Fővárosi Lapok, 1891. december (28. évfolyam, 330-359. szám)

1891-12-06 / 335. szám

Vasárnap, 1891. december 6 335. szám Huszonnyolcadik évfolyam Szerkesztői iroda: Budapest. Ferenciek-tere 3 Előfizetési dij: Félévre........................... 8 frt negyedévre .....................4 frt Egyes szám 5 kr. A „Salon és Sport“ képes Melléklettel együtt 15 kr. FŐTÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. „SALON ÉS SPORT" HETI MELLÉKLAPPAL Előfizetések ezintugy mint Hirdetése­k a kiadóhivatalba (Budapest, ferenciek-tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Vágy. (Justh Zsigmond barátomnak ajánlva.) Nyájas, szelíd falusi élet, Te vagy, te, az én szivem álma. Kis házikók, hallgatag utcák, Lelkem hozzátok viszi vágya. Kiszállok a város zajából, Jó emberek, oda, közétek, Ha van boldogság a világon, Tiétek az, csak a tiétek! Bár én is el tudnám feledni Egyszerre mind, a­mit tanultam, S a jó isten most mondaná, hogy Kezdjem elölről életutam: Maradnék a mi kis falunknak Hű, jámbor, egyszerű lakója, Zsoltáromnál és bibliámnál Soha egyéb könyvem se volna. De volna mégis egy — az ős föld, Dalos, virágos rónaságunk, A füzestermő Tiszapartja, Mely sehol oly szép, mint minálunk. Oh mennyi bölcs fűszál tanítna S értené lelkem tisztaságát. Apró bajok, nagy örömek közt Az életet igy ringanám át. Szép­ csöndesen igy éldegélnék, Vágyam sem volna , mire vágyni. Holtig csodálnám a papunkat: Hogy­ tud oly szépen prédikálni ? S a dalt, bár nem tudnám megírni, De elgondolnám gyönyörűen, Bólintgató akácfalombok Vernék ki a ritmust közülem ! Nyájas, szelid falusi élet, Te vagy, te, az én szivem álma. Kis házikók, hallgatag utcák Lelkem hozzátok viszi vágya. Kiszállok a város zajából, Jó emberek, oda, közétek. Ha van boldogság a világon, Tiétek az, csak, a tiétek! (Páris.) Szabolcska Mihály: »Alienor.« (Hubay Jenő dalművének zenéje.) Előadó zeneművészek rendesen megkísérlik a zeneköltés alkotásait is. Ez a csák igen természetes, mert hiszen folyvást mások költői alkotásaival foglal­koznak. Nem valami soknak sikerül azonban e téren is oly magasra emelkedni, mint a virtuozitásban. Például a híres hegedűművészek közt az egy Spohron kívül mást nem tudok, ki jeles dalművet irt volna. Örvendetes, ha a mi körünkből, fog kiválni a második példa. Hubay Jenő tegnap este nem varázsos hangú hegedűjével állt előttünk a hangversenyteremben, hanem képzelnének operai szülöttével a színpadon. A kitűnő művészt el kellett felejtenünk, mert új embert üdvözöltünk benne új téren. Első dalművének szín­padi hatásáról, az előadók szerepléséről és a közön­ségre tett hatásról más toll fog számot adni a »Fő­városi Lapok«-ban. Én most csupán a mű zenei jel­lemzésére szorítkozom. A­ki Hubay Jenőt személyesen ismeri, tudja, hogy rendkívül szerény, de a mellett öntudatos és zeneileg előkelően művelt férfi. Tisztában volt ő már eleve az operaírás fontosságával s tudta, hogy köte­lesség arra ráfordítni egész lelkét, teljes műgondját. Ha nem bízhatott volna tehetségének többoldalúsá­gában, bizonyára bele sem fog a munkába. De volt joga remélni. Az opera intendánsa pedig okvetlenül helyesen cselekedett, midőn elég gyorsan elrendelte a művész első operájának színrevitelét. Tartozott ez­zel nemcsak az elsőrendű zeneművésznek, hanem a hazai opera fejlesztési érdekének is, melyet — mint már is nem egy példa bizonyítja — nagyon a szívén visel. Hubay Jenő zeneiről tehetsége idáig előnyö­sen fejlődött. Ha jól emlékezünk, a Petőfi-dalokkal aratta nálunk, mint kompozitor, az első általános elismerést. Aztán — nem számítva számos hegedű­­szerzeményét, — a hegedű verseny volt nagyobb sza-I­bású zenekari műve. Ezt szinfóniája követte, melyet a filharmonikusok adtak elő a magyar hangversenyük« - ben. E művet szintén élénk tetszéssel fogadta úgy a közönség, mint a kritika. Azóta zenekarra átírt két kisebb apróság keltett figyelmet tavaly ugyancsak egy filharmóniai hangversenyen. Valószínűleg más zenekari műveken is megpróbálta fejleszteni ízlé­sét és formaérzékét, szóval komolyan készült, mi­előtt a színpadi, a drámai zene terére lépett volna. Megírtuk tegnap, hogy a francia költő szöveg­könyvének költőisége nem a cselekvény drámaiságá­­ban, hanem a mondás eszmében, a kontraszban és a helyzetek érdekességében áll. Az »Alienor« szövege nem nyújt elég alkalmat arra, hogy személyeit a zeneköltő mintegy zeneileg egyesítse. A cselekvényben nincs meg a drámai foko­zás, hanem csak a költői fordulat. A szerelmi szenve­dély fejlődése sem előttünk foly le, és ha a Hubay Jenő szerelmi kettőse mégis melegen megtudja a szíveket hatni, az annak a jele, hogy lelkében meg van az érzés hőforrása, melylyel a szöveg fölé tud emelkedni. A legendaszerű hangulatot, melyet a szöveg követelt, Hubay Jenő zenei stílje jól eltalálta. Érez­hető, hogy Wagner Rikhard felé hajol ugyan, de nem mint utánzó. Különben modern dalművet Wag­ner befolyása nélkül képzelni sem lehet, mivelhogy ő volt a modern dalmű, a zenedráma megteremtője és példaadója. Hubay Jenő műve pedig teljesen mo­dern mű és meg is felel a modern ízlésnek. Igaz ugyan, hogy minden országban más-más vonásokkal bír a modern dráma, a­mint ezt Massanet, Boitó és Verdi újabb műveiben látjuk, de az összetartó kapocs itt is Wagner. Az ő műveiből átment valami min­den nemzetbeli zeneköltő tehetségébe, a­nélkül, hogy ezért a nemzeti specialitásról le kellett volna mon­dani. Például Verdi nem mondott le sem az »Aidá«­­ban, sem az »Orthelló«-ban. Hubay Jenő az új francia iskola hivének mutatkozik ez első dalművében s Mas­senet befolyása intenzívebben érezhető ki dalművének s némely részében, mint a Wagneré. Saját egyéni voná­sát kétségkívül a folytatás fogja erősebben kifejteni, így volt ez l­ossininál és Meyerbeernél, sőt még Wagner Rikhardnál is. Ezeknek első dalművei is mind bizonyos uralkodó hatás alatt állottak. Hubay Jenő első dalművében elég biztató ered­mény már az is, hogy a mű főhangulatának alap­színét nem tévesztette el s stílje következetesen foly abból. Hogy dallama nem énekel mindig eléggé s oly­kor frázissá lesz, ennek fő oka a szöveg s abban a rövid megszaggatott sorok. A zenei mondanivalónak velejét nem egyszer rövidke kis motívumokba kellett szorítnia, a­mikben nem lehet egészet formálni, habár van hozzá ereje, a­mint ezt az ensemble-részek hul­lámzó, kifejezésben gazdag dallami formáiban örven­detesen tapasztaljuk. Dicsérettel emelhetjük ki továbbá a dalmű har­móniai részét. A harmóniákat, összhangokat költőnk egész játszisággal kezeli. Kivált a bővített és szűkí­tett, majd kromatikusan fölfelé vagy lefelé szökkenő összhangokat ízléssel, műgonddal fűzi. Merlin jel­lemzésében különféle hatásokat ért el összhangjainak kombinálásával. A bárd fájdalmát és dalnoki bevét, boldogságát és az emberiség gyarlósága miatti mély bánatát, egyaránt drámai igazsággal tükrözte vissza összhangi alakzataival. Erős oldala a ritmikai érzék, kivált a zenekari kiséret finom változatosságokban gazdag. Például sajátos és igen gyengéd a ritmikai kiséret Alienor és Typhavine énekrészeinél. Továbbá eredeti, egészségesen nyers és dacos ritmusok hang­zanak a harcosok k­órusaiban. Változatosságban bő­velkednek a ballet táncritmusai is. Tehát az opera nem egy részlete épp ritmikai újdonságával hat. A hangszerelés nagy gonddal készült és erő­teljes benyomásokat idéz elő. A modern zenekari technika széles stílű vívmányai az »Alienor«-ban is érvényesülnek. A tömeg zenéje legjobban uralkodik benne. Több súly van helyezve az impozánsra, a csil­lámló hatalmasra, mint a gyöngéd és bensően egy­szerűre,­ bár van a dalműben nem egy szépen színe- A bánhegyi furulya. — Elbeszélés. — Irta Palotás Fausztin. I. A bánhegyi kastély, e régi urilak egyik kisebb szobájában, kényelmes karosszéken hátradőlve ámul­tan merengek. A fegyvergyakorlatoknak vége ; ezre­­dem előre küldött, hogy mint öreg, tartalékos tiszt­hez illő, a holnap este érkező, elcsigázott legénység­nek szállást biztosítsak.. . . A boltíves ablakon át az elhanyagolt udvarra, onnét a fakó kertre esik tekintetem. Barna felhők, a leselkedő est előőrsei homálylyá tömörítik az alkony beteg pirját. A bűvös szél, az ódon épület ellenkező szárnyából zavaros lármát, rekedt kiabálást hajt hoz­zám. A községi jegyző lakásában vagyok,­­és ahonnét az erősbülő zaj halatszik, — ott pálinkát mér­nek. . . . Tizenöt évvel ezelőtt, mint fiatal, egyetemi hall­gató jártam itt utoljára. A kastély ura és evvel együt a kétezer holdas uradalom tulajdonosa, Bánhegyi Já­nos még életben volt. Az ő szavára gyűltek itt egybe a megye befolyásos egyénei, gavallér urai, ha fonto­sabb érdekek forogtak szóban. A gyűlések előtt e vendégszerető falak közt beszélték meg a megye ügyét-baját, a választások esélyeit. Ez a kis szellemi gócpont nem egyszer hintett jótékony derűt a közi­gazgatás hervadó mezejére. Most a kastély a község tulajdona. Az elöljáró­ság, az érdemes gazdaszék, a bánhegyi fejlődő ipar és kereskedelem, az árendás, pénzügyőrség és a fo­gyasztási adóhivatal, a posta és a tömlöc nyert ké­nyelmes otthont benne. A homlokzatról levezették a büszke címert és a községé került helyébe. Valame­lyik ínséges esztendő szülte a heraldika e remekét: egy bajuszos magyar kaszával fenyegeti a csilla­gos eget. Atyám szerényebb javadalmazásu ispánja volt a Bánhegyi családnak. Nem régen jutott ehhez az ál­láshoz , én tehát, midőn egy évi távollét után látoga­tóba hazajöttem, ismeretlen viszonyok, emberek közé jutottam. Lebilincselt a táj, a vidék festői, elragadó képe. Barátság, jóindulat fogadott, vett körül min­denütt, különösen a kastélyban, hol a bemutatás és ismerkedés szokásos formaságain is átcsillamlott a szívélyesség, a rokonszenv melege. Kivált az öreg Bánhegyiné a régi, egyszerű, de a régi »nemzetes asszonyok« e valóságos prototypje volt nyájas és leereszkedő hozzám. Megdicsért, hogy évek óta a magam emberségéből küzdöm ki a min­dennapi kenyeret. Aztán sorra járta velem a kastély helyiségeit; megnéztük a méhest, a kertet, a tehené­szetet. Az oszlopos tornác eleje parkírozva volt. Gon­dosan ápolt rózsa­ út között gyeppadok zöldeltek. — Matild, lányom munkája! — Mondta csönde­sen. —Egy hét óta nagynénjénél van a városban, holnap várjuk haza. No ide ne lépjünk be, szerinte­m a ho­mokos porond nem tűri az idegen lábnyomot. Másnap a pusztai szórakozások legdicsőbbje,­­ a vadászat vette kezdetét. A község kipróbált, hírneves Nimródjai, a patikárus,­a postamester meg a segéd­jegyző már hajnalban, éjszaki sarkutazót megszégye­nítő fölszereléssel megostromolták az ispánlakot. Kü­lönösen rám, mint a ki új vadász hírében állottam, volt nagy gondjuk. Nem csuda, mindegyik nyúlpe­­csenyét ígért otthon vacsorára. Én a patikázussal, Süli Adorjánnal jutottam egy körbe. Kedélyes, bőbeszédű úri­ember volt, aki­nek legnagyobb büszkesége, ha bárkivel néhány perc alatt bizalmas ismeretséget köthet. Egy lélekzetre elmondta élettörténetét, sőt bevallotta »rongyos pár ezer forint« évi jövedelmét is,amiért kollégái részéről föltétlen gáncsot és megrovást érdemel. Említettem előtte a kastélyban tapasztalt szí­ves fogadtatást. A nemzetes asszony bizonyára va­lódi áldása a szegény népnek, az uradalom cseléd­jeinek. Mai számunk 12 oldalra terjed.

Next