Fővárosi Lapok, 1891. szeptember (28. évfolyam, 239-268. szám)

1891-09-24 / 262. szám

égéden és mégis, mégis! Azt hiszem, ennek a Boticelli Madonnának összetörtem a szívét! — Miért nem veszi el, ha szereti ? — Mert nem ő volt a maga nőies akaratával az erősebb, pedig szerettem, tán szeretem még ma is. És mégis, mégis — egyre szakgatottabban, szinte lá­zasan beszélt. — Két hónapig voltam vele, két hónapig ter­­veltünk, igen terveltünk együtt. A másik csak nézte és jóságosan mosolygott ránk. Sokszor egész nap nem láttuk, azt mondta ilyenkor, a vőlegényének ir. Sokszor még ebédre sem jött le. Mi meg May-vel be­jártuk Algier egész egész környékét. Az Eucaliptus erdőben az élet viharairól az El Biari hegyi után a férfi és nő életcéljáról beszéltünk, s ebben is, mint minden egyébben, lényegien egyezett a nővérével, csak — a­hogy mondta — abban különbözött tőle , és mégis, ha a szemébe tekintettem, azt hittem, a másik beszél. Higgye el, azt hittem belebolondulok! — De hisz ennek lett volna orvossága, mért nem kérte meg ? — Várjon! Gibraltárig elkísértem őket hajón. Oda mentek, az Evelyn esküvője előtt még be akar­ták a parancsnoki palotát rendezni.*A búcsúnál Eve­lyn csak úgy mosolygott rám, mint az egész idő alatt. Lássa, hogy igazam volt, hogy az asszony akarata az isten akarata ! May nem szólt, csak kezet nyújtott nekem. Az öreg hercegné karjaimra támaszkodva ment a csónakba. A­mint csónakjuk elindult, utánuk kiáltottam : »Pár hónap múlva talán itt találkozunk ! Tudom, hogy a gyenge May itt tölti a telet nénjé­­nél. A vőlegény elkésett. Tán egy félórával távozá­suk után jött a hajóhoz. Tizenkét matróz evezett kis gályáján, ő maga, a skótok ezredesének uniformisá­ban, ott állott a csónak orrán. Megörült, hogy talál­kozott velem s a­hogy a kezemet megszoritotta, érez­tem, már a sógorának tekint. Tehát Evelyn megirt neki mindent. Azt ígértem neki, ha Gibraltárba jö­vök, hozzá fogok szállni. Még az éjjel elindultam yachtomon,­­mely a hajót követte,) Angliába. Ott rendeztem ügyeimet, Warwick Castle-t berendeztem s a nyarat édes álmodozással töltöttem el. E nyáron szerettem, szerettem, mint még soha. És végtelen boldognak éreztem magamat, hogy így hát mégis, végre én is bejutottam a révpartba, én, ki eddig oly igen csendes tengereken jártam, — mondta ne­vetve. — Ez volt csak a baja, a vihar erősít, éltet! — Tudomén azt jól. No most már belefutottam a cyclonba, csak el ne pusztítson! Januárba­n Sea-Gull kikötött a gibraltári sziklák alatt, ígéretemhez híven Dundalkhoz szálltam. Folyton házi boldogságáról és a kis sógornőről beszélt, midőn az ajtó kinyílik, a két nővér belép rajta. És én ekkor ébredek tudatára, hogy még mindig Evelynt szer­etem. — De szerencsétlen ember, nem tudja, hogy csak azért, mert nem veheti el. — Tudom, tudom jól, de mit használ! Azért csak szeretem és szeretni fogom a sírom zártáig, — mondta határozott, szinte fenyegető kifejezésű arccal. — Amint beléptek, azt hiszem, ők is megértettek min­dent a szememből. Evelyn nem is tartóztatott. Én azt hazudtam, hogy Tangerbe béreltem házat, ott töltöm a telet s átjöttem a yachton és most itt vagyok. Rea­lizálva hazugságomat, ime itt is vagyok! Ezzel fel­rántotta a terasz­ ajtaját. — Óra számra elnézem a gibraltári szorost, melyből nincs számomra kive­zető út! Holdvilág van, minden csendes, meleg déli szél fujdogál, csend, bágyasztó csend odakinn. A da­túra fák kelyheiből kábító illat árad, amott túl a holdvi­lág fényébe beleolvad part és tenger: egy ezüstös lap a világ! — És most éjjel nappal itt fekszem ebben a hajnakban s várom, várom, hátha legyőzöm maga­mat s belészeretek; várom, hogy megszállja lelkemet az az érzés, mely boldoggá tehetné, s legyőzze azt, mely tönkre tett. És én úgy éreztem mindvégig, hogy csak egyet szeretett, de hát ezt nem mondhattam meg neki e percben. Soká hallgattunk. — Eh! — kiáltott fel egyszerre, mint a­ki hir­telen elhatározásra jutott, — széles a világ, elfér benne az én bánatom is. Még a héten indulok innen. — Igaza van, — feleltem, — de egyébb vigasz­taló szót e percben nem tudtam mondani. VI. Vagy öt hónap múltán levelet kaptam tőle. Warwick Castle-ben julius végén irta. »Édes barátom! Végtelen boldogsággal jelentem önnek, hogy pár napja jegyben járok Lady Evelyn Stafford-dal, ki — mint tán tudja is, — elvált a férjétől s igy az enyém, az enyém lesz örökre, örökre! Enyém még az emberek előtt is, mert mint az­óta bevallotta, az »Isten színe« előtt az első perctől fogva, a­hogy találkoztunk, úgy is az enyém volt. Pár napja, hogy ön elment Tangerből, s át­mentem hozzájuk Gibraltárba s ott húga Lady Mary Ann tette kezét a kezembe, kijelentve nekünk, mint a hozzá legközelebb állókhoz, hogy visszavonul a nagy­világtól s átveszi a londoni White Chapel-kórház ve­­zetését. Lássa, édes barátom, a boldogságot még­is csak megtaláltam, dacára kedvező külső körülmé­nyeimnek, dacára szerencsémnek! Büszkén vallom magamat boldognak és szeren­csésnek ! Ha valaha Angliába jő, látogassa meg igaz ba­rátját Warwickot.« Oh boldog és szerencsés önző ember, ki a nap­sugár, a tenger fényétől elvakítva, nem hiszesz a kö­zelgő alkonyatban! Mondani se kell, hogy ha minden helyre cél­szerű büntető törvényt hozni nem lehet, örök időkre szólót még kevésbbé. A természet törvényei törvények, akárhogy fogjuk is fel, akárhogy ismerjük is félre őket. A föld már Galilei előtt is csak úgy forgott, mint ma. De pl. a lopást nem mindig úgy fogták fel, mint mai napság. A tolvaj valamikoron csak kártérítés­sel tartozott, legfölebb megbírságolták ügyetlensé­géért. A római jog szerint, ha rajta nem kapták, két­szerest fizetett; ha rajtakapták, akkor négyszerest. Az ó­szövetség törvényei szerint, a­ki ökröt lop és megöli vagy eladja azt, adjon helyette ötöt egy juh­ért négyet, ha tetten kapták két annyit. Mózses törvényeiben olvassuk: »Mikor béme­­néndesz a te felebarátodnak szőlőjébe, egyél szőlőt eleget, kívánságod szerint, de valami edénybe azt ne rakjad.« Mai napság már enni se szabad. A vérszerződés 6-dik pontja úgy kívánja, aki a nemzeti gyűlésből ok nélkül elmarad, ketté hasí­tandó vagy szolgaságba taszítandó. Tessék már most elképzelni, hogy ha a mi t. Házunkban a házszabá­lyaink ama régi álláspontra helyezkednének, milyen páni rettegést idézne elő Csanádi Sándor bátyánk, valahányszor katalógus-olvasást kívánna. A legnagyobb baj, ami a képviselőt ma érheti az, hogy elveszti a napidíját, sőt ha a megválasztott képviselő tüntetőleg vonakodnék megbízó­levelét át­adni, akkor is csak a szenvedő választási jogtól esnék el három évre, amit már csak mégis könnyebb átszen­­vedni, mint a kétfelé hasittatást. A házasságtörőket Mózses idejében agyon kel­eti ütni. A római jog szerint a relegatio in insulas járt mind a kettőre. Ha a férj panaszt nem emelt, utamia érte. Később az erkölcsök lazulásával a házasság­törést közkereseti bűntett nyilvánították. A férj is, a házasságtörő nő atyja is fel volt jogosítva a tetten ért asszonyt megölni. A germán jogok szerint is járta ez, sőt a mi régi jogunk szerint is, miként az szent László dekrétumában olvasható. De a magyar jog nem kötelezte a férjet panaszra, sőt ez a már kisza­bott bírói büntetést elengedhette. Mai törvényünk a házasságtörést csak akkor bünteti, ha miatta a fel­bontás vagy az elválás volt kimondandó, még­pedig akár a férj, akár a nő követte el. Míg ellenben a code pénal csak a nő hűtlenségét vonja fenyíték alá, vala­mint régi hazai gyakorlatunk. Egynémely törvényhozás az esküszegést is bün­tetendő cselekvénynek minősítette. A magyar törvény ezt a bűntényt nem is ismeri. Mózses tilalmazza a megszegést »mert megkeresi a te urad istened azt raj­tad és bűnül tulajdonittatik az néked.« Bizony ez egy kicsit gyönge sanctió. Érdekes az újabb tudomány álláspontja arra az esetre nézve, midőn valaki határozott, komoly kíván­ságra öl meg mást. Szigorúan véve itt nem is történik jogsérelem és míg fövényünk a gyilkosságot halállal rendeli megbüntetni, az említett esetben legfölebb 3 évig terjedhető börtönben van a büntetés kiszabva. Sőt van egy kúriai határozat, a­mely szerint ha valaki másnak komoly és határozott öngyilkossági szándé­káról tud s annak az erős elhatározás és bátorság hiánya közti küzdelmét látva megöli őt, minthogy »a halni készülőnek küzdelmeiben fölhívást láthatott komoly és elhatározott akaratának teljesítésére­, az említett privilegiált ölés miatt fog csak fenyíttetni. Ha elgondoljuk, hogy az öngyilkosságot a múlt század közepéig bűnténynek tekintették s a mennyiben nem sikerült, a kísérlet fenyíték alá esett, ha tekintetbe vesszük, hogy az öngyilkost a holtakat megillető szer­tartásokban a legtöbb vallás ma sem részesíti, — a dogma merev és engeszthetetlen — azonnal sze­münkbe ötlik, hogy a közfelfogás mennyi változást idéz elő a büntető­jogban. Általán a morál és a jog — ha szabad ezzel a paradoxonnal élnem, a büntető igazságszolgáltatás terén surlódnak egymással legjobban. Lássuk csak a csalást. »Csere csalával jár.« De nem büntető­jogi értelemben. Ha tehát a boltos jó áron rámsózza a posztot, azt ígérgetve, hogy »el fog tartani örökké és még azután is használható lesz bélésnek«, nem követett el kriminális csalást. Gazdaember tudja, hogy a ló kehét el lehet egy időre állítani. Ha már most az elpalástolt keh a vevőnél levő lovon bizonyos idő múlva kiüt, az eladó köteles visszaváltani jószágát, de a bíró őt csalás miatt nem fogja elítélni. A »nincs többé kopasz fej«, »én Csil­lag Anna hajnövesztő«, az élet-elixir, amely gyógyít náthát, sorvadást, köszvényt, főfájást, vérszegénységet és gutát — ez mind nem kriminális csalás, mert a doktrína szerint az ámító állításoknak tényekre kell vonatkozniok. Sőt — egy 1881. évi kúriai határozat­ból idézek — a vádlott az által, hogy eladta ingatlanát, a vételárat fölvette, mielőtt azonban a vevő a telek­könyvi átíratást eszközölte volna, a kérdéses ingatlant szi­leges szerződés mellett tizéves leányának ujra eladta s az utóbbinak nevére telekkönyvileg átíratta, csalást nem követett el, mert a megkárosítás ismérve nem forog fenn.« Azt mondja a doktrína, hogy a telekkönyv ép­pen azért van behozva, hogy az ilyen károsodásnak elejét lehessen venni s az­ állam a polgárok könnyelműségét ne helyezze a büntető törvény oltalma alá. A mi törvényünk megkívánja a csalás fogalmá­hoz, hogy a tévedésbe ejtett és a megkárosított szó- 1936 Egy töprengő jegyzetei. (Orosz elbeszélés.) Irta W. Krestowskij. (Folytatás.) — Tudja-e ön, — szólalt meg, miután sokáig bámult ki az ablakon, — hogy az idő megváltozik ? Hózivatart kapunk. — Valóban,— válaszoltam, íróasztalom mellett tovább olvasgatva. — Mindenesetre időváltozás lesz, mert a légmérő is azt mutatja. Aztán ismét elnémultunk. Ő most azon gondolkozhatott, hogy mennyire töri­ roncsolja magát az ünnepség reggelén, még vir­radat előtt fölkelve, azután, hogy kell majd neki a hófergetegben utazni s miképen fog ő a bálban meg­jelenni... ha ugyan a bálra megérkezhetik.. . ki tudja? Kegyetlenségem odáig terjedt, hogy átadtam neki az utolsó negyedévi számadásokat átvizsgálásra, a­nélkül hogy elutazása felől egy szót szóltam volna. Végre már nem tűrhette tovább a dolgot. Teg­nap este, mikor látta, hogy én egyátalában nem in­tézkedem arról, hogy kocsija legyen, sőt holnap elin­tézendő dolgokról beszélek, lehangoltan így szólt: — Oh, bocsásson el már engem; nekem el kell utaznom... Kacajra fakadtam. Oly nevetséges volt ő, oly zavart; arca egészen kipirult. Szerencséjére sem fagy, sem hófergeteg nem volt s e pillanatban alkalmasint boldognak érzi ma­gát Begizina Szerafina kisasszony körében, ki »úgy dalol, mint egy angyal.« Legalább azt mondta Ores­­kin. Mindenesetre először hallanunk kellene, miképen dalolnak az angyalok. Most az a kérdés merül föl, mért kínoztam én annyira Oreskint ? Mi hasznom volt nekem abból ? A számadásokat ő annyira összezavarta, hogy most kétszerte nehezebbé lett a munkám. .. Tudtam­ én azt, hogy nem a számadáson járt neki az esze... Avagy gyönyörűségemre szolgált az, hogy neki gyötrelmet okoztam ? Egy ideig az ő mulatság után való vágya ostoba gyermekségnek tetszett nekem, mely illetlen

Next