Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)

1890-09-25 / 264. szám

üveget hordott — szinte pápaszemet tett fel. Nevet­ték is a hölgyek, kik azelőtt a nyalka­­rnokot szem­üveg nélkül látták. Varsándi úr rendesen az aranyos kis mamát vette karjára, annak vitte a nagykendőjét, esernyőjét, erdőben a fekete szalmakalapját, látcsőtokját, hír­lapjait, mig Iluskának csak egy-egy édes mosoly és röpke kar, arc és vállcsípés jutott, így haladtak a legnagyobb reményekkel a hi­vatalos mézes hetek felé. A koros hajadon megszépült, sovány arca ki­telt, széles ajkai megpirosodtak, hosszú karjai a kö­vérség miatt megrövidültek, úgy rendezte Varsándi úr a dolgot, hogy mentül inkább egyedül legyenek mindenütt. Nagy gyöngédségnek vették ezt tőle, és tán az is volt. Egy 20 — 24 éves ifjú, alig serkedező bajuszká­val kissé mégis nevetségessé tehet egy 28 éves herva­­tag hajadont, kinek rizsporos arcán már ott kereszte­ződnek a ráncok. Jöttek a bemutatások. Ezt az aranyos mama követelte. Erkölcsi tiszta érzete fellázadt volna csak a gondolatára is, hogy itt az emberek valami könnyű, futó viszonyt gondolja­nak csak, holott ez a sírig tartó. Mindenütt ünnepélyes és jól eltakart gúnynyal fogadták. Oe az egész világ jól látja kijátszatásunkat, csak mi magunk nem. Ilka kisasszony legjobb óráit szalasztotta el a stalkrung lelkiismeretes készítése miatt. De a mama is szinte alig tudott többé tanítani. A takarékpénztári csinos kis betétek kezdtek is rohamosan apadozni. Sándornak mégis díszesebb ruha kellett. Vett az aranyos mamuska — fiának. Sándornak néhány gyűrű és arany óra kellett, díszes, vastag lánccal. Ezt Ilonka rendezte el. Mért ne ? Leendő férjem! Való igaz. Sándornak csinos bútor kellett — az aranyos mama — Sándorkának apró adósságai voltak — ezeket ki kellett egyenlíteni. Mikor így mindennel fölszereltette magát az ifjú ember — hát hozza a hivatalos lap: Varsándi Sándor irodai segédtiszt kineveztetett a szegvári postatakarékpénztárhoz ideiglenes kisegítőnek fa pénztári osztályhoz. Mélyen megdöbbentek, szinte elájultak, de né­mileg meg is örvendettek e hitre az asszonyok. — No itt van — én nem tehetek róla. Doho­gott Varsándi úr kezében a finom, dupla varratos vadgalambszínű úti keztyűvel és a hivatalos lappal. — Mi ez, az istenért, Sándorka ? — Mi? a mama rossz politikája. — Hogy? — Nem azt kérte attól a vén minisztertől, a mit én kértem. — Hát? — Hát — vetette oda durván — nem itt kér­tem én a fővárosban alkalmazást ? — Hiszen majd — — Köszönöm. (Vége köv.) (rokonszenves kitréfálása a gyökeretlen szerelmi áb­rándoknak.) »Első szerelem«, sat., melyeket mind a tárgyból folyó természetes hang jellemez. Ilyenek a prózában itt két költemény is. »A megváltás« na­gyobb elbeszélés, velencei művész­ történet Tizian és Palma korából. A »Kritikai Lapok« Laveley olaszországi úti­­leveleit ismertetik, főleg mintaintézeteket és úrhöl­­gyeket a haladás teréről; majd Lisztet, mint irót, vázlatosan;»Ariadné«-t, Ouida »Egy álom története« regényének hősnőjét; De Gubernatis és Mr. Crosse könyveit hazánkról; Mine Ádám 1878 diki könyvét, »Az uj házasok dal«-át; Justh Zsigmond »Káprá­­zatok« című négy beszélyét, s Hanveis londoni angol lelkész zenéről irt munkáját, melyben Liszt is nagy tért foglal el. Wohl Stephanie ép úgy hódolt Liszt­nek, a »das Genie verpflichtet« hősének, mint nővére Janka, kinek Lisztről irt könyvét négy nyelven ol­vassák mindenfelé. A »Hátrahagyott iratok« is több helyen foglalkoznak a zenehőssel, kit mindenki bá­mult, a ki jól ismert. Az az egy adoma is, mit író­nőnk e gyűjteményben említ róla, rendkívül jellemző és hódító. Rómában Lisztet, ki több nagy vagyont szerzett és költött el életében, egy gazdag amerikai hölgy e szókkal buzdított: »Bárcsak átjőne Ame­rikába, meglátná, hogy ott egész nagy vagyont szerezne!« »Asszonyom, — felelte rá eszményies gúnynyal a mester, — ha ön szorult volna arra a nagy vagyonra, azonnal átmennék.« Az utolsó munka e gyűjteményben egy kis pa­rabola. A babérfa dicsekszik, hogy a nagyok holta után ő a halhatatlanság jele homlokukon. A csipke­bokor pedig azt feleli rá, hogy de a­mig e nagyok élnek, az ő töviseiből hordják a koronát. Legvégül azok a sorok állanak, melyeket Wohl Stephanie halálakor gr. Zichy Géza, Justh Zsigmond és Hevesi Lajos írtak, bánattal és elismeréssel. Jól irta róla gr. Zichy Géza, hogy sajátságos jelenség volt; nagytehetségű írónő, universzális műveltségű hölgy, ki regéket ir, lapot szerkeszt, bírál, bölcselke­­dik, szenvedélyeket magyaráz s a mellett lelkében olyan szelíd és gyermekded, mint a penzióból kike­rült leányka. »Hátrahagyott iratai« is bizonyítják, hogy csakugyan ilyen volt. Vasfej­ű. Különben igen normális szerkezetű feje volt s egyáltalában semmi rendellenességet sem lehetett rajta észrevenni. Olyan mindennapi fej, a milyen ezer meg ezer van. Vasfejű? — ráncolódik kérdőjellé az olvasó arca. Nos igen, mi igy hittük őt magunk között. Nem azért, mintha valami betörhetlen kopo­nyával birt volna, melyen a vaskalapács is elcsorbul s a puskagolyó visszapattan. Nem, hanem egyszerűen azért a hajlíthatlan akaratú, makacs, senkinek és semminek nem engedelmeskedő természetéért. A­mit egyszer elhatározott, azt nem volt képes semmi »földingató hatalom« megmásítani. Híres vitatkozó volt. A­ki ismerte, vagy meg­szökött előle, vagy pedig, ha nem tudott semmiképen menekülni tőle, verejtékes arccal igazolta szavai igazságát. Egyszer összekerült egy erdélyi fiúval, ki szin­tén levitatta volna az égről a csillagokat. De azon is kifogott. Délután öt órától egész éjfélig tar­tott már a polémia, s végre az ellenfele elaludt. Mi­kor észrevette s fölzavarta, akkor meg azon akarta folytatni, hogy miként mert elaludni. Erre már az megszökött tőle. Pedig, mint mondtam, egészen normális alkatú feje volt. Magas, tehát büszke homlok, gyérülni kezdő haj, gyöngén hajlott fasorr, szürkébe játszó kék szemek jellemezték külsőleg. Ez pedig, úgy gon­dolom, semmi rendellenességre sem mutat. De a termetén már előbb lehetett valami külö­nösebbet látni. Hatalmas athletai alak volt. Széles vállai, vas mellizmai, mázsányi teher elviselésére voltak te­remtve. Egyszer együtt ültünk vele rendes kávéházunk­ban. Rettenetes vitatkozó kedvében volt ismét. Be­szélt, indokolt, idézett s kapacitált, de annyit és any­­­­nyira, hogy mi már szinte belezsibbadtunk. Az egyik­­ közülünk, kit Farkasnak hittak, félig boszosan, félig tréfásan mondta nekem: — No, hanem már most szökjünk, mert ez agyonbeszél bennünket. — Mit ? — pattant föl, — én agyonbeszéllek­­ benneteket, no megálljatok, egy hónapig nem szólok­­ hozzátok egy szót sem. Mi persze, csitítottuk, tréfálkoztunk, de ő fogta­­ magát, fizetett és elment. Egész nyugodtan. Egy hétig nem láttuk. Azt tudtuk, hogy a­mit egyszer föltesz magá-­­­ban, azt megtartja, kiviszi s addig ugyan nem is lát - ' juk. De mégis kiváncsiak voltunk, hogy ugyan mit­­ csinálhat most, s no meg mi is annyira megszoktuk­­ már az ő zajos, eleven természetét, hogy el sem bír­tuk magunkat nélküle képzelni. Elkezdtük keresni. Kutattuk mindenütt, a la­kásán és másutt. Hiába. A lakásán azt mondták, hogy elutazott, mit mi ugyan el nem hittünk, de másutt meg nem találtuk. Kerestük ott, a­hová rendesen vacsorálni járt, de ott is hiába. Ha kérdeztük, azt felelték, hogy igenis itt volt, de épen most ment el. Még délután is azt mondták. Egyszer azonban, úgy a harmadik hét elején, mégis csak megcsíptük. Mikor beállítottunk, hát ott ült az egyik asztalnál: vacsoráit és a pincérekkel a disputáit. A­mint hozzá léptünk, megütődött, de azért zavartalanul evett tovább. Mi még zavartalanabbul ültünk le s természe­tesen faggattuk kérdésekkel, ingerkedtünk s élcelőd­­tünk vele. De hiába. Egyetlenegy szót sem bírtunk kivenni belőle. Nem felelt semmire, nem kérdezett semmit. Nyugodtan rágyújtott szivarjára s látható gúnynyal füstölt bennünket végig. Farkas, a­ki miatt ebbe a fogadásba ugrott, s különösen nem hagyott neki nyugtot. Minden áron ki akarta hozni flegmájából. De nem boldogult. 1938 A szomszéd. (Orosz elbeszélés.) Irta W. Krestowski. (Folytatás.) A szomszéd nagyon későn érkezett haza s más­nap reggel későn kelt föl. Megitta b­eáját, azon az asztalon, mely a köz­fal mellett állt. — Honnan érkezett ez a levél ? Ki hozta ezt ? — kérdezte. — Az az asszonyság, nagyságos uram, a kivel a múltkor a színházba tetszett kocsizni, — válaszolta az inas. — Két ízben is volt itt s ezt a levelet is itt irta meg. Ő ezt valószínűleg a közben mondta, mig gaz­dája a hírlapot olvasta. — Jól van, — szólt a szomszéd. — Ne tá­vozzál el. . . Egy ideig hallgatott s gondolkozni látszott. — Ha valaki jó, mondd, hogy nem vagyok itt­hon ... hogy kimentem s egész nap kint maradok... hogy éji egy vagy két órakor jövök haza. — Jól van, nagyságos uram! Nem tetszik öltözködni ? — Nem. A szomszédom otthon ült s feltünőleg csönde­sen viselte magát. Nem sokára csöngettek ajtaján. Az inas, rohant ki az ajtó felé. A szomszéd óvatosan kelt föl s valószínűleg a másik szobába ment át. Hallottam, a­mint az a bizonyos asszonyság utána kérdezősködött s a mint, a parancs szerint, az inas válaszolt. A nő eltávozott. — Mit jelentsen ez ? — tűnődtem magamban. Az én második szobámból hallhattam, amint a nő a folyosón lépdelt, megállt, ismét visszatért a szomszédom ajtajához s megint megfordult. Az a bohó vágyam támadt, hogy kimegyek s megmondom neki: — Ő ámítja kegyedet. Ő itthon van. Otthon is maradt egész nap. Este sokáig ját­szott a hegedűjén. Játéka nem tetszett többé nekem. V: Másnap reggel szép, napfényes idő volt. A szomszéd sietett hazulról menekülni. Félt talán, hogy a nő ismét fölkeresi ? Este a természet kárpótolta magát. Sötét lett s esett az eső, s úgy tetszett nekem, oly erősen, mint talán soha sem. A hideg borzongatott, abbahagytam a munkát s lefeküdtem. Nem tudtam többé olvasni. A szomszéd hazatért, szidva az esőt s befűtte­­tett a kandallóba. Először vettem észre, hogy lakásában ezt a fényűzést magának megengedte. Az inas engedélyt kért tőle a színházba mene­telre, ama megjegyzéssel, hogy ő­rá most úgy sincs szükség, mert, minden látszat szerint, ma már úgy sem jó látogató. — Én is azt hiszem, hogy ma senki sem tolja ki az orrát, — viszonzá a szomszéd. — Elmehetsz! Rám nézve legjobb lett volna elaludni, de az álom sehogy sem akart meglepni. A szomszéd melengette magát, dohányzott, ol­vasott, föl s alá sétált a szobában. Végre, elővette a hegedűjét. Gyakorolta magát a »Karnevál«-ban, meg a »Vihar«-ban, tízszer is eljátszva egy-egy részt, mi­által engem nagyon fölizgatott. Ha a másik szobában kandalló van, okvetetlen oda menekülök, de ott hideg volt s a kemence füstölt. Szerettem volna a szomszédhoz átkiáltani, hogy már torkig jól laktam a játékával, de nem tet­tem ezt, magam sem tudom miért s boszosan rejtet­tem a fejemet vánkosaim közé, így aztán nem hallottam oly nagyon a hegedű hangját, de mennél tovább tartott a játék, annál ki­­állhatatlanabb lett az. Meggyőződtem, hogy az a

Next