Fővárosi Lapok, 1890. szeptember (27. évfolyam, 241-269. szám)
1890-09-25 / 264. szám
üveget hordott — szinte pápaszemet tett fel. Nevették is a hölgyek, kik azelőtt a nyalkarnokot szemüveg nélkül látták. Varsándi úr rendesen az aranyos kis mamát vette karjára, annak vitte a nagykendőjét, esernyőjét, erdőben a fekete szalmakalapját, látcsőtokját, hírlapjait, mig Iluskának csak egy-egy édes mosoly és röpke kar, arc és vállcsípés jutott, így haladtak a legnagyobb reményekkel a hivatalos mézes hetek felé. A koros hajadon megszépült, sovány arca kitelt, széles ajkai megpirosodtak, hosszú karjai a kövérség miatt megrövidültek, úgy rendezte Varsándi úr a dolgot, hogy mentül inkább egyedül legyenek mindenütt. Nagy gyöngédségnek vették ezt tőle, és tán az is volt. Egy 20 — 24 éves ifjú, alig serkedező bajuszkával kissé mégis nevetségessé tehet egy 28 éves hervatag hajadont, kinek rizsporos arcán már ott kereszteződnek a ráncok. Jöttek a bemutatások. Ezt az aranyos mama követelte. Erkölcsi tiszta érzete fellázadt volna csak a gondolatára is, hogy itt az emberek valami könnyű, futó viszonyt gondoljanak csak, holott ez a sírig tartó. Mindenütt ünnepélyes és jól eltakart gúnynyal fogadták. Oe az egész világ jól látja kijátszatásunkat, csak mi magunk nem. Ilka kisasszony legjobb óráit szalasztotta el a stalkrung lelkiismeretes készítése miatt. De a mama is szinte alig tudott többé tanítani. A takarékpénztári csinos kis betétek kezdtek is rohamosan apadozni. Sándornak mégis díszesebb ruha kellett. Vett az aranyos mamuska — fiának. Sándornak néhány gyűrű és arany óra kellett, díszes, vastag lánccal. Ezt Ilonka rendezte el. Mért ne ? Leendő férjem! Való igaz. Sándornak csinos bútor kellett — az aranyos mama — Sándorkának apró adósságai voltak — ezeket ki kellett egyenlíteni. Mikor így mindennel fölszereltette magát az ifjú ember — hát hozza a hivatalos lap: Varsándi Sándor irodai segédtiszt kineveztetett a szegvári postatakarékpénztárhoz ideiglenes kisegítőnek fa pénztári osztályhoz. Mélyen megdöbbentek, szinte elájultak, de némileg meg is örvendettek e hitre az asszonyok. — No itt van — én nem tehetek róla. Dohogott Varsándi úr kezében a finom, dupla varratos vadgalambszínű úti keztyűvel és a hivatalos lappal. — Mi ez, az istenért, Sándorka ? — Mi? a mama rossz politikája. — Hogy? — Nem azt kérte attól a vén minisztertől, a mit én kértem. — Hát? — Hát — vetette oda durván — nem itt kértem én a fővárosban alkalmazást ? — Hiszen majd — — Köszönöm. (Vége köv.) (rokonszenves kitréfálása a gyökeretlen szerelmi ábrándoknak.) »Első szerelem«, sat., melyeket mind a tárgyból folyó természetes hang jellemez. Ilyenek a prózában itt két költemény is. »A megváltás« nagyobb elbeszélés, velencei művész történet Tizian és Palma korából. A »Kritikai Lapok« Laveley olaszországi útileveleit ismertetik, főleg mintaintézeteket és úrhölgyeket a haladás teréről; majd Lisztet, mint irót, vázlatosan;»Ariadné«-t, Ouida »Egy álom története« regényének hősnőjét; De Gubernatis és Mr. Crosse könyveit hazánkról; Mine Ádám 1878 diki könyvét, »Az uj házasok dal«-át; Justh Zsigmond »Káprázatok« című négy beszélyét, s Hanveis londoni angol lelkész zenéről irt munkáját, melyben Liszt is nagy tért foglal el. Wohl Stephanie ép úgy hódolt Lisztnek, a »das Genie verpflichtet« hősének, mint nővére Janka, kinek Lisztről irt könyvét négy nyelven olvassák mindenfelé. A »Hátrahagyott iratok« is több helyen foglalkoznak a zenehőssel, kit mindenki bámult, a ki jól ismert. Az az egy adoma is, mit írónőnk e gyűjteményben említ róla, rendkívül jellemző és hódító. Rómában Lisztet, ki több nagy vagyont szerzett és költött el életében, egy gazdag amerikai hölgy e szókkal buzdított: »Bárcsak átjőne Amerikába, meglátná, hogy ott egész nagy vagyont szerezne!« »Asszonyom, — felelte rá eszményies gúnynyal a mester, — ha ön szorult volna arra a nagy vagyonra, azonnal átmennék.« Az utolsó munka e gyűjteményben egy kis parabola. A babérfa dicsekszik, hogy a nagyok holta után ő a halhatatlanság jele homlokukon. A csipkebokor pedig azt feleli rá, hogy de amig e nagyok élnek, az ő töviseiből hordják a koronát. Legvégül azok a sorok állanak, melyeket Wohl Stephanie halálakor gr. Zichy Géza, Justh Zsigmond és Hevesi Lajos írtak, bánattal és elismeréssel. Jól irta róla gr. Zichy Géza, hogy sajátságos jelenség volt; nagytehetségű írónő, universzális műveltségű hölgy, ki regéket ir, lapot szerkeszt, bírál, bölcselkedik, szenvedélyeket magyaráz s a mellett lelkében olyan szelíd és gyermekded, mint a penzióból kikerült leányka. »Hátrahagyott iratai« is bizonyítják, hogy csakugyan ilyen volt. Vasfejű. Különben igen normális szerkezetű feje volt s egyáltalában semmi rendellenességet sem lehetett rajta észrevenni. Olyan mindennapi fej, a milyen ezer meg ezer van. Vasfejű? — ráncolódik kérdőjellé az olvasó arca. Nos igen, mi igy hittük őt magunk között. Nem azért, mintha valami betörhetlen koponyával birt volna, melyen a vaskalapács is elcsorbul s a puskagolyó visszapattan. Nem, hanem egyszerűen azért a hajlíthatlan akaratú, makacs, senkinek és semminek nem engedelmeskedő természetéért. Amit egyszer elhatározott, azt nem volt képes semmi »földingató hatalom« megmásítani. Híres vitatkozó volt. Aki ismerte, vagy megszökött előle, vagy pedig, ha nem tudott semmiképen menekülni tőle, verejtékes arccal igazolta szavai igazságát. Egyszer összekerült egy erdélyi fiúval, ki szintén levitatta volna az égről a csillagokat. De azon is kifogott. Délután öt órától egész éjfélig tartott már a polémia, s végre az ellenfele elaludt. Mikor észrevette s fölzavarta, akkor meg azon akarta folytatni, hogy miként mert elaludni. Erre már az megszökött tőle. Pedig, mint mondtam, egészen normális alkatú feje volt. Magas, tehát büszke homlok, gyérülni kezdő haj, gyöngén hajlott fasorr, szürkébe játszó kék szemek jellemezték külsőleg. Ez pedig, úgy gondolom, semmi rendellenességre sem mutat. De a termetén már előbb lehetett valami különösebbet látni. Hatalmas athletai alak volt. Széles vállai, vas mellizmai, mázsányi teher elviselésére voltak teremtve. Egyszer együtt ültünk vele rendes kávéházunkban. Rettenetes vitatkozó kedvében volt ismét. Beszélt, indokolt, idézett s kapacitált, de annyit és anynyira, hogy mi már szinte belezsibbadtunk. Az egyik közülünk, kit Farkasnak hittak, félig boszosan, félig tréfásan mondta nekem: — No, hanem már most szökjünk, mert ez agyonbeszél bennünket. — Mit ? — pattant föl, — én agyonbeszéllek benneteket, no megálljatok, egy hónapig nem szólok hozzátok egy szót sem. Mi persze, csitítottuk, tréfálkoztunk, de ő fogta magát, fizetett és elment. Egész nyugodtan. Egy hétig nem láttuk. Azt tudtuk, hogy amit egyszer föltesz magá-ban, azt megtartja, kiviszi s addig ugyan nem is lát - ' juk. De mégis kiváncsiak voltunk, hogy ugyan mit csinálhat most, s no meg mi is annyira megszoktuk már az ő zajos, eleven természetét, hogy el sem bírtuk magunkat nélküle képzelni. Elkezdtük keresni. Kutattuk mindenütt, a lakásán és másutt. Hiába. A lakásán azt mondták, hogy elutazott, mit mi ugyan el nem hittünk, de másutt meg nem találtuk. Kerestük ott, ahová rendesen vacsorálni járt, de ott is hiába. Ha kérdeztük, azt felelték, hogy igenis itt volt, de épen most ment el. Még délután is azt mondták. Egyszer azonban, úgy a harmadik hét elején, mégis csak megcsíptük. Mikor beállítottunk, hát ott ült az egyik asztalnál: vacsoráit és a pincérekkel a disputáit. Amint hozzá léptünk, megütődött, de azért zavartalanul evett tovább. Mi még zavartalanabbul ültünk le s természetesen faggattuk kérdésekkel, ingerkedtünk s élcelődtünk vele. De hiába. Egyetlenegy szót sem bírtunk kivenni belőle. Nem felelt semmire, nem kérdezett semmit. Nyugodtan rágyújtott szivarjára s látható gúnynyal füstölt bennünket végig. Farkas, aki miatt ebbe a fogadásba ugrott, s különösen nem hagyott neki nyugtot. Minden áron ki akarta hozni flegmájából. De nem boldogult. 1938 A szomszéd. (Orosz elbeszélés.) Irta W. Krestowski. (Folytatás.) A szomszéd nagyon későn érkezett haza s másnap reggel későn kelt föl. Megitta beáját, azon az asztalon, mely a közfal mellett állt. — Honnan érkezett ez a levél ? Ki hozta ezt ? — kérdezte. — Az az asszonyság, nagyságos uram, a kivel a múltkor a színházba tetszett kocsizni, — válaszolta az inas. — Két ízben is volt itt s ezt a levelet is itt irta meg. Ő ezt valószínűleg a közben mondta, mig gazdája a hírlapot olvasta. — Jól van, — szólt a szomszéd. — Ne távozzál el. . . Egy ideig hallgatott s gondolkozni látszott. — Ha valaki jó, mondd, hogy nem vagyok itthon ... hogy kimentem s egész nap kint maradok... hogy éji egy vagy két órakor jövök haza. — Jól van, nagyságos uram! Nem tetszik öltözködni ? — Nem. A szomszédom otthon ült s feltünőleg csöndesen viselte magát. Nem sokára csöngettek ajtaján. Az inas, rohant ki az ajtó felé. A szomszéd óvatosan kelt föl s valószínűleg a másik szobába ment át. Hallottam, amint az a bizonyos asszonyság utána kérdezősködött s a mint, a parancs szerint, az inas válaszolt. A nő eltávozott. — Mit jelentsen ez ? — tűnődtem magamban. Az én második szobámból hallhattam, amint a nő a folyosón lépdelt, megállt, ismét visszatért a szomszédom ajtajához s megint megfordult. Az a bohó vágyam támadt, hogy kimegyek s megmondom neki: — Ő ámítja kegyedet. Ő itthon van. Otthon is maradt egész nap. Este sokáig játszott a hegedűjén. Játéka nem tetszett többé nekem. V: Másnap reggel szép, napfényes idő volt. A szomszéd sietett hazulról menekülni. Félt talán, hogy a nő ismét fölkeresi ? Este a természet kárpótolta magát. Sötét lett s esett az eső, s úgy tetszett nekem, oly erősen, mint talán soha sem. A hideg borzongatott, abbahagytam a munkát s lefeküdtem. Nem tudtam többé olvasni. A szomszéd hazatért, szidva az esőt s befűttetett a kandallóba. Először vettem észre, hogy lakásában ezt a fényűzést magának megengedte. Az inas engedélyt kért tőle a színházba menetelre, ama megjegyzéssel, hogy őrá most úgy sincs szükség, mert, minden látszat szerint, ma már úgy sem jó látogató. — Én is azt hiszem, hogy ma senki sem tolja ki az orrát, — viszonzá a szomszéd. — Elmehetsz! Rám nézve legjobb lett volna elaludni, de az álom sehogy sem akart meglepni. A szomszéd melengette magát, dohányzott, olvasott, föl s alá sétált a szobában. Végre, elővette a hegedűjét. Gyakorolta magát a »Karnevál«-ban, meg a »Vihar«-ban, tízszer is eljátszva egy-egy részt, miáltal engem nagyon fölizgatott. Ha a másik szobában kandalló van, okvetetlen oda menekülök, de ott hideg volt s a kemence füstölt. Szerettem volna a szomszédhoz átkiáltani, hogy már torkig jól laktam a játékával, de nem tettem ezt, magam sem tudom miért s boszosan rejtettem a fejemet vánkosaim közé, így aztán nem hallottam oly nagyon a hegedű hangját, de mennél tovább tartott a játék, annál kiállhatatlanabb lett az. Meggyőződtem, hogy az a