Fővárosi Lapok, 1892. október (29. évfolyam, 271-301. szám)
1892-10-01 / 271. szám
Szombat, 1892. október L 271. szám. Huszonkilencedik évfolyam. Egyes szám 5 kr. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPI KÖZLÖNY. A „Salon és Sport“ képes . , Athenaeum-épület) Melléklettel együtt 15 kr. „SALON ÉS SPORT“ HETI MELLÉKLAPPAL küldendők Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ 118-dik évnegyedére. Hazai szépirodalmunk ez egyetlen napi közlönye ez évben 29-dik évfolyamát tölti be. Majdnem három évtizedes pályája úgyszólván egy jókora darab irodalomtörténet. Olyan kitűnőségek, mint báró Jósika Miklós, Madách Imre, Tompa Mihály és Kovács Pál a »Főv. Lapok«-ba írták utolsó szépműveiket, valamint az újabb időkben nevezetessé vált szépirók nagyobbára itt tűntek fel jeles műveikkel, köztük Mikszáth Kálmán az első palóc rajzokkal. Jókaitól és Pulszky Ferenctől kezdve a fiatalokig alig van szépiró, ki ne tartoznék a »Fővárosi Lapok« dolgozótársainak kapcsolatába. A lap célja a szépirodalmi értékes közlések, széptudományi, kritikai, ismeretterjesztő tárcák mellett az élet napi folyását mentül elevenebben, hívebben visszatükrözni. Igyekszik a saisonok képét mindig érdekesen, változatosan rajzolni: az irodalmi, művészeti, a törvényhozási és a társas életet. Feladatának tekinti a szépet, nemesetszolgálni, kizárva mindent, mi a jóízlést sérti. Ennek tulajdonítható, hogy állandóan megvan a legmagasb szalonok, így a királyné olvasó asztalán is. Tekintettel a szalonokra és a nagyfejlettségű sportéletre, van heti képes melléklapja is: a „Salon és Sport“, Wohl Janka és Adorján Sándor szerkesztésében. A napilap szerkesztőségét, melynek élén Vadnai Károly áll, folyvást az a cél buzdítja, hogy a »Fővárosi Lapok« a hazai műveltség, nemzeti érdekek és romlatlan ízlés naponkénti képviselője legyen. A közönség folytonos pártolása tette a »Főv. Lapok«-amely hosszú életűvé s biztosítja annak fennmaradását s van okunk bízni e pártolás fokozódásában. Az »Athenaeum”-társulat, mely a lap csinos kiállításáról és pontos szétküldéséről gondoskodik, kéri az előfizetések mentül előbbi beküldését e címmel : »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalának, Budapest.« Előfizetési ár: évnegyedre négy, félévre nyolc, egész évre tizenhat forint. Szürei nélkül. (Szüreti tárca.) Olyan elmaradhatlanul, mint ahogy az első szerény hóvirág jelentkezésére országszerte zöldelni kezd: a »Tavaszhoz« címzett sok versike, köszönt be ősszel a szüreti tárca is. De meddig és honnan ? A korai zöldséget ne féltsük, hogy magva vesz. Amíg lesz zsönge mező, olcsó rim és ideális rugaszkodású fiatal ember, addig a világ olvasni fog versbe koronáit »halom« és »liliom«-ról »napsugár« és »illatár«-ról, »kikelet« és »szellet«-ről. Hiszek istenben s tudom, hogy öt év. református főiskola van az országban. Nem ily biztos a másodsorban nevezett termény, a szüreti tárca állandósága. Alapos kétely járulhat hozzá, ha várjon, lesz-e ezentúl miről írni. Ezen töprengek, amint itt a Bakhus szentélye előcsarnokában, a pincegádorban állok s hordatom be a nem régen még cseppfolyós aranynyal telt hordók alatt nyögő ászok fák közé a kolompárt, tarló répát s más ily nem embernek, vagy legalább is nem emberbe való isten áldását. El-el nézelődöm s nem tudom, mi ütött hozzám, de már nekem önkénytelen az az egyptomi hét csapásról szóló ékes ritmus jut eszembe, melyet kisiskolás korunkban, nyilván a szép iránti ízlésünk fejlesztése célzatával, oly nyomatékosan vert belénk néhai Takács Mózes uram hajlós nádbotja, hogy máig sem feledtem el: »Elsőben a vizek vérré változának, Azután ártalmas férgek támadának, Dög miatt a barmok rakásra hullanak, Majd hólyagos fekélyt kőesö követett, Sáskák sokságától fa, fa emésztetett, Sűrű sötétséggel a föld befedetett, Végre mind meghalt, ki első született.« Mennyire szörnyülködtünk akkor a zsidók Jehovájának e kegyetlenkedésein: pedig hát boldog aranykor, szerencsés Pharao, kinek még Csak béka, sáska s egyéb ily közönséges szörnyetegekkel gyűlt meg a baja, míg ma már nekünk körmönfontabb férgek, legalább is colorádó, peronoszpora vagy philloxera imponálnak. Haladunk, haladunk! Egy parányi rovar, oly csepp, hogy erős nagyítás alatt is csak úgy tűnik szembe, ha százával csomósodik egy helyre ; közelről láthatatlan valami, akár a mértani pont, melynek semmi irányban sincs kiterjedése ; oly önmagával tehetlen valami, melyet a szellő szárnya, egy lehelet is ide-tova hord; annyira gyönge szervezet, mint egy reá omló homokszem agyon nyom; ez a parány, ez a számba sem vehető semmiség, ez tenné holnap kietlen pusztává, a ma még mosolygó virányi, semmisítené meg százados munka gyümölcsét, sújtaná tönkre nemzedékek jólétét, mértföldekre ölné el vidékek tenyészetét, pusztítaná el egy gazdag nemzet vagyonának számba vehető hányadát ?! Nem az Úr keze sulyosodik-e rajtunk? Szinte hihetetlen. Még csak nem is igen kellett, hogy csupán akkor higygyünk benne, mire már csávástól zúdult nyakunkba a vész. El-el nézelődöm, magam elé meredek s mint kedves halottunk arcát szokás, oly kegyeletes szeretettel idézem szemem elé, igyekszem emlékembe visszaidézni a múltak képét, mely fiam előtt, úgy lehet, dajkamese lesz, unokám szemében pedig már-már hagyománnyá avul.* Északról, napnyugatról, erdőborított hegyektől övezett, dombos, lankás vidék , délnek zárt völgyek. Fölöttünk verőfényt mosolygó kék ég, köröttünk életet lehelő, színpompás virány. Nem oly rég múlt s lám én már most sem tudom, ha vájjon mindég ilyen volt-e az valóban, vagy csupán a délibáb tündére hinti aranyát képemre; nem tudom, de én így látom még most is a domboldalban felkígyózó utak mentén a porhanyó föld sima barázdává egyengetve, fölötte dúsan tenyészik a buja növésű pirosló venyige, karómagasságban, rajta haragos zöld levél közé rejtőzik a zamatos, rózsaszín dinka, kéklik a mézes kadarka, ezüst mezében csillámlik a juhfark, aránylik a gohér, míg a »cigány«, akár csak névrokona, oly kormosan vigyorog elé. Tengernyi gazdagság, melyhez még rendesen két annyi várakozás van kötve. Nohanem hiszen hát érezte is a terhes nagy felelősség súlyát az e kincset mesebeli hétfejű sárkányként őrző hites csősz, ott aludt bevett ősi szokás szerint, lelkiismeretesen, egy avult bundán a látófa aljában s horkolt naphosszant bízvást s csak naplemente tájt, akkor is csupán azért neszett fel álmából, hogy tenyerével árnyazott szemekkel, nyitott pince, esetleg présház-ajtó után lessen körül. Valamelyik gazdát csak kihozza az unalom, ha nem egyéb, kihez azután eloldalogva egy pár pohár borocska reményében segített rálicitálni a különben is tülvérmes reményekre. Csősz uram, mint a borz, hízik el a sok jótól minden ősszel, csak az kár, hogy a dicsőség nem tart örökké. A nap még erősen odatűz az oldalba, de az éjjelek már is hüsülnek, elvétve deret is hoz a hajnal s pirosra kendőzi itt-ott a szőlő lombját. Közeledik a szüret. A községi képviselő testület közgyűlésére, melyre — ha csak nem városi javadalmat adnak bérbe — egész álló éven át kötéllel kell fogni az embert, ma hívatlan is teljes számmal jelennek meg a város atyái. Zsong a terem, fejlődnek heves viták, bomlik a sógorság, atyafiság, hallgat a politikai pártszenvedély, nincsenek klikek; ma mindenki csak szőllős gazda és borász. A pártok dűlőnként alakulnak, ahány hegy, annyi külön vélemény; mindegyikének kerül szónoka, szót kér mindnyája s beszél kéretlenül valamenyi. Verejték ül ki már az elnöklő főbíró ur homlokára. A szekunda. (Víg elbeszélés.) Irta Murai Károly. Mikor a negyedik gimnáziumot elvégeztem s a tanár ur elfoglalta a helyét az asztal mellett, hogy az osztályzatokat kihirdesse, némi meglepetés ért.Úgy számítottam ugyanis, hogy a számtanból jelest, legrosszabb esetben pedig jót kapok, de semmiesetre sem rosszabb kalkulust. Számításom azonban teljesen alá talán volt, mert a számtanból sem nem jelest, sem nem jót kaptam, hanem szekundát. Olyan alapos, egészséges szekundát, amely az apámnak két forint és tíz krajcárt kóstált készpénzben, mivelhogy a kijavítás költsége nálunk annyira szokott rúgni. Mivelhogy akkor még fiatal és ebben a tekintetben tapasztalatlan voltam, ez a szekunda, — amely a későbbi szekundák hosszú és gazdag sorozatában a legeslegelső volt — rendkívül lesújtott. Az első percben arra gondoltam, hogy nekiszaladok a csordás-kutnak és belevetem magam (mert nálunk az elkeseredett emberek a csordás-kutba szoktak ugrani), hadd pusztuljak el mindörökre. Később azonban, midőn a kút hideg vize mind kevésbé kecsegtetett, párviadalra készültem, amely köztem és a számtan tanárom között fog végbe menni, tragikus kimenetellel, de nem én reám, hanem ő reá nézve. A párbajból persze nem lett semmi, ami igen természetes is, mert az ilyen szekunda-affért a lovagiasság mezejére nem szokás vinni, de mert néhány perc múlva e gondolattól magam is visszaléptem. Elkeseredésem azonban tovább tartott és szükségét éreztem annak, hogy valami különös, őrületes dolgot kövessek el, ami aztán rám nézve katasztrófával, megsemmisüléssel járjon, mivel úgy voltam meggyőződve, hogy egy olyan fiatal gentleman, mint akkor én voltam, a szekunda súlya alatt sehogy sem járhat fölemelt fővel a társadalomban. Különösen pedig nem járhat fölemelt fővel az emberek között akkor, ha önmagában kénytelen elismerni, hogy szülői részről a szekunda miatt a haja megtépásztatott s úgy jobbról, mint balról apai pofont kapott. Ez időben két terv állott előttem, mind a kettő közel — legalább az én hitem szerint közel — a megvalósuláshoz. Az egyik terv az volt, hogy az apám vadászcsizmáit felhúzom, a vadásztarisznyát az oldalomra akasztom s az egy csövű puskát magamhoz veszem. Mikor pedig igy föl leszek szerelve, kimegyek az erdőbe és beállok haramiának. Hej, jaj lesz annak a számtan professzornak, ha az erdőn talál keresztül vezetni az útja. A másik terv, amelyről azt véltem, hogy rettenetesebb, az volt, hogy reménytelen szerelmes leszek és vágyaim ki nem elégítése következtében elsorvadok, elpusztulok, általános részvéte között a város lakosságának. Nem voltam ugyan tisztában a reménytelen szerelem miben léte felől, valamint az elpusztulás mikéntje felől sem, de holmi halvány sejtelem mégis élt bennem, mert évekkel azelőtt hallottam egyszer, hogy a kálomista kántor ilyen reménytelen szerelem miatt fuladt az árokba. Akkor, amikor ezt a Magda néni elbeszélte az apámnak, nem valami nagyon figyeltem s igy nem is tudtam tisztába jönni a felől, hogy miért élt hát a kántor mégis ötven éves koráig, miért ittasé magát minden éjszaka a kocsmába és miért éppen az árokba hullott bele, ahol reménytelen szerelem aztán véget vetett boldogtalan életének? Összekeverve ezt a mélabús történetet a saját okoskodásommal, úgy véltem, hogy a reménytelen szerelem olyan lehet mint a halálos betegség, amely az emberrel hamarosan végez s a katasztrófa az árokban következik be, ahonnan a megmerevedett testet nagy ügygyel-bajjal húzzák ki. Ha az apám vadászcsizmája kisebb lett volna és nem féltem volna a sötét, örökké zúgó erdőben egyedül csatangolni, akkor a haramiaságra adtam volna magam; de mivel a csizma nagy volt, a bátorságom pedig igen kicsi, hát a reménytelen szerelem mellett maradtam meg. Meglévén a megállapodás, a választás, első sor.