színre, Jászai Mari és G. Csillag Teréz asszonyok vendégjátékával. Ez előadásra je­gyek már most szerdától kezdve válthatók a népszín­ház nappali pénztáránál délelőtt 10-től 1 óráig. * Fáy András összes munkáinak füzetes ki­adásáról tegnap említést tettünk. A vállalat a nagy­emlékű író özvegy menyének terve. Részünkről óhajt­juk, hogy ez összes munkák megjelenhessenek, any­­nyival inkább, mert a sajtó alá rendezés jó kézre van bízva, dr. Koltai Virgil bencerendi tanárra, ki Fáy Andrásról és működéséről nem rég jó Hosszú bódék, mint a Madách londoni jele­netében. Zúg az élet tengerárja, mindegyik hab új vi­lág. A vásártütés mindenütt megkívánja a maga jogait, de a F­lutri is. Nagyon közel vagyunk Olasz­országhoz is, Monacohoz is. Itt a lóverseny csinálja a lotteriát, ép úgy, mint bent a Jardin d’hiverben, csakhogy persze pár souért, amodább cukrot nyer­hetsz, vagy vázához juthatsz,persze mind lotteria utján. Zörög a roulette s tolong a publikum. Egy sarokban pedig németet lehet ütni agyon,­­ szintén lutri utján. Vagy száz báb van kiaggatva, néhai Vilmos császártól kezdve le a legkisebb kato­náig. Legtöbb a Bismarck. Hej, pedig az az egy is sok — Franciaországnak. Itt találgatja egy kedves kis menyecske egy-egy sollért, de vagy nem éri a bábot, vagy gyengén éri. Már frankokat veszit. »Nehéz dolog,asszonyom, leütni egy Bismarckot.« — Ah, szégyelje magát, hogy beszélhet így egy francia! Tovább kotródom a színház felé. Igen, mert a terrasson színház is van. Barba Martin színháza, a régi nizzai, piemonti dialektusban műkedvelők által. Ez már az igazi tudomány megérteni. Ez a patois oly csodás keveréke a francia és az olasz nyelvnek, mely mind a kettőnek minden édességét magába szedi, persze­ különösen szép szájban, mint a lingua tos­­cana. Édes, mint a méz, zizegő, mint a haraszt. Kár, hogy ez is vész kifelé. A franciásítás na­gyon gyorsan halad. A fiatal nemzedék már francia. Csak szegény Masséna szobrán láttam még az Ervira Garibaldit, s az öregek beszédén, de az érzelem fran­­ciásodik és a­mi ennél több: a nyelv is. Bizony a régi Nizza csakugyan Alpes Maritimes lesz. Persze ezt a tényt csak az olaszok veszik észre, ők panaszkodnak reá; a franciák Elszászban veszik észre az elnémete­­sedést, a németek nálunk az elmagyarosodást, mi Ro­mániában magyar vérünk eloláhosítását. . Ez a ter­mészetes rendje a dolognak, minden nemzetnek van

Next