Fővárosi Lapok 1889. április (89-117. szám)

1889-04-07 / 95. szám

Vasárnap, 1889. ápril 7. 95. szám. Huszonhatodik évfolyam. Előfizetési dij:f­élévre..................................8 frt E gyedévre....................... 4 frt Egyes szám 6 kr.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Budapest, ferenciek-tere S. sz. I. emelet. Előfizetések szintúgy mint Hirdetések a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere Athenaeum-épület) küldendők. A „Fővárosi Lapok“ előfizetését, a 26-dik évfolyam második negyedére, ajánljuk a művelt olvasó közönség figyelmébe. A lap naponként teljes ivén, hétfőn féliven, jelenik meg, válogatott szépirodalmi művekkel, változatos tartalmú tárcákkal, bő és fris hírrovatokkal. A nemzeti műveltség, társadalmi haladás és ízlésfejlesztés komoly érdekeit szolgálja buzgón és élénken. Dolgozó­társai régi jeles írók és fiatal szép tehetségek. Kiadója az Athenaeum-társu­lat. Előfizetési ára: évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. A postautalványok és pén­zes levelek e címen küldendők. A »Fővárosi Lapok« kiadóhivatalának Budapest. Az idő. Az idő egy örök­ malom, kerekei a századok , Kerékküllők az illanó, A csillanó évek, napok. Jár a malom s ha vize nincs, Ragadja a légáradat, Megáll a szél ? — úgy sem szűnik, Egyre forog, tovább halad. Csodás, hatalmas szerkezet! Garatja nyílt mindenfelől; Minden, mi van, belé omol, S mi benne van, mindent megért. Megkötni őt, nincs oly erő ; Békezni őt, nincs emberész ; Bele kapni küllőibe, Nincs hatalom olyan merész. A küzködés is dőreség, Gátat eléje nem teszünk ; Forog az idő untalan, Még akkor is, ha nem leszünk. Csitt, csöndesen f ölemre hát, Vonuljunk félre, édesem ; Hadd zúgjon az örök­ malom, Én suttogó szavad lesem. Kis enyhe fészek itt alant, A nap siet, nyugvóra int; Csók csókra, míg szivünk dobog, Hisz dőreség a többi mind ! Fejes István. Három hét Szentpétervártt. — Úti emlékek. — Irta gróf Zichy Géza. .. Második már kihirdetett hangversenyemről Pétervárott, hasonlókép moszkvai, charkowi, kievi és odesszai hangversenyeimről lemondva, siettem az Anicskov-palotába, hogy a cárnénak tett ígéretemet beváltsam s azután haza mehessek. Észrevettem, hogy doktoromnak nagy örömet szerezne, ha jelen lehetne a császári palotában tartandó hangversenyemen s minden követ megmozdítottam, hogy ezt lehetővé te­gyem. Sikerült is és doktorkám örömmel mondá: »a szegényt az isten a fejedelmek közé ülteti« — zsoltá­rok könyve 3:8. — És csakugyan ott ült frakkosan, klakkosan az én hű társam, gyönyörűen kicsípve ma­gát, bár ő azt tartotta, hogy az öltözetről nem kell felettébb szorgalmatosoknak lennünk — Máté 6 :25—28.« Megvallom, hogy igen jól esett az orosz udvar birodalmának és jóakaratának ez újabb jele. Midőn a palotába érkeztünk, ott már nagy sür­gés-forgás volt. Az emelvényen ült a cári zenekar gazdagon aranyozott vörös ruhában, kék úgynevezett »nicker boker« nadrágban s hosszúszárú csizmában. A jó német karmester csizmájára nézve, nevetve mondta, hogy ő csakugyan beleillik művem utolsó­­előtti darabjába »Baubritter«-nek. E pillanatban­­ hozzám lépett Stakelberg ezredes a cár üzenetével, hogy a zenekari hangverseny után szeretne zongo­rázni hallani. — Ezredes úr, — mondom — ez lehetetlen. Ha én másfél órán át a karnagyi pálcát vezetem, úgy kifárad a kezem, hogy nem vagyok képes zongorázni. — Úgy játszik tehát elébb, de tegye meg a cár kedvéért, ki önnek oly kegyes jóakarója. A terem közepén egy idegen zongora állott, rögtön leültem s megpróbáltam. Elég jó volt s meg volt hangolva, mi udvaroknál kivétel, mint az őszinte ember. — Játszani fogok, — mondom s Zichy Mihály pedig helybenhagyólag bólintva a fejével, csak raj­zolta a terem vázlatát. Míg a teremben udvari kengyelfutók, kozákok,­­ cserkeszek, szerecsenek látottak futottak, addig én a zenekarnak néhány biztató szót mondtam. Tíz lépésnyire az emelvényhez lilaszinű selyem karosszékek álltak, minden széken a »Vár történeté«­­- nek szövege, igen helyes kis füzetkékben, vastag ripacsos papírra nyomtatva, mert a cár ki nem áll­hatja a sima papirost. A zenekar elkészült a hangolással, a palota ezredese körülnézett a teremben, két szerecsen ajtót nyitott, Stakelberg erős hangon vezénylő: »Sztanye« s az udvar belépett. Legelői a cárné lilaszinü selyem­ruhában, utána gyermekei, aztán a nagyhercegnők, nagyhercegek s leghátul a cár. Szokása, hogy utolsó­­­­nak marad, Fredensborgban is úgy tette. Nem állí­tom, de lehet, hogy a téli palota ebédlőjének légbe­­röpülése tanítá­st a hátramaradásra, mert tudva lévő dolog, hogy atyját annak idejében ez mente meg a biztos haláltól. Én egy ablakfülkébe visszavonulva vártam, hogy a magas uraságok leüljenek, de a cárné nem ült le, hanem rögtön felém jött. Körülnéztem, nem volt senki mellettem, kit a cárné megszólíthatott volna. Most már biztosan tudva, hogy engemet keres, eléje mentem, mélyen meghajtva magamat. Rögtön kezet nyújtott s kérdezte, mit fogok játszani. Néhány darabot emlitek s ő helyeslőleg bólintott, csak arra kért, ne erőltessem meg a kezemet, mert ma úgyis még sok dolgom lesz. Még a zongoráról is kérdezte: meg vagyok-e elégedve. « E pillanatban hozzám lépett a cár s hatalmas kezével barátságosan megrázta az enyémet. A cár kezei rendkívül erősek, csontosak; meglátszik rajtuk, hogy Gatsinában naponként egy élőfát szokott ki­vágni. — Sok szomorú dolog történt, amióta nem láttuk egymást, — mondá most részvétteljesen — megrendítő események, melyeket nem lehet jóvá tenni, — s néhány pillanatnyi szünet után folytatás — bizonyosan nincsen ember, a­ki az ön uralkodójá­nak fájdalmában részt ne venne. Ezután fölkért, játszanék néhány darabot. Az improvizált zongora-hangverseny végével Obolenszki­ herceg bemutatott a nagyhercegnőknek s a monte­negrói hercegkisasszonyoknak: Stana és Milicá­nak. Amint az ily alkalmaknál szokás, láttam, hogy ők­ sokkal zavartabbak nálamnál s módot kerestem, ke­­vésbbé kellemetlenné tenni rájuk nézve az úgyis­­eléggé kellemetlent. Ilyenkor nincsen veszélyesebb, mint szellemesnek lenni akarni. Láttam én már rútul fölsülni szakavatott világfiakat. Az ember meg lehet elégedve magával, ha bolondot nem mondott. Néhány perc múlva a cár magához intett s fölkért: kezdeném el a zenekari hangversenyt. Bock regiseur, a­ki mű­vem költeményeit szavalta, nagy drukkban szenvedt s ez valóságos szerencse volt, mert a próbán igen fenhangon szavalt. Művem tetszett s már a második rész után fölhangzott a taps s egész végig nem gyöngült. Nem mindennapi jelenet volt, midőn a hatal­mas cár előtt vezényhatom jelére fölhangzott a »bűn rajzás« magyar motívuma és százhuszonnégy orosz zenész lelkesedéssel játszta a Néva partján a mi ha­zai zenénket. Kimondhatatlan édes boldogság fogta el szivemet, nem a zeneszerzőt, hanem a magyart. Nem állhattam meg, hogy át ne pillantsak Zichy Mihályhoz és doktorkámhoz s mi hárman megértet­tük egymást szó nélkül is. Jaj néktek, ti hazát ta­gadó művészek, kik teremteni akartok s nem tudtok szeretni, kik babért és kincset keresve csak önösség­­ieket viszitek vásárra, kik köny nélkül búcsúztak a hazai földtől s nem annak szent nevével tértek meg! A hetedik darab után tiz percnyi szünetet en­gedtem a zenészeknek, a cári pár pedig ismét hozzám Mindenki kenyere. (Elbeszélés.) Irta Kazár Emil. (Folytatás.) Flóra, az oláh asszony ott font a tornácon. Már messziről láttam, hogy a ház körül rendben van minden. A szegény asszony nagyot kiáltott örömé­ben, a­mint fölismert. Végre itthon lehettem ! Erőtlenül, sajgó fájda­lommal dőltem régi székembe, hogy kipihenjem ma­gam és végig gondoljak tapasztalásaimon. A háznál Flóra úgy rendben tartott mindent, mintha óráról-órára várta volna visszatértemet. A laboratóriumhoz csak nekem volt kulcsom. Oda siettem. Vastagon ült a por mindenen. Először is a nagy szekrényhez mentem, melyben varázsos labdacsaimat tartottam különböző csomagokban. A szekrény ajtaja azonban nyitva. Azonnal láttam, hogy feltörték, féltett kincsemet pedig el­rabolták ! Flóra nem tudott semmi fölvilágosítást adni. De a­mint azt mondta, hogy Mihály fél év előtt több­ször eljött és kérdezősködött utánam, Flórának még tyúkot és babot is hozott, rögtön erre a gazemberre gyanakodtam. Megrabolt! Mit tehetett az az ember a bűvös szerrel! Az izgalom, a kellemetlen tapasztalatok lesúj­tottak. Több napig nem volt kedvem elhagyni magá­nyomat. Egyik este Flóra aggodalmas arccal jött be hozzám. — Oh domnule, rossz embereket látok, egész csapatot. Mindennap jár itt néha négy, néha tíz, mindig a domnuléval akarnának beszélni, de én nem bocsátottam be. Most hát jönnek egyszerre. Csakugy­an láttam, hogy a völgyből fölvezető ösvényen egy csomó ember közeledik. Bányászok, mészégetők, favágók vegyesen. Mit akarhatnak ezek ? Bátran eléjük mentem, és megkérdeztem tőlük, hogy mi a kívánságuk, mért jönnek egész csoportosan. El is mondták. Adjak nekik éhségcsillapítót. Ha olyan sokat adtam Mihálynak, hát mért nem adok másnak is. Mihály istentelen drágán árulja, s már az egész környék apránként eladogatja a mit le­hetett, csakhogy minden vagyonán abból az ördög­adta orvosságból szerezhessen minél többet. Csillapítottam őket, de fenyegetőzni kezdtek. Kínáltak pénzt, ludat, pulykát, kecskét, borjút és búzát. — Édes atyámfiai! Csakugyan volt nekem olyan borsóm boldog Arábiából. Hoztam magammal napkelte felől, azt hittem tenyészni fog, de itt ki sem kelt. A­mi maradt, ellopta az a semmirekellő. Ha kételkedtek, kuttassatok végig mindent. Csak nehezen tudtam lecsilapítani őket, de azért fenyegetve távoztak. Estére a bányaigazgató jött el hozzám, és meg­támadott, hogy mivel bolondítom a népet. Nem akar­nak dolgozni, csak ingyen élni. Az igazgatóság már jelentést tett a hatóságnak, hogy lépjen közbe. — Iszonyú ámítás ! — sopánkodott a igazgató. — Egy csomó ember elhiteti a többivel, hogy neki nincs szüksége eledelre s mégis pompásan él. A gaz­emberek holmi borsó szemeket árulnak méregdrá­gán s mindenki venni akar. Messze vidékről jönnek ide, megboszorkányozva, fanatizálva. Az a gaz Mihály csinálja a zenebonát és árulja a pirulákat. Minden atyafiát ide csőditette s azok kiszívják a szegény em­bereknek utolsó csepp vérét is. Mindenki az ön nevét említi, doktor Jó. Valami Dani nevű részeges ember beszéli, hogy öntől kapott labdacsokat. Doktor, ön is­merte a bánya­telepet, tudja, hogy itt mindenki dol­gozott. Nézze csak meg, hogy felfordult minden. A bányászok zsebre dugják kezöket, semmivel sem tö­rődnek. Hiába hozunk új munkásokat, ez a megfog­hatatlan epidémia rájuk ragad azonnal. Doktor úr, önnek kötelessége fölvilágosítani a népet. — Én csak pár nap előtt jöttem haza, — szól­tam közbe, nagy méltatlankodással és reszketve, mert meg kellett érnem, hogy fölséges találmányom oly gonosz kezekbe került!

Next