Fővárosi Lapok 1889. május (118-148. szám)

1889-05-28 / 145. szám

a nyugati népeknek kissé idegenszerű. A hosszú sza­­kállú pap és a szinevesztett selyem lobogó után jön egy egyén, ki a koporsó fedelét viszi, mögötte a gyász­­pad, melyen a halott asszony vagy férfi fekszik, ki­téve a járókelők tekintetének. A látvány visszataszító vagy vonzó lehet. A jelen esetben semmi undorító nem volt benne. Egy fiatal leányt vittek örök nyuga­lomra s a koporsó telve volt virágokkal, úgy hogy a leányból csak a halvány viaszszerü arc volt látható, mely csipkés szélű vánkoson nyugodott. Kezei mellén voltak keresztbe téve, s színtelen ajkai elváltak egy­mástól , mint Elaine. --------Nem is látszott halottnak . Csak alszik ő, ajkai mosolyognak. »A szegény leány!« mormogám, mert a leány csinos volt s mindjárt a koporsó mögött egy fiatal ember ment, ki a déli népek szokása szerint a legfék­telenebb sírásnak adta magát. May nagyot sóhajtott. »Oh nem! — kiáltá fel. — Miért mondja azt róla ? Hátha boldogtalan volt s most legalább túl van rajta, nem fog többé fájdalmat érezni és szen­vedni. Ahhoz nagyon fiatal, hogy valami bűne lett volna. Kél ön a haláltól János bácsi?« »Nem kedvesem, — felelém — de azért nem sietek meghalni. Mennél idősebbek vagyunk, annál jobban ragaszkodunk az élethez.« Ez a kissé elkopott megjegyzés húgomnak feltűnt. »Ezt önmaga sem hiszi! — kiáltá. — Nem igaz, hogy úgy van. Az élet végre sem valami kellemes mikor az ember tudja, hogy a boldogságnak semmi lehetősége nem forog fenn, sőt még boldogtalanabb lehet.« Megállott s várni látszott, hogy én szóljak vala­mit , én tehát azzal a megjegyzéssel fordultam felé, hogy a lemondás pótolhatja némikép a boldog­ságot. »A lemondás! Az már utolsó dolog. Inkább meghalok akkor, legalább mindennek vége egyszerre,­­ mormogá csöndesen. A temetési menet keresztül vonult a téren s el­tűnt , az énekek is lassanként elhaltak a távolban. Bardley, a­ki hírlapot olvasott a társalgó­szobában, most kilépett s hozzánk csatlakozott. »Az emberek rendesen saját hibájuk miatt boldogtalanok, — mondá mintegy feleletképen May utolsó szavaira. — Lehet az ember szegény, béna vagy vak s mégis megelégedett; de természetesen, ha valaki saját jószántából választja a boldogtalansá­got, az egészen más dolog.« A román műirodalommal részletesen foglal­kozni terünk sem engedi. Néhány megjegyzésre kell szorítkoznunk. A legrégibb fenmaradt kézirat Codi­­cele voronetianu állítólag a 14. század nyelvezetét tartotta fen, de másolata újabb korú. A próza egyéb régi emlékei 16-ik századbeliek, tehát a román mű­veltség igen kései virág, csak elnézéssel bírálható. A legrégibb nyomtatványok, egyházi művek, melyek Szebenben, Brassóban, Szászvárost nyomattak. So­káig csak egyházi irodalom létezett, mely fentartotta a nemzeti nyelvet. Legjobb egyházi iró Dositev azovi püspök, (1630—1711) költő és nyelvújító. A történeti irodalom névtelen krónikákkal kez­dődik, melyek mosolyra méltó mesék, mint pl. a foga-­­­rasi krónika, mely elbeszéli, hogyan alapították Foga­­rast Augustus idejében. A XVI. században állam­férfiak, mint Nestore Urechia, a két Costinu logofet, Dimitrie Cantemiru moldvai hoszpodár és Ioan Ne­­culce már becsesebb krónikaszerű történeti műveket írtak. Mind a modernebb értelemben vett történet­írás, mind a román nyelvújítás kezdeményezői a múlt század végén és a jelen elején Klein Sámuel, Sinkai György és Majoru Péter; mindhárman erdélyiek, majd papok és tanárok Balázsfalván, Pesten censorok vagy revizorok. Sinkai és Maior a dákorománismus atyái. Századunkban Hurmuzachi, Cogalniceanu, Lau­­rianu, Balcescu, Papiu Ilarianu, Hasdeu és legújab­ban Densusianu, Xenopol teremtettek tisztességes, bár az eredet kérdésében elfogult és kapacitálhatat­­lan történeti irodalmat. Klein, Sinkai és Maior mint nyelvészek is kor­szakot alkottak, vitatva per fas et nefas a román nyelv latin voltát. Ez irány ultrái Laurianu és Ma­­csimu voltak és azt képviselte a nagytekintélyű Ci­­pariu balázsfalvi kanonok is. Hasdeu a históriai nyelvészetet kitünően művelte. Az egyoldalú latinis­­must megtörte legújabban Maiorescu Titus. Diada­lának jele az 1860-ban alapított román tud. akadé­mia nemrég megindult nagy szótára, melyet Hasdeu szerkeszt. Dr. Darvas Móric. A volt tiszai koronás kerületről, Bács-Bodrog vármegye tiszavidéki legszebb része, Martonostól Turnáig, hosszú időn át el volt szakítva a vármegyétől, mert a török hódoltság meg­szűnte után e terület az úgynevezett tiszai határőr­vidéket képezte egészen 1751-ig, midőn Mária Teré­zia királynő a magyarországi rendek hosszas sürge­tésére, e vidéket polgári lábra állitá az által, hogy a tiszai határőrvidéket eltörölte s a Martonostól Tu­rnáig elterülő vidéket szabadalmazott kamarai kerü­letté alakította. E területet tehát a határőrvidéki szervezet megszüntetése után nem adták vissza Bécs-Bodrog vármegyének, s csupán azt érték el a rendek, hogy a * 1079 Hogy May mit akart válaszolni erre a jelentős­ magyarázatára az emberi szerencsétlenség eredeté­nek, nem mondhatom meg, mert még alig nyitotta ki ajkait, mikor Mr. Robinson hirtelen berohanása ösz­­szecsukni kényszerítette ismét. Robinson az erkélyre érve levetette magát egy mellettem levő székre s igen zavarodott arcot muta­tott. Azt mondá, hogy ama átkozott temetési mene­tek egyikével találkozott, melyek szívdobogást okoz­nak neki. Könnyen elhittem, mert arcszine hasonlí­tott az ily bajban szenvedő emberéhez. »Mily ostobák ezek a görögök! — kiáltá fel. — Miért nem temetik halottaikat illedelmesen, mint a többi népek. Nem kellemetlen az, hogy az ember nyílt utcán nem sétálhat a nélkül, hogy egy holt­testet ne dugnának az orra alá ? Hozzá­tette, hogy meghagyta az egyik pincérnek: hozzon fel brandyt és szódát s reméli, hogy nem haragszom meg érte. Ez üdítő italt épen megfordított arányban ke­verte össze a két folyadékból, mint ahogy azt más emberek szokták, hanem azért semmi baja sem lett tőle. Sőt ellenkezőleg fölélénkült tőle s kijelentette, hogy jobban érzi magát. (Folyt. köv.) Hazai irodalom, művészet. * Az akadémia Pulszky Fer­enc elnöklete alatt tegnap összes ülést tartott. Mindenekelőtt Xantus János olvasta fel Duka Tivadar emlékbeszé­dét Grote Arthur külső tag felett. Duka ismerteté Grote életét, politikai működését, kiemelve, hogy Grote, a­ki 1863 óta volt tagja az akadémiának, mindig különös vonzalommal viseltetett a magyarok iránt s a magyar utazók, különösen Körösi Csom­a Sándor iránt nagy előzékenységet tanúsított. Az emlékbeszéd után Fraknói Vilmos főtitkár tett jelentést a folyó ügyekről. Megemlékezett az el­hunyt Pauer János székesfehérvári püspökről, majd Mezőssy Menyhért sátoralja­ujhelyi ügyvédről, a­ki évtizedeken át felügyelője volt az akadémia széphalmi ingatlanának. Hertelendy Gyula földbirtokos 500 frtot hagyott az akadémiának egy dráma jutal­mazására. A pályázat feltételeit már megállapí­­ták. Török József r. tag indítványozta, hogy mindazok a levelező tagok, a­kiket 1870-ben válasz­tottak meg és 18 év alatt nem foglalták el széküket, az almanachból, illetőleg az akadémiai tagok s­orából töröltessenek; azokat pedig, a kiket 1880-ban választottak meg, hívják fel záros határ­idő alatt székfoglalójuk megtartására s ha ezt nem tennék, a névsorból töröltessenek. Az osztályokat ez indítvány tekintetében véleményadásra fogják fel­hívni. Végül Pulszky Ferenc elnök felolvasta gróf Csáky Albin közoktatásügyi miniszter leiratát, mely szerint a király ő felsége báró Eötvös Loránt-A tudományos irodalom egyéb ágairól még be­szélni sem lehet, pályában vannak. A műköltészet a nemzetiség fentartását és fejlesztését tekintő fő célul és csak e századdal kez­dődött ; 1780-ig ugyanis egyházi vagy egyházi szel­lemű volt és nagyon középszerű. 1830-ig görög be­folyást és szellemet tükröztetett; virágzásnak csak ez utóbbi évtől indult. De azt mondja D., hogy az egész műköltészetet gondolatszegénység és fejletlen ízlés jellemzi. Az írók ifjúságukban kezdenek ver­selni, később — komolyodva — ráunnak ; mindenki nagyon sok fajt művel, azért nem csinálja senki azt, mire hivatása van. Kitűnőt legfeljebb a lyra és kisebb elbeszélés terén találhatni. Regény, színmű alig van. Régibb jó lyrikusok a Vacarescuk, Carlova. D. na­gyon magasztalja a Destepta­te Románé szerzőjét Andreiu Muresianu brassói tanárt mint ódairót. Sokat irt, eposz is, Eliade Radulescu, a forradalom feje 1848-ban, (kinek szobrot is állítottak,­ de nem az örökkévalóságnak. Valóban nagy írók csak Bolin­­tineanu, Alecsandri és jelenleg Eminescu. Íme a román irodalom mérlege! Van mit irigyelnünk? I­rak akadémiai elnökké és Fraknói Vilmosnak másod­elnökké történt megválasztását jóváhagyta. Éljenzés hangzott föl e tudósításra. * A soproni műpártoló egyesület vasárnap tartotta rendes évi közgyűlését báró Augusztinetz Antal elnöklete alatt. Az elnök lelkesítő szavai után Újvári Béla tanár terjesztette elő titkári jelentését, mely örömmel konstatálja a magyar színésze­t-k­i n­e­k Sopronban észlelhető izmosodását, hódítását a német ajkú lakosság körében is, a mi részben S­o­­mogyi Károly derék társulata komoly munka-* szeretetének s buzgóságának tulajdonítható. Az egye­sületnek 350 tagja, 2149 írt évi jövedelme s közel 3000 frt alaptőkéje van. A jelentések tudomásul vétele után megválasztották a 20 tagú választmányt (az elnökség maradt a régi) a város és megye leg­előkelőbb férfiaiból. * Gazdasági irodalom. Az orsz. gazdasági egyesületnek a szünidő előtt tegnap tartott utolsó választmányi ülésén elhatározták, hogy 1890-ben emlékkönyvet adnak ki az egyesület elhunyt jelesei életrajzával. A könyvet Galgóczy Károly fogja szer­keszteni. Az egyesület továbbá június végén pályá­zatot hirdet egy gazdasági könyvviteli munkára. A díjra eddig 720 frt gyűlt össze, de kiegészítik ezer írtra. * Blaha Lujza asszony Aradon jun. 2­6-án lép fel Aradi Gerő színtársulatával. A művésznő most, Nagy-Becskereken játszik, aztán három estét Temes­várit tölt s úgy megy Aradra a társulattal. Aradon a művésznő az »Ingyenélők,« »Suhanc,« »Magduska öröksége« és »Királyfogás« című darabokban lép fel.. Vele együtt játszanak Zombori Hon és Kőszegi Jenny énekesnők, Honfi és Kiss F. énekesek, a Bács és Csi­­szár-pár, Angyal Pus­k­­a, Vendrei, Bihari, Szarvasi drámai színészek, Tharasszovits Margit, Mikes, Bor­bély komikusok. A helyárak a felléptekre olyanok mint a népszínházéi. * A „Nevelés“ című és Peres Sándor szerkesz­tésében Losoncon megjelenő paedagogiai folyóirat e­­havi füzetében Karacs Teréztől olvasunk cik­­­két »Miként fejlődtem tanítóvá« címen. Április 18-ám érte meg az érdemes tanítónő, írónő és honleány 82-dik születése napját s ez alkalomból küldte a lap­hoz a tanulságos cikket. A füzet többi közleményeit Zajzon­y, Dobóczky L, Ujfalussy és Magyar György­­ tollából népnevelési kérdésekkel foglalkoznak. * A renovált budai színkörben Krecsányi színtársulata június elején kezdi meg az előadásokat. A testület, mely jelenleg Győrött vendégszerepel, a jobb vidéki erőkből van összeállítva s az igazgató­­gondoskodott változatos és élénk műsorról. Az idény elejére ki vannak tűzve: »A gascognei nemes«, »Cigánybáró« »A boisy-i boszorkány«, »Bőregér«,­ »Római karnevál«, »Pünkösd Flórencben« című, bécsi operettek, »Színházi képtelenség« énekes bohó­zat, »Cifra Juci«, »Szép asszony kocsisa« népszín­művek, »Egy magyar nábob«, »Az asperni kém«,, színköri látványosság. Az igazgató többek közt azt a helyes intézkedést tette, hogy a helyárakat jelent­ő bécsi udvari haditanács hatásköréből kiszabadult s a magyar kormány, vagyis a kincstár igazgazgatása alá került. Hogy e területet miért nem csatolták egyidejűleg Bács-Bodrog vármegyéhez közigazgatás szempontjából, ennek oka abban rejlett, hogy az e vi­déket lakó szerbek, kik előbb a határőrvidéki szol­gálatokat teljesítették s igy mint katonák az állam­ban mintegy államot képeztek, egyáltalán nem voltak, hajlandók a polgári életre áttérni, annál kevésbbé a vármegyei fenhatóság alá hajolni, a magyar rendek sürgetései elől azonban a bécsi udvar már ki nem­ térhetvén, a királynőre nézve nem maradt más hátra,, mint a határ­vidéki szervezetet eltörölni, a vidéket polgárosítani s ekként azt a magyar korona területé­nek visszaadni. Ezzel a magyar rendek igényeit ki­el­égité, s most már csak az volt hátra, hogy amai szerb lakosság igényei is ki legyenek elégítve, leg­­legalább némileg, mely itt lakott s a mely mint pár excellence katona-nép, a monarchia nem egy csata­terén tett hasznos szolgálatokat. Mint az egykorú jelentések bizonyítják, a szerbek nem óhajtottak pol­gári fenhatóság alá kerülni, és még kevésbbé óhaj­tották azt, hogy a vármegyéhez csatolják őket. A ha­tárőrvidék polgárosítása azonban már elkerülhetlen volt, s hogy a szerbek kívánsága legalább részben teljesüljön, a királynő kormánya akkér intézkedett,, hogy a volt határőröket egy önálló kiváltságos kerü­letté tömöritette. Ez volt az 1751-ben szervezett tiszai kamarai kerület, melyhez tiz község, Martonos,­ Kanizsa, Ada, Moholy, Petrovoszelo, Becse, Földvár,­ Szent-Tamás és Turia tartoztak s mely az említett évben nyert szabadalomnál fogva a vármegyétől füg­getlenül intézte belügyeit, saját kebeléből választott, magisztratusa által s ennek székhelye Ó­ Becse lett.. E kerület fölöttes hatósága a kir. kamara volt, mely­nek a vármegyékben szokásos dézsma-kilenced helyett csak nyolcadot fizetett évenkint. A kerületet 1791/2-ben a munkácsi uradalom helyett a kincstártól a koronái birtokokhoz csatolták s az ez évi VII. törvénycikk értelmében u. n. koronái

Next