Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-22 / 260. szám
legyen életem, életmódom, az amit magamra öltök s amit eszem, hogy igy még az uj iránti vágyamat néhanapján fel tudjam csigázni. Az, ami új, meglepő, az majd soha sincs a külvilágban, hanem mibennünk. Pár hónapja tudom, hogy igazat mond. A külvilág ? Mindig és mindenütt ugyanaz. A lényeg az eszencia! De hisz ez mindenütt ugyanaz. Engem pedig csak az élet szkeletonja érdekel, az, ami a jelenségek mögött változatlan; ez érdekel eddig, ez kínoz most. De elmondom, — ezzel intett Metcalfe-nak és az indiainak, kik nesztelen léptekkel kisurrantak az ajtón. .. — Ha önnek is úgy tetszik, a fekete kávét a szalonban isszuk. Házigazdám felvette a nagy tálcát, melyen a cognac s a kávékészlet állott s átment a szalonba. Ott a két nagy kerevetre leheveredtünk. Warwick marghiléra gyújtott. A szalon sarkába falazott rengeteg kandallóban hatalmas tűz pattogott, mely fénygyűrűket vetett az egykaros gyertyatartó fénye által csak gyéren bevilágított szalon pácolt gerendáira. — Amint tudja,a múlt tél egy részét Algierben töltöttem. Ha tudná, hogy untam ott magam ! Kivált eleinte, pár angol rokonom is ott volt, azok unalmas mulatságaiban nolens volens részt kellett vennem. Volt már Algierben ? Igaz, hisz onnan jó, fenn lakott a Musztaphában ? — Igen, a St.-Georges szállóházban. — Én is. Jó hotel. Én ugyan a fajtáját is gyűlölöm e modern kaszárnyáknak. Eleinte egész nap a kedves rokonokkal jártam, keltem tennis matchon pólón, mindenütt ott voltam, ahol mulattak. De azért minden reggel azzal ébredtem s minden este azzal feküdtem le, hogy holnap a Sea-Gull kazánját befűttetem s harmadnap indulunk. Metcalfe is érezte a szelet, mindig a másnap izgalmaival hitegetett. Még arra is rá akart venni, hogy a sivatagba menjünk. — Meddig maradtak önnel az unokaöcscsei? — Vagy két hétig, szerencsére ők megunták a keletet s átmentek Monte Carlóba »üdülni«, én meg egyedül maradtam majd minden ismerős nélkül. Egy este — de nem akar egy cigarettet ? — Tudja, hogy nem szoktam. — Igaz, de hisz én is egyre azt hajtom, hogy a jövő században már majd csak az asszonyok fognak színi, azoknak még lesz idejük rá! — De kérem, folytassa. — Nos , egy este a table d’hote harmadik asztalához, ahol ültem, új vendégek érkeztek. A pincérek »gyengéd« figyelemből szán a Metcelfe tanácsára, mellém ültették a notabilis vendégeket mind, ez volt a »chic«-asztal, így jutottam egy siket vén osztrák herceg szomszádságához, igy, ez uj vendégek társaságához is. — És kik voltak ezek az uj vendégek, még nem mondta ? — Igaz az, az öreg Leinster hercegné volt két leányával. Az öregasszony Canada kormányzójának özvegye, még az anyám barátnője volt. Együtt jártak hajdanában a világba, tudja a dawager (özvegy) hercegné marquis of Inverness anyja, aki — — Már egy évtizede, hogy az angol parlamentben szerepel,—vágtam szavába, siettetve elbeszélését, érdeklődve, mi lesz a dologból. — Az öreg asszonyt egéssége hozta idáig. Sápadt, kicsiny, beteges asszony volt, kit férje halála és a canadai szörnyű telek nagyon tönkre tettek. — És a két leány ? — Ejnye de türelmetlen, édes barátom, lesz még a két leányról is szó. Nos, a jobb szomszédom, Lady Evelyn, szép , szép leány. Összhangban a lénye azzal a szelíd, nyugodt mosolylyal az ajkai körül. Sötétbarna fürtjei simára lefésülve a halántékán, világoskék sötét pilláktól árnyalt szemeivel egyenesen, bátran nézett a szemembe. Legális, egyenes tiszta lelket sugárzott ki a szeme, azt vonásai, szinte még a kezeinek mozdulata is. Eleinte csak ezt figyeltem, mert hisz mellettem ült és igy alig nézhettem a szeme közé, s ez a két kéz s ez a két szem úgy elfoglalt, hogy vagy egy hétig alig is láttam meg a másik leányt. (Folyt, köv.)demjelekkel, a költők dicsőítő dalokkal halmozták el őket s ittjük a nagy országon keresztül diadalmenet volt, minden egyes városban nőttön-növő ezreknek hódoló ünnepe. Avagy feledheti-e valaha a humanizmus története Nightingale-Florenze nevét, kit az amerikai költő-király Szt-Csalogánynak nevezett el? Vagyonát áldozta fel, ráadásul önön nyugalmát, hogy a krimi hadjáratban megsebesülteket ápolja. Ez a nő volt az, ki apostoli lelkesedésével ezer és ezer tanítványt szerzett a humanizmus e szent ügyének, ez a nő volt, ki bámulatra méltó tevékenységgel, kiapadni nem tudó gyöngédséggel tanította meg a nemzeteket, hogy a harctéren megsebesült katona nem ellenség többé, hanem szenvedő, segélyre szorult ember. Nevezzek még többeket is ? Beszéljek Fowler Annyról, a szép és nagyműveltségű angol leányról, ki a Sandwich szigetek egyikére ment — a bélpoklosok közé, hol megszűnt a műveltség ezernyi áldása, mert a halál országát kerüli mindenki, különösen, ha a halál oly rút halál, — oda, hol nem vigasztal a remény és ártatlan öröm és a honnan nincs szabadulás. Nők ők, egyszerű, gyönge nők, de ki ne érezné mégis, hogy a martyrok és szentek számos alakja eltörpül mellettük! Készséggel elismerem, hogy a betegápolás lényegesen más, mint a betegek gyógyítása. Vannak esetek, midőn a gondos ápolás is megmenti azt, kinek számára már nincs gyógyszer a kertekben, de bizonyos, hogy ezek az esetek csak kivételek. Széleskörű szakismeret szükséges a beteg test helyreállítására s különösen a betegség felismerésére éles megfigyelő tehetség, mely részben ellentétben áll a beteg ápolásával, hol főkép a kedély előnyei tárulnak fel. Kétségtelen azonban, hogy a betegápolás és az orvoslás nemcsak tárgyilag rokonok, mindenesetre elég közel állanak egymáshoz arra, hogy oly nőknek, kiknél az értelmi tehetség fejlettebb, az orvosi pályán működést hivatásával ellenesnek ne tarthassuk. Nem is tekinti ezt ilyennek más, mint azok, kik a nőemancipáció gúnynevét vesszőparipaként használják, azok a farizeusok, kik sohasem szólalnak fel, midőn a nőt Egyetemi éveimből emlékszem egy ismeretes öreg asszonyságra, ki a hivatalszerzésben mester volt. Egész tucat gyermekét helyezte el különféle álladalmi hivatalokba, számos pert nyert meg s két nyugdíjat eszközölt ki magának, a segélyezésekről nem is szólva, amennyiben ő ezeket mindennap előforduló, egyszerű dolgoknak tartotta. Ismerte ő az egész világot, teljes életét folyamodványok benyújtásával töltötte, előszobákban és elfogadó termekben gyárakban egészsége és erkölcse rovására kínozzák, nem botránkoznak meg a boltos lány és pincérnő nem egyszer sikamlós kenyérkeresetén, pedig kétségtelen, hogy ezek csakis kenyérkeresetek, de nem függnek össze a női jellemmel s bizonynyal kevésbé, mint a nevelőnő s orvosnő hivatása, melyet ezek az álszentek annyira kárhoztatnak. Igen, legalább egyes nőkre nézve kivételként elmondhatjuk habozás nélkül, hogy az orvosi foglalkozás nem lehet elzárva tőlük. S ily kivétel a művelt nők körében mindenkor fog akadni. A mesés őskor híres asszonyaitól kezdve Kovalovszky Zsófiáig, a stockholmi egyetemnek nem rég elhunyt hírneves mathematikai tanáráig, száz és száz fényes példa van, mire képesek egyes nők, kiket tehetségük és hajlamuk értelmi pályára vezetett. Az orvosi pályán működő nők jelentékeny része is közéjük tartozik. Az amerikai Blackwell Erzsébet volt az első úttörő. Községi tanítónő volt, midőn elhatározta, hogy az orvosi pályára lép. 1812. május havában Philadelphiába ment tanulni, elutasították; vas akaraterővel egyszerre adott be kérvényeket az Egyesült Államok minden orvosi fakultásához felvételért ; végre a genevai fakultás Newyork államban megnyitotta kapuit; novemberben orvosnövendék lesz, 1847-ben orvos; erre Angliába, Németországba, Párisba ment, hogy tanulmányait kiegészítse. S ezután sem pihent. Az úttörő meg akarta könnyítni társai munkáját; apostolként agitált az orvosnők érdekében. Svájcban, Angliában, Hollandiában, különösen az Egyesült Államokban az ő nevével áll kapcsolatban az orvosnők elismertetése. S minő az eredmény! Newyorkban jelenleg 450, Philadelphiában 460, Bostonban 345, Brooklynban 580 nő folytat orvosi gyakorlatot.; van közöttük egy pár, kinek évi jövedelme 20,000 dollárig, azaz majdnem 50,000 frzig emelkedik. 95 amerikai nő ma orvosi tanszéket tölt be; az általuk vezetett kórházak száma csaknem évrőlévre emelkedik. 1920 Egy töprengő jegyzetei. (Orosz elbeszélés.) Irta W. Krestowskij. (Folytatás.) való várakozással, izgalmas jelenetek közt, melyekben ő, ügyvédnél nem csekélyebb ügyességgel mutatta ki és védelmezte jogait — s mindez neki gyönyürűségére szolgált s ily élményeiről szívesen elbeszélgetett. Nemcsak nekem, teljesen gyakorlatlan embernek, de azt hiszem, senkinek sem jutna eszébe, minő módon jutott ő olykor kihallgatáshoz ; miként tudta ő előkelő személyek családi körülményeit kifürkészni s hogy tudott még a Kaukázusból is Szent-Pétervárra ajánlóleveleket szerezni. Megszilárdult nézetnek látszik, hogy az ajánlólevelek csak haszontalan lim-lom, melyet a legközelebbi nap eldobunk; ám eme tisztelt asszonyságra nézve azoknak más jelentőségök volt: hatottak! Azoknak átnyújtására a helyet, időt és tanukat ügyesen ki tudta választani. A fölött ő nem sokat habozott, térdre boruljon-e, avagy keserű könyeket sírjon: az utóbbi már szokásává vált s legélénkebb elbeszélését gyakran zokogás szakította félbe, noha megtörtént, hogy emez elbeszélései közben jóltevőit és pártfogóit gazembereknek nevezte s átalában csak gúnyosan, megvetőleg emlékezett felölök. A saját korábbi szenvedései fölött siránkozott... De hát, szenvedett e ő?... Nemcsak szegény nem volt, hanem mindig a legrendezettebb viszonyok közt élt, sőt még pompásabban is élhetett volna, ha, mint ő maga mondta: »nem kellett volna elpalástolgatni, hogy vagyona van, mert hát akkor mit sem adtak volna többé neki.« Én ugyan, végre is, a legcsekélyebb jóindulatot sem éreztem emez asszonyság iránt, de egyik barátom, aki különben tökéletesen osztozott a nézeteimben, azt tanácsolta nekem, hogy tiszteletet mutassak eme szörnyű fondorkodó lény iránt. — Ám legyen ön mindig abban a véleményben, — mondta — hogy ez az asszonyság visszataszító, de legyen ön bámulója. Vajjon az élettelen természetben kevés az utálatos, mely mégis ámulatot ébreszt ? Miért ne lehetne ez épp igy az erkölcsi világban is ?... Igen derék ember volt ez, olykor erősen harcolt különvéleménye mellett, de mindig védte az igazságot, élesen és hangosan beszélt, sokakban gyűlölséget ébresztett s alig méltányolta őt kellően néhány barátja. .. S hol van ő most?... Mennyire szétszórja az embereket egymástól a sors! De mily messze elcsapongtak a gondolataim! Hivataloskodásomról kezdtem beszélni s ama tiszteletreméltó asszonyság jutott eszembe. Tanácsait, miképpel az embereket és körülményeket fölhasználni Alig bizonyítunk azonban valamit, ha Amerikáról szólunk, hol oly gyenge az előítélet ereje, hol oly hamar talál talajt az őszinte elszánt akarat. Egészen más s hasonlíthatlanul nehezebb itt Európában az úttörő nők helyzete. Nem pillanatnyi lelkesedés, hanem éveken át tartó kétségbeesett küzdelem hivatásuk. Abban a társadalomban, mely azt a nőt dicsőíti, kiről mit sem szólanak, folyvást a nyilvánosság előtt kell szerepelniük. Tanulói pályájuk megfeszített munka, mert előképzettségük rendesen hiányosabb, mint a fiuké, de ezt a komoly munkát sem végezhetik nyugodtan ; napról-napra küzdeniük kell a női kedélyt gyilkoló megszólás s gúny sokszor alattomos vádjaival. Küzdelem maga a tantárgy hallgatása, a boncterem s a kórházak borzalmai, küzdelem az a tudat, hogy a nagyvilág zajában lelki elhagyatottságban élnek, nincs bátorító támaszuk, de sokan, igen sokan függesztik reájuk szemeiket megdermesztő ridegséggel s köztök rendesen azok is, kiket a vér s a gyermekkori megszokás oly gyötrő alakokká tesz, ha már idegenek. S hasztalan egy-egy szó, hasztalan az elkeseredett önigazolása: minden egyént egyenként kell meggyőznie. Az a nő, ki szeretni jött a földre, mint orvosnövendék és orvos, titkos ellenségek közt éli életét s az udvariasság külső máza alatt gyilkoló gúnymosoly rejtegetését kell mindenütt képzelnie. Ily nehéz helyzetet találtak maguk előtt Európában az orvosi pályára készülő nők. Hasztalan szólalt föl legelőször 1872-ben dr. Bőhmert Viktor, a zürichi egyetem híres orvos-tanára külön röpiratban védelmükre, kiemelvén női hallgatói nagyobb részének valódi komolyságát, alapos képzettségét, fejtegetve, hogy a férfiak és nők együtt tanulása az egyetem orvosi fakultásain inkább előnyös, mint káros: a nevetés, mely öl, az úttörő nők ellen fordult. Száz és száz derék leány önfeláldozása kellett, hogy ma az illetékes szakférfiak zömének ítélete más, az egyetemek kapui egymásután nyíltak meg előttük. Az amerikai Blackwell lelkes apostolkodásának sikere meglepő, de csekély ezen erkölcsi siker mellett. Az euró.