Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)
1891-09-24 / 262. szám
égéden és mégis, mégis! Azt hiszem, ennek a Boticelli Madonnának összetörtem a szívét! — Miért nem veszi el, ha szereti ? — Mert nem ő volt a maga nőies akaratával az erősebb, pedig szerettem, tán szeretem még ma is. És mégis, mégis — egyre szakgatottabban, szinte lázasan beszélt. — Két hónapig voltam vele, két hónapig terveltünk, igen terveltünk együtt. A másik csak nézte és jóságosan mosolygott ránk. Sokszor egész nap nem láttuk, azt mondta ilyenkor, a vőlegényének ir. Sokszor még ebédre sem jött le. Mi meg May-vel bejártuk Algier egész egész környékét. Az Eucaliptus erdőben az élet viharairól az El Biari hegyi után a férfi és nő életcéljáról beszéltünk, s ebben is, mint minden egyébben, lényegien egyezett a nővérével, csak — ahogy mondta — abban különbözött tőle , és mégis, ha a szemébe tekintettem, azt hittem, a másik beszél. Higgye el, azt hittem belebolondulok! — De hisz ennek lett volna orvossága, mért nem kérte meg ? — Várjon! Gibraltárig elkísértem őket hajón. Oda mentek, az Evelyn esküvője előtt még be akarták a parancsnoki palotát rendezni.*A búcsúnál Evelyn csak úgy mosolygott rám, mint az egész idő alatt. Lássa, hogy igazam volt, hogy az asszony akarata az isten akarata ! May nem szólt, csak kezet nyújtott nekem. Az öreg hercegné karjaimra támaszkodva ment a csónakba. Amint csónakjuk elindult, utánuk kiáltottam : »Pár hónap múlva talán itt találkozunk ! Tudom, hogy a gyenge May itt tölti a telet nénjénél. A vőlegény elkésett. Tán egy félórával távozásuk után jött a hajóhoz. Tizenkét matróz evezett kis gályáján, ő maga, a skótok ezredesének uniformisában, ott állott a csónak orrán. Megörült, hogy találkozott velem s ahogy a kezemet megszoritotta, éreztem, már a sógorának tekint. Tehát Evelyn megirt neki mindent. Azt ígértem neki, ha Gibraltárba jövök, hozzá fogok szállni. Még az éjjel elindultam yachtomon,mely a hajót követte,) Angliába. Ott rendeztem ügyeimet, Warwick Castle-t berendeztem s a nyarat édes álmodozással töltöttem el. E nyáron szerettem, szerettem, mint még soha. És végtelen boldognak éreztem magamat, hogy így hát mégis, végre én is bejutottam a révpartba, én, ki eddig oly igen csendes tengereken jártam, — mondta nevetve. — Ez volt csak a baja, a vihar erősít, éltet! — Tudomén azt jól. No most már belefutottam a cyclonba, csak el ne pusztítson! Januárban Sea-Gull kikötött a gibraltári sziklák alatt, ígéretemhez híven Dundalkhoz szálltam. Folyton házi boldogságáról és a kis sógornőről beszélt, midőn az ajtó kinyílik, a két nővér belép rajta. És én ekkor ébredek tudatára, hogy még mindig Evelynt szeretem. — De szerencsétlen ember, nem tudja, hogy csak azért, mert nem veheti el. — Tudom, tudom jól, de mit használ! Azért csak szeretem és szeretni fogom a sírom zártáig, — mondta határozott, szinte fenyegető kifejezésű arccal. — Amint beléptek, azt hiszem, ők is megértettek mindent a szememből. Evelyn nem is tartóztatott. Én azt hazudtam, hogy Tangerbe béreltem házat, ott töltöm a telet s átjöttem a yachton és most itt vagyok. Realizálva hazugságomat, ime itt is vagyok! Ezzel felrántotta a terasz ajtaját. — Óra számra elnézem a gibraltári szorost, melyből nincs számomra kivezető út! Holdvilág van, minden csendes, meleg déli szél fujdogál, csend, bágyasztó csend odakinn. A datúra fák kelyheiből kábító illat árad, amott túl a holdvilág fényébe beleolvad part és tenger: egy ezüstös lap a világ! — És most éjjel nappal itt fekszem ebben a hajnakban s várom, várom, hátha legyőzöm magamat s belészeretek; várom, hogy megszállja lelkemet az az érzés, mely boldoggá tehetné, s legyőzze azt, mely tönkre tett. És én úgy éreztem mindvégig, hogy csak egyet szeretett, de hát ezt nem mondhattam meg neki e percben. Soká hallgattunk. — Eh! — kiáltott fel egyszerre, mint aki hirtelen elhatározásra jutott, — széles a világ, elfér benne az én bánatom is. Még a héten indulok innen. — Igaza van, — feleltem, — de egyébb vigasztaló szót e percben nem tudtam mondani. VI. Vagy öt hónap múltán levelet kaptam tőle. Warwick Castle-ben julius végén irta. »Édes barátom! Végtelen boldogsággal jelentem önnek, hogy pár napja jegyben járok Lady Evelyn Stafford-dal, ki — mint tán tudja is, — elvált a férjétől s igy az enyém, az enyém lesz örökre, örökre! Enyém még az emberek előtt is, mert mint azóta bevallotta, az »Isten színe« előtt az első perctől fogva, ahogy találkoztunk, úgy is az enyém volt. Pár napja, hogy ön elment Tangerből, s átmentem hozzájuk Gibraltárba s ott húga Lady Mary Ann tette kezét a kezembe, kijelentve nekünk, mint a hozzá legközelebb állókhoz, hogy visszavonul a nagyvilágtól s átveszi a londoni White Chapel-kórház vezetését. Lássa, édes barátom, a boldogságot mégis csak megtaláltam, dacára kedvező külső körülményeimnek, dacára szerencsémnek! Büszkén vallom magamat boldognak és szerencsésnek ! Ha valaha Angliába jő, látogassa meg igaz barátját Warwickot.« Oh boldog és szerencsés önző ember, ki a napsugár, a tenger fényétől elvakítva, nem hiszesz a közelgő alkonyatban! Mondani se kell, hogy ha minden helyre célszerű büntető törvényt hozni nem lehet, örök időkre szólót még kevésbbé. A természet törvényei törvények, akárhogy fogjuk is fel, akárhogy ismerjük is félre őket. A föld már Galilei előtt is csak úgy forgott, mint ma. De pl. a lopást nem mindig úgy fogták fel, mint mai napság. A tolvaj valamikoron csak kártérítéssel tartozott, legfölebb megbírságolták ügyetlenségéért. A római jog szerint, ha rajta nem kapták, kétszerest fizetett; ha rajtakapták, akkor négyszerest. Az ószövetség törvényei szerint, aki ökröt lop és megöli vagy eladja azt, adjon helyette ötöt egy juhért négyet, ha tetten kapták két annyit. Mózses törvényeiben olvassuk: »Mikor bémenéndesz a te felebarátodnak szőlőjébe, egyél szőlőt eleget, kívánságod szerint, de valami edénybe azt ne rakjad.« Mai napság már enni se szabad. A vérszerződés 6-dik pontja úgy kívánja, aki a nemzeti gyűlésből ok nélkül elmarad, ketté hasítandó vagy szolgaságba taszítandó. Tessék már most elképzelni, hogy ha a mi t. Házunkban a házszabályaink ama régi álláspontra helyezkednének, milyen páni rettegést idézne elő Csanádi Sándor bátyánk, valahányszor katalógus-olvasást kívánna. A legnagyobb baj, ami a képviselőt ma érheti az, hogy elveszti a napidíját, sőt ha a megválasztott képviselő tüntetőleg vonakodnék megbízólevelét átadni, akkor is csak a szenvedő választási jogtól esnék el három évre, amit már csak mégis könnyebb átszenvedni, mint a kétfelé hasittatást. A házasságtörőket Mózses idejében agyon keleti ütni. A római jog szerint a relegatio in insulas járt mind a kettőre. Ha a férj panaszt nem emelt, utamia érte. Később az erkölcsök lazulásával a házasságtörést közkereseti bűntett nyilvánították. A férj is, a házasságtörő nő atyja is fel volt jogosítva a tetten ért asszonyt megölni. A germán jogok szerint is járta ez, sőt a mi régi jogunk szerint is, miként az szent László dekrétumában olvasható. De a magyar jog nem kötelezte a férjet panaszra, sőt ez a már kiszabott bírói büntetést elengedhette. Mai törvényünk a házasságtörést csak akkor bünteti, ha miatta a felbontás vagy az elválás volt kimondandó, mégpedig akár a férj, akár a nő követte el. Míg ellenben a code pénal csak a nő hűtlenségét vonja fenyíték alá, valamint régi hazai gyakorlatunk. Egynémely törvényhozás az esküszegést is büntetendő cselekvénynek minősítette. A magyar törvény ezt a bűntényt nem is ismeri. Mózses tilalmazza a megszegést »mert megkeresi a te urad istened azt rajtad és bűnül tulajdonittatik az néked.« Bizony ez egy kicsit gyönge sanctió. Érdekes az újabb tudomány álláspontja arra az esetre nézve, midőn valaki határozott, komoly kívánságra öl meg mást. Szigorúan véve itt nem is történik jogsérelem és míg fövényünk a gyilkosságot halállal rendeli megbüntetni, az említett esetben legfölebb 3 évig terjedhető börtönben van a büntetés kiszabva. Sőt van egy kúriai határozat, amely szerint ha valaki másnak komoly és határozott öngyilkossági szándékáról tud s annak az erős elhatározás és bátorság hiánya közti küzdelmét látva megöli őt, minthogy »a halni készülőnek küzdelmeiben fölhívást láthatott komoly és elhatározott akaratának teljesítésére, az említett privilegiált ölés miatt fog csak fenyíttetni. Ha elgondoljuk, hogy az öngyilkosságot a múlt század közepéig bűnténynek tekintették s a mennyiben nem sikerült, a kísérlet fenyíték alá esett, ha tekintetbe vesszük, hogy az öngyilkost a holtakat megillető szertartásokban a legtöbb vallás ma sem részesíti, — a dogma merev és engeszthetetlen — azonnal szemünkbe ötlik, hogy a közfelfogás mennyi változást idéz elő a büntetőjogban. Általán a morál és a jog — ha szabad ezzel a paradoxonnal élnem, a büntető igazságszolgáltatás terén surlódnak egymással legjobban. Lássuk csak a csalást. »Csere csalával jár.« De nem büntetőjogi értelemben. Ha tehát a boltos jó áron rámsózza a posztot, azt ígérgetve, hogy »el fog tartani örökké és még azután is használható lesz bélésnek«, nem követett el kriminális csalást. Gazdaember tudja, hogy a ló kehét el lehet egy időre állítani. Ha már most az elpalástolt keh a vevőnél levő lovon bizonyos idő múlva kiüt, az eladó köteles visszaváltani jószágát, de a bíró őt csalás miatt nem fogja elítélni. A »nincs többé kopasz fej«, »én Csillag Anna hajnövesztő«, az élet-elixir, amely gyógyít náthát, sorvadást, köszvényt, főfájást, vérszegénységet és gutát — ez mind nem kriminális csalás, mert a doktrína szerint az ámító állításoknak tényekre kell vonatkozniok. Sőt — egy 1881. évi kúriai határozatból idézek — a vádlott az által, hogy eladta ingatlanát, a vételárat fölvette, mielőtt azonban a vevő a telekkönyvi átíratást eszközölte volna, a kérdéses ingatlant szileges szerződés mellett tizéves leányának ujra eladta s az utóbbinak nevére telekkönyvileg átíratta, csalást nem követett el, mert a megkárosítás ismérve nem forog fenn.« Azt mondja a doktrína, hogy a telekkönyv éppen azért van behozva, hogy az ilyen károsodásnak elejét lehessen venni s az állam a polgárok könnyelműségét ne helyezze a büntető törvény oltalma alá. A mi törvényünk megkívánja a csalás fogalmához, hogy a tévedésbe ejtett és a megkárosított szó- 1936 Egy töprengő jegyzetei. (Orosz elbeszélés.) Irta W. Krestowskij. (Folytatás.) — Tudja-e ön, — szólalt meg, miután sokáig bámult ki az ablakon, — hogy az idő megváltozik ? Hózivatart kapunk. — Valóban,— válaszoltam, íróasztalom mellett tovább olvasgatva. — Mindenesetre időváltozás lesz, mert a légmérő is azt mutatja. Aztán ismét elnémultunk. Ő most azon gondolkozhatott, hogy mennyire töri roncsolja magát az ünnepség reggelén, még virradat előtt fölkelve, azután, hogy kell majd neki a hófergetegben utazni s miképen fog ő a bálban megjelenni... ha ugyan a bálra megérkezhetik.. . ki tudja? Kegyetlenségem odáig terjedt, hogy átadtam neki az utolsó negyedévi számadásokat átvizsgálásra, anélkül hogy elutazása felől egy szót szóltam volna. Végre már nem tűrhette tovább a dolgot. Tegnap este, mikor látta, hogy én egyátalában nem intézkedem arról, hogy kocsija legyen, sőt holnap elintézendő dolgokról beszélek, lehangoltan így szólt: — Oh, bocsásson el már engem; nekem el kell utaznom... Kacajra fakadtam. Oly nevetséges volt ő, oly zavart; arca egészen kipirult. Szerencséjére sem fagy, sem hófergeteg nem volt s e pillanatban alkalmasint boldognak érzi magát Begizina Szerafina kisasszony körében, ki »úgy dalol, mint egy angyal.« Legalább azt mondta Oreskin. Mindenesetre először hallanunk kellene, miképen dalolnak az angyalok. Most az a kérdés merül föl, mért kínoztam én annyira Oreskint ? Mi hasznom volt nekem abból ? A számadásokat ő annyira összezavarta, hogy most kétszerte nehezebbé lett a munkám. .. Tudtam én azt, hogy nem a számadáson járt neki az esze... Avagy gyönyörűségemre szolgált az, hogy neki gyötrelmet okoztam ? Egy ideig az ő mulatság után való vágya ostoba gyermekségnek tetszett nekem, mely illetlen