Fővárosi Lapok, 1891. október (28. évfolyam, 269-299. szám)

1891-10-27 / 295. szám

A 21-dik számúba, — mondta Micaud, félté­kenységtől gyötörve. — Ej, ej kedves Micaud barátom, — folytatta a Mókus, — meg tudná-e nekem mondani, hogy ha már egyszer oly bájos kedvese volt, miképen enged­hette azt oda annak a Soufllardnak ?.. Az igaz, hogy szebb férfi, mint ön. Micaud dühösen rázta kézbilincsét. — Hejh, csak fogva ne volnék! — hörgé. — Nem gondolnék egyébre, csak a boszúállásra! — Ejh, hát annyira gyűlöli ön Soufflard ba­rátját. — Halálosan. Még ha tudnám is, hogy vele pusztulok el, a guillotine alá vezetném őt. — No, ha önnek ily szándéka van, akkor mi ketten könnyen megérthetjük egymást, — mondta a Mókus. S némi hallgatás után, miközben a remény sóhaja lebbent el a bandita ajkáról, a rendőrbiztos folytatta: — Édes Micaud barátom, én egy igen jó aján­latot teszek önnek. VII. A gros-caillou-i zsiványfészket kettesével, hár­masával hagyta oda a banda s aznap estére a talál­kozás a »Vig fuvarosához volt kitűzve, eme közön­séges korcsmába, melyben a tolvajtársaság főorgaz­dája volt a korcsmáros. Alliette, Souillardnak a karján, a katonai is­kola felé irányró lépteit. Húsz lépéssel előtte Cham­­penois, Lemeunier és Carmel, az »akasztott« ballag­tak. Húsz lépéssel hátrább Leviel és Lesage a hát­védet képezték. Alfréd, a fiatal kamasz jobbnak vélte nem kö­vetni anyját, ki a rakodóparton ment végig s távolról követte Alb­ettet, útközben szerte pillantgatva, nem lophatna-e valamely eltévedt ebecskét. A három csoport a Mars-mezőre érkezett. Eme terjedelmes síkon, hol semmiféle illetéktelen fül nem hallhatta beszedőket, összegyűltek. Tanácsot kellett tartaniok. A dolog sürgős volt, mivelhogy a rendőrség nyomukat szimatolta. — Lássuk csak, — szólt Alliette Soufflardhoz, emlékezzél vissza jól, várjon abban az átkozott pincé­ben, hol a rendőr hallgatózott, Micaud vagy te, nem fecsegtetek-e el valamit. — Fájdalom, Micaud többrendbeli lopásról be­szélt. — Kinek a nevét említette közölünk ? — A Lemeunierét meg a Levierét. — Oh a semmiházi! így bízzék valaki a bará­taiban! — kiálltott föl a két érdekelt fél. — Az még nem nagy baj, ha ama nevek viselői nincsenek elfogva, — jegyzé meg a szép szőke. Sok­kal fontosabb az, hogy rejtekeinket föl ne fedezze az az átkozott rendőrkém. — Van egy köztök, a­kivel szeretnék éjjel vala­mely zugban találkozni, tudom, nem kellene többé a saját jövőjéről gondoskodnia,— szólt Lesage. ■— Legyetek nyugodtak , majd elbánok én vele, — szólt Alliette, kinek szeme gonoszul villogott. Ezt a villogó szemet kétségkívül már ismerték a bűntársak, mert Leviel oda­súgott Lesagenak. — Ő jól tudja mit tesz. Nem adnék öt sort an­nak a rendőrnek az életéért. Alliette tovább faggatta a kedvesét. — Gondolkozzál még, vájjon nem említettél-e valamely lakcímet, a­hol később a rendőrség ránk bukkanhatna ? Loufflard elgondolkozott. — Én említettem a szajna­ utcai lakást. — No, akkor oda nem lépünk be többé. — Hát a bútorzatunk ? — kérdezte Soufflard. — Ki kellene költözködni rögtön, de hogy a bútorokat elszállíthassuk, a hátralevő bérösszeget le kellene fizetni a kapusnak, mert különben mit sem enged onnan elvinni. Mennyi pénzed van ? Valamennyi cimbora kotorázott a zsebében. Alig tudtak húsz frankot összeszedni. Alfred is fölajánlta húsz sou-ját. — Íme, itt van, a Micaudtól nyert öröksé­gem is. — No bizony, ez mind nagyon kevés. — Szólt Alliette . — tekintsük bútorainkat úgy, mintha már elvesztettük volna. Alfréd vigyorgott. — Mi nevetni való van ezen ? — förmedt rá Soufflard. — Azon gondolkoztam, miképen lehetne úgy intézni a dolgot, hogy a költözködéskor a bérletfize­tés elmaradjon. — Hám ! Ez lehetetlenség, mert ott a kapus ! — A kapus ? Hát mit tehet ő ? — kérdezte a fiú. (Folyt, köv.) E szavakban van lefektetve Zsilinszky Mihály művének egész irányzata s ez általános tájékoztatás után tér át az egyes nagyérdekű részletek kidolgo­zására. Az első fejezet a régi vármegyékről, azok kelet­kezéséről és szervezetéről, a főispánok eredeti hatás­köréről, a II. Endre király korában beállott várme­gyei rendszer­változásról, az újonnan keletkezett vár­megyékről s azok közt Csongrád eredetéről értekezik. E fejezetből látjuk a többi közt, hogy az ország egyik legmagyarabb vármegyéje, Csongrád, eredetileg Csa­­nád­ vármegyéhez tartozott s csak a tizenharmadik században vált külön. Területe a mohácsi vész előtti korszakban sokkal nagyobb volt, mint jelenleg, mert a Tisza nyugati partján Alpártól le Zentáig, a Tisza keleti partján pedig Szelevénytől kezdve a Maroson át egész Kalocsáig és Novoszelóig terjedt. Szélességét le­het abból következtetni, hogy Halas, Péter monostora (Péteri) és Pál monostora is Csongrád vármegye terüle­téhez tartoztak. Szeged városa, valamint Tápé és Győ községek már abban az időben nemcsak léteztek, ha­nem virágoztak is. Csongrád első főispánja, kiről az emlékek szólnak, Miklós comes volt, 1238-ban. A második fejezet a tatárjárás utáni szomorú állapotokról, a kun telepítésekről s a tizennegyedik századbeli főispánokról szól. E században írónk mind­össze hét főispánt mutat ki: Miklóst 1279-ből,Aport 1307-ből, Pált 1321-ből, Sándort 1328-ból, Tamást 1330-ból, Jánost 1336—37-ből és Fülöpöt 1347-ből. A harmadik s végső szakasz első­sorban Csongrád vármegye középkori fekvésével és nagyságával foglal­kozik, aztán a tizenötödik századbeli állapotok s e század főispánjai következnek. Lábatlani Mihályról (1414), Szegedi Istvánról (1458 körül) és Band­ai Andrásról (1502.) hallunk, mint főispánokról, s ezek­nek ismertetése kapcsán főleg az I. Mátyás király által tartott szegedi országgyűlésről s a Hunyadi-család­nak a Lábatlani család irányában gyakorolt jótéte­ményeiről, kitüntetésekről és birtokadományokról. Az érdekes történelmi adatokat a világos előadás általános érdekűvé, vonzóvá teszi. Nemcsak történet­­búvárok, hanem az egész művelt közönség számára­­ van írva. Csongrád közönsége pedig örvendhet, hogy I Zsilinszky Mihályban olyan főispánnal bir, ki nemcsak amaidő hétköznapi bajaival,(köztük elég súlyos bajok­kal) foglalkozik lelkiismeretesen, hanem a megye törté­neti múltjának emlékeit is tudományosan föleleveníti. Dudás Gyula. 2193 Ak a (1 e in i­a. — Összes ülés okt. 26-án. — A magyar tud.­akadémia tegnap délután báró Eötvös Lóránt elnöklete alatt összes ülést tartott. Első tárgya Ortvay Tivadar emlékbeszéde volt Pesty Frigyes, az akadémia rendes tagja fölött. A felolvasó részletesen ismertette Pesty életviszonyait, a forrada­lom idejében való szereplését s aztán levéltári mun­kásságát, megemlítve mindazokat a levéltárakat, me­lyekben kutatott. Majd felsorolta irodalmi műveit s foglalkozott azok fontosságával. Ezután Szily Kálmán főtitkár terjeszte elő a folyó ügyeket. Báró Vay Miklós köszönőlevelét a jubileuma alkalmából hozzá intézett üdvözletért, za­jos éljenzéssel tudomásul vették. Valamint azt is, hogy Dankó Józsefet és Báth Györgyöt az irodalom­­történeti bizottság tagjaivá választották. Bírálókat a beérkezett pályaművekre megvá­lasztották, a Karátsonyi-pályázathoz: Szász ■ Károlyt, Csiky Gergelyt, Bánóczy Józsefet, Vadnay Károlyt, Szigeti Józsefet; a Teleki-pályázathoz Zichy Antalt, Bérczik Árpádot és Csiky Gergelyt; a Nádasdy­­pályázathoz Gyulai Pált, Lévay Józsefet és Arany Lászlót; a Farkas-Raskó-pályázathoz P. Thewrewk Emilt, Baksay Sándort, Lehr Albertet; a Fáy-pályá­­zathoz Kautz Gyulát, Schwarcz Gyulát és Pulszky Ágostot; a Czertom­szky-pályázathoz Wenzel Gusztá­vot, Hajnik Imrét; az első magy. árt. biztosító-társa­ság pályázatához Matlekovics Sándort és Jekelfalussy Józsefet, a Dóra-pályázathoz Keleti Károlyt és Hegedűs Sándort. Felolvasták Hellebrand Árpád könyvtári tiszt jelentését a hét éven át külföldi könyvtárakban foly­tatott könyvészeti kutatásairól. Mintegy 500 magyar * Tudom.án­y és irodalom. * A Kisfaludy-Társaság holnap, szerdán, d. u. 5 órakor az akadémia kistermében rendes havi ülést tart. Tárgyai: »Eredeti epigrammok és mutatványok a magyar Martialisból«, P. Thewrewk Emiltől; »Búcsú a naptól«, költemény Jakab Ödöntől; »Egy adoma vándorútja.« (Arany »Filemüléjéről«) Hege­dűs Istvántól; végül folyó ügyek. * »A puszta könyve.« Justh Zsigmondtól ezen a címen jelent meg egy új rajzkötet. Nem a külföldi, nem a nagyvilági életet festi benne, hanem az alföldi puszta népét, jellemét. A bevezetés még Párison kez­dődik, a­hol a cigányzene és hallgatása felébresztik a szerzőben a vágyat hazamenni. A többi történetek már otthon játszanak, a csaba-csűdi pusztán és kör­nyékén. Kilenc ilyen pusztai képet olvasunk a kötet­ben és valamennyiből kitűnik, hogy szerzőjük, ki a szalonélet, a társadalmi problémák és világítás hang­találó rajzolója, mennyire otthonos e jóval szűkebb körben is. Éles megfigyelő tehetséggel, erős világítás­sal és magyaros nyelvvel állítja elénk a gombamérge­zés tragikus áldozatait az »Anyaföld«-ben, a naza­­rénus apostolt a »Süle Klára lakójá«-ban, a kikapós leány elöregedését a »Zana Zsuzsa megtérésé«-ben, az aratók idilljeit a »Leánynéző«-ben sat., hogy szinte jól esik nála pihenőt tartani azok után a tucat­számra termő talmi-népies beszélyek után. Bizo­nyára mindazok, kik Justh Zsigmond eddigi köteteit kedvvel olvasták, ez új gyűjteményben is találnak ér­dekes olvasmányt, eredeti alakok naturalisztikus jel­lemzését. Az utolsó darab, a »Bucsu« poétikus isten­­hozzád a hazai légkörnek, a puszta megénekelt népé­nek és világának, mely, bárhogyan leplezi is a szerző, szívéhez nőtt neki. Szeretnők, ha visszhangja gyak­rabban támadna fel benne. A kötet Feszty Árpádnak van ajánlva s a Singer és Wolfner-cég kiadása. * »Magyar Nyelvőr.« Az októberi füzetben Kicska Emil folytatja a »Hangsúly és szórend« végte­len hosszúra nyúló fejtegetését. Egy német filológus­nak a Zarizke iskolájából is becsületére válnék az az aprólékosság és folyton önmagába visszatérő okosko­dás, melyet kifejt. Az ellentmondó szórend igazolá­sára a szerző pl. tizenkétfélét olvas ki ebből a mon­datból, (melyet különben már legalább négy füzeten át forgat ide-oda) »a csikó eszik zabot« és nem utolsó komikai vonás, mikor ezt is kiérzi belőle: »a csikó nem nem eszik zabot«, vagy »zabot nem nem eszik a csikó.« Balogh Péter »Névszói és mondatbeli kap­csolatok«­ keres a genitivus és dativus kérdésének magyarázatához. Előtte nem a két eset megkülönböz­tetése a fő, a­mi sok esetben el sem dönthető s érték­telen is, hanem azt keresi, hogy milyen kapcsolatban van a —nek-rágós szó a személyragos szóval. Szarvas Gábor »A kombináló szó-alkotás«, vagyis szó vegyítés felvetett kérdéséhez szól hozzá. Ő az elvnek magá­nak nem tagadója. Hisz a mint naponkint látjuk és tapasztaljuk, nemcsak írott példák, hanem a szóval­vagy Magyarországon írt könyv címét gyűjtötte össze. Egy igen becses és eddig itthon teljesen ismeretlen magyar imakönyvet is talált. Érdekes volt dr. Kunoss Ignác jelentése Szilágyi Dániel török kéziratgyűjteményéről, melyet az aka­démia vett át az örökösöktől. Kunoss rokonszenvesen emlékezett meg a boldogult tudósról, ki mint debre­ceni theologus emigrált s hosszú ideig, mint teher­hordó kereste kenyerét. Ezalatt tanult meg törökül annyira, hogy halála évében ő volt a török főváros legelső török fordítója. Kunoss fölemlíti, hogy a gyűj­temény nem teljes, mert a tudós halála idején több száz darab eltűnt a gyűjteményből, de még így is olyan gyűjtemény birtokába jutott az akadémia, mely­nek értéke megbecsülhetetlen, így pl. a rendkívül értékes Szulejman-name néhány kötete van a gyűjte­ményben, melyet egy nagy rakás kézirattal vett meg egy hodjától. így jutott Szilágyi a Baber-náméhoz, melyet Vámbéri Ármin mutatott be a külföldnek. A magyar történeti vonatkozású és nyelvemlékek, melyek Szilágyi gyűjteményével az akadémia tulaj­donába kerültek, elsőrangú kutforrás. Egy jó barátja, a tudós és költő Sirászy effendi 20 kötetben irta meg a török nyelv szótárát történeti alapon. Az effendi meghalt, mielőtt művét teljesen befejezte volna s összes irományait elkobozták, mert a »jeune Tur­­quié« forradalmi társaság tagja volt. A nagy szótár­nak tizenegy kötetét megtalálták Szilágyi Dániel ha­gyatékában. Képzelhető, hogy mennyi utánjárásba és áldozatba került a néhai tudósnak az elkobzott nagy munka megszerzése. A Szilágyi-féle kéziratgyűjte­­mény összesen 436 kódexből áll. Kunoss ezután rész­letesen ismertette a könyveket, egyik-másiknak tar­talmát is; az egésznek áttanulmányozásához azon­ban még évek kellenek. Majd a besztercei levéltárban talált latin-ma­gyar szógyűjteményről írt levelet olvasták fel. A le­véltár rendezője szerint a szógyűjtemény állítólag a 12. századból való. Végül felolvasták Fraknói V. másodelnök levelét, melyben közli az akadémiával, hogy eddigi négy főtitkárának arcképeit fölajánlja az akadémiának a titkári hivatal részére.

Next