Fővárosi Lapok, 1891. február (28. évfolyam, 32-58. szám)
1891-02-13 / 43. szám
ép fogja föl az ember viszonyát az emberhez, térjen vissza hozzám. Szivemben lesz mindig hely az ön számára is. Isten önnel, harag nélkül, nemde ? Isten áldja, szegény bajtársam!« — Mert lássa, — vetette föl szemét az orosz a levélről, — hiába minden, csak úgy szenved, vagy tán még inkább szegény, mint akármelyikünk. Nem akar áldozni s igy önmagát áldozza föl! E levélben nem beszéltem arról, a mi én rám vonatkozik, csak arról, a mi az ő saját jövőjére tanulságos lehet. Én az ő jövőjét mutattam meg. Bevilágítottam neki azt az utat, melyre a saját akarata vitte, de a melyen igen hamar kényszerűségből s a mások akaratával lesz egyedül. A magány elhagyatottságra vezet. — És a dán mit felelt ? — kérdeztem kíváncsian. — Íme a levele. Tekintsen bele, mert én fáradt vagyok fölolvasni. Nincs aláírva s igy nem kíméletlenség átadni. A dán válasza ez volt: »Édes uram! Levele nem lepett meg. Múlt éjjel, egész reggelig a mi sajátságos viszonyunkon töprengettem én is és ott lyukadtam ki, ahol ön. Épp önhöz készültem, hogy a tárgyat élőszóval beszéljük meg, midőn levelet kaptam. Köszönet értte. Jóságosan, nemesen irt sorok, de végtelen szomorúvá tettek. Az igazságot tartalmazza és én gyöngének érzem magamat. Ön mindvégig barátilag viselte magát velem szemben. Lássa, én bevallom, mennyire szégyenlem, hogy oly kevéssel viszonozhattam »morális« adományait. De már majdnem csak a legelső pillanattól fogva úgy éreztem, hogy semmire sem jutunk. Útjainknak szét kell szaladniok. Azt hiszem, sok minden hat erre. Egyszer, később majd megírom, miért hiszem én lehetetlennek azt, hogy útjaink párhuzamosan haladhassanak. Pár héttel tovább maradok még itt, aztán hová megyek, azt magam sem tudom. Isten megáldja. Köszönet, hála... Bocsásson meg. III. Sokáig hallgattunk mind a ketten. A levelet visszaadtam az orosznak, ki nyugodtan beletette a a bőrtáskába a többi közé, aztán kezet nyújtott s lement pihenni. Este nem láttam. Nagy vihar volt, nem jött ki kabinjából. Másnap reggel kinn álltam a fedélzeten. 1 ! Éppen Pantellaria szigetét hagytuk el. Óriási Számom kerekedett a még láthatlan afrikai partok felől. Sötétsárga felhőbe borult az ég egész délnyugati alja, a tenger feketészöld habja meg föl-fölcsapódott a fedélzetig. Hullámzott a tenger, zúgott, remegett a kis hajó s úgy tetszett, mintha minden egyes hullámtól már-már elmerülne. Sivitott az orkán s piciny finom portestecskéket hozott a távoli ismeretlen nagy sivatag világából s belepett vele mindent. De hajónk csak haladt. Végre benn voltunk az orkán közepén. A delejtűt tartó oszlophoz kapaszkodva, belebámultam a fenyegető részbe. Jajgató sirályok kerülgették a hajót s veszedelmet érezve, társat kerestek az emberben. A hajó harangja csengett-bongott, a kürt búgott, messziről mennydörgés hangja hallatszott. Két világrész között új év reggelére ébredtünk. Vállamon egy kéz, az orvos volt. — Lássa, feljöttem, bár nekem veszedelmes ez az orkán, de mikor olyan szép ! E percben tompa puskalövés hangzott. Egy utazó angol lőtt rá az egyik küzdő sirályra, mely véresen hasítva még egy darabig a levegőt, a hullámok közzé zuhant, a többiek pedig hirtelen összecsoportosulva körülfogták sebesült társukat. Vijjogva, tollait csipkedve, csőrükkel igyekeztek kiemelni, megmenteni a hullámok csapkodó árjából. — Nézze, nézze, — szólt az orosz izgatottan — érti, hogy mit jelent ez a kép ? Ez a természet örök szava. Nekik van igazuk s nem a dánnak. Szép, olyan megható és tanulságos ez a kép. Látom az életet. Nyitva áll előttem. Lássa nem félek már — tette hozzá. És szomorúan mosolygott. M i r r i n e. (Francia elbeszélés.) Írta Jules Gros. (Folytatás.) Vissza kellett fordulni s más, noha nehezebb utat kellett választaniok. Mikor a fensikra följutottak, ugyanabban az irányban folytatták utjukat, a melyet előbb követtek. Amint a sik nyugati pontjához értek, a tengert látták maguk előtt elterülni. A sok erőfeszítés miatt a kutatók nagyon kimerültek. Rousset Gyula is kénytelen volt magának bevallani, hogy tagjai megzsibbadtak s a fölött tanakodott magában, vájjon nem lenne-e okosság, valamely alkalmas, széltől teljesen védett helyen, pokrócokkal betakarózva, némi alvással új erőt szerezni, midőn egyszerre egy roppant kockaalakú jégtömb mellett elhaladva, széles völgy terült előttök, melynek szelid hajlású oldalain könnyen és veszély nélkül ereszkedhettek le a tengerhez. Alighogy a lejtőn lefelé indultak, Ledru egy csomó fekete pontra figyelmeztette a tudóst, melyek foltokat képeztek a völgy fehér talaján. Nem soká lehettek a fölött kétségben, hogy azok a fekete pontok az óhajtott fókák voltak. A vadász ösztöne mind a két férfiban fölébredt. Lélekzetüket visszafojtva, lehetőleg nesztesen haladva előre, közeledtek az ártatlan állatok felé, melyek különben nem igen látszottak félni ellenségeiktől, aminőket alkalmasint csak most láttak első ízben. Közönyösségük s veszélymegvetésük oly nagy volt, hogy a két vadász tíz lépésnyire közeledett feléjök, anélkül, hogy kényelmes fekvésükből kimozdultak volna. A szegény állatok, a hóban heverve, szelid, csodálkozó szemmel néztek a közeledőkre. Ledru, ki vállához emelte fegyverét, nem mert lőni. — Ez gyilkosság volna! — mormogta a fogai közt. Társának a csodálkozására oda futott az állatokhoz, melyek csak akkor gondoltak a menekülésre, mikor Ledru az egyiknek olajos testét kezeivel megragadta s diadalérzettel cipelte a tudóshoz. — Valóban, — szólt Rousset, — nagyon helyesen tetted, hogy meg nem lőtted; hiába való pusztítás is lett volna ez, mert az egész állat nem nyom többet húsz kilónál; de különben is lehetetlenség ezt magunkkal vinnünk. — Én ragaszkodom zsákmányomhoz, — szólt Ledru; — ha ön elfogadja javaslatomat, minden késedelem nélkül lerántja annak a rókának a bőrét; bűzös húsát úgy sem lehetne jóízűen elkölteni. Ami az én fókámat illeti, begöngyölöm a pokrócba s elevenen viszem a hajóra, hol ez, nem utolsó diadaljelvénye lesz kirándulásunknak. Rousset némi ellenvetést akart tenni, mert tartott attól, hogy Henrik fáradtabb, semmint ily terhet magával cipelhessen ; de a vadász szilárd elhatározásának engednie kellett s elhallgatott. Aztán Ledru segédkezése mellett hamar lerántotta a róka bundáját s az élő fóka mellé helyezték azt a pokrócba, mely nagyot bámult ezen a különös szomszédságon. A pokróc négy végét összetűzve, a fogolynak minden menekülési kísérletet lehetetlenné tettek. Az izmos vadász a vállára vetette terhét s léptein a lankadtság jele legkevésbbé sem látszott. Ismét ama jeges síkra értek, mely egészen a tengerig terjedt s folytatták utjokat dél felé, nem sereget szervezett, diplomáciai érintkezésbe lépett európai udvarokkal, az orosz fejedelmeket helytartókká tette és »a minden oroszok ura« címet vette föl. Majd Zsófia bizánci hercegnővel kötött házassága révén címerébe iktatja a kétfejű sast. Midőn pedig 1480 óta az orosz föld szabad lett a tatároktól, Európa figyelme mindinkább Oroszország felé fordult. III. Frigyes császár állandó követet tartott III. Iván udvaránál, Miksa pedig szövetkezett vele Magyarország meghódítására. Rendezte ő a pénzügyeket is, létesített udvari méltóságokat és célszerű törvényeket hozott. Általában ő I. Péter cár előhírnöke. Oly erőssé lett akkor a cári hatalom, hogy helyesen mondhatta Herberstein: »Oroszországban a korlátlan hatalom a nép szolgaságának kifolyása, mely az uralkodó gyámsága alatt gyermekéveit éli, értelem és szabadság nélkül.« IV. Iván, a rettenetes, különösen az, ki a rendeket megfosztotta addigi jogaiktól s öt nagyobbszerű mészárlást vitt végbe. De ő szerezte meg Kazánt és Asztrahant; a lengyel és lithván korona megszerzésén is fáradt s harcolt , Esztelandért Svédországgal. Alatta fejlett ki jobban Oroszország nyugati politikája. Fia halála után, ki utolsó volt a régi dinasztiából, a tatár Godunov ragadta magához a hatalmat sok képmutatással. Az orosz patriarchátust ő létesítette s egyszersmind kimondva, hogy Narvát nem lehet nélkülözni, ezzel kijelölte az irányt, melyen Oroszország áttörheti nyugati elzártságát, fölidézi a balti tengeri háborút. A munka harmadik kötete végre Godunowtól Nagy Péterig adja elő a történeti eseményeket. Az orosz politika fő törekvése e korban Svéd- és Lengyelország gyöngítése volt. További célja : az ozmán hatalom terjeszkedésének megakadályozása s ama régi jóslat teljesülésének előkészítése, mely a tourii téren állott Bellerofon-szobor feliratában volt letéve: »Konstantinápolyt elfoglalják az oroszok.« Oroszország ekkor már ugyancsak számot tett Európa politikájában s Németország és Anglia versenyeztek barátságáért. Az oroszok is kezdték már tanulmányozni Európa műveltségét. De a nagy korszak csak a Romanov ház trónra léptével kezdődik. Addig még a despotizmus zord napjaiban árulás, dúlás, pusztulás színhelye volt az ország. Barbár erkölcseivel és szokásaival még mindig egy darab belső Ázsiát képviselt Európa keletén. A nagy eszmék, melyek a többi európai államokat újjászülték, Oroszországot érintetlenül hagyták. Kormánya zsarnok, papjai tudatlanok voltak, annyira, hogy számosan a miatyánkot sem tudták, s a nép vallása is bensőség nélküli formalitásból állt. A tömérdek női kolostor az erkölcsi élődiség tanyája lett; míg a világi nők keleties elzárkózottságban sínylették, addig az apácák férfiak látogatását fogadhatták és szabadon bolyonghattak az utcákon. Házasságban a materializmus döntött és semmi sem bizonyítja jobban az orosz nő megvetett helyzetét, mint az a szokás, hogy mikor az atya férjhez adta leányát, azt korbácscsal érintette, mondván: »Ha férjednek nem fogsz engedelmeskedni, férjed én helyettem ezzel a korbácscsal fog megverni.« A pórnő keservesen panaszkodott férje szeretetlenségéről, ha az a menyegző után nem verte meg. Erkölcsökben kicsapongás, élvezetben mértékletlenség voltak a jellemző vonások. Dobzódtak az ételben s részegségig élvezték a bort, szeszt, rangkülönbség nélkül. Nevelés nyomaival csak a főbb családoknál lehetett találkozni. A tudománynak semmi becse nem volt. Aránylag még legjobb állapotnak örvendtek az ipar és kereskedelem. Az igazság a bírák kezében értékesíthető árucikké vált, melyet azok hamisítottak meg, maguk, kik igazság gyanánt szolgáltatták ki. Roppant föladat várt tehát Nagy Péter cárja, kidacolva hagyománynyal és a nép érzületével, hivatásának meg is felelt. Bevezette Oroszországot az európai államok sorába, ledönté a nyugati sorompókat a balti tartományok elfoglalásával, délen pedig neki köszönhető, hogy II. Katalin azt írhatta Odessza diadalkapujára, erre vezet az út Bizáncba. Péter s uralkodásának rajza a harmadik kötetnek jó harmadát teszi ki. Végig olvasva Lázár Gyula művét, olykor jóhiszeműleg hiszékenynek,például Oleg szerződésénél olykor mesékre építőnek találjuk, Ítéletei néha a hízelgésig kedvezők és túlságosan mentők, például midőn az oroszok kegyetlenségéről és a harcra valóhajlandóságukról beszél. Az ősmíveltségi állapotok tárgyalásánál, azokat olyan színben tünteti fel, hogy szinte gyanúba vonhatók. Általában gyakran túlbecsüli forrásait s nem veszi észre bennök a tárgyiasság fogyatékát. Kritika nélkül jár olykor a nyomukban. Némely a mi hazánkat közelebbről érdeklő eseményeket szívesebben vettünk volna bővebben kifejtve. Magyar szerzőtől az is hiba, hogy Hunyadi Mátyás királyunk halála napját eltéveszti, mert nem saját forrásaink után írta le. Általában a magyar ügyeknél hazai forrásra hivatkozhatnék, nem Karancsinra. De e hibák a sok jóval szemben nem olyanok, hogy a sok gonddal írt munka értékét jelentékenyen alászállíthatnák. Kijavításuk nem is kerülne sok fáradságba. Lázár Gyula mindenesetre szép érdemet szerzett, hogy Oroszország történelmét magyarul megírta. Szükség volt erre. Művének számos része különösen érdemli az elismerést. Például részletesen és érdekesen rajzolja az orosz kultúra egyes mozzanatait, a nép szenvedéseit, a pártharcokat, az osztrákorosz szövetkezés céljait Lengyelország megosztása és a török hatalom megbuktatása végett. A legkirívóbb dolgokat is igyekszik enyhébb világításba helyezni, mert sehogysem kíván gyűlöletet ébreszteni az olvasóban. Sok helyen megkapó élénkséggel színezi ki rajzait. 306