Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)
1892-11-12 / 313. szám
Bernard mire sem emlékeztette őt, de Odette fogadást tett, melyet be kellett váltania. És ő soha sem mondhatja férjének: »Nem arathattam sikert, térjen vissza kedveséhez!« — Soha, soha! — kiáltott föl a fiatal asszony. — Egy szót hagyok neki hátra és elutazom. Messze, nagyon messze eltávozom, valamely elhagyatott tájra hol senki sem találhat rám s a hol szabad ég alatt fogok élni, várva életemnek a végét. Nehány sort irt Bernardnak. Talán még az nap elutazik Odette, ha Bernard, nyugtalan, gyötrelmes lelkével haza nem érkezik. Mihelyt Alicenak a levelét elolvasta, rögtön odahagyta irodáját. Haza érkezve, azonnal Odettét kereste föl, kit könnybe lábbadt szemmel talált. — Hát csakugyan igaz, — szólt, — hogy ön oly nagyon szenved s hogy meg akar halni ? Édes feleségem, vigasztalódjék. Semmiféle körülmény nem választ el minket többé egymástól. .. . Odette kételkedve nézett Bernardtra. — Mit sem titkolok el ön előtt: íme a levél, melyet kaptam. Láthatja ön, hogy igyekezetét nem követte siker, — ő magával vitte a fiamat. Odette elrémülve emelkedett föl. — Legyen nyugodt, én már kibékültem a sorssal. Ez előbb-utóbb úgy is megtörtént volna. Alicenek a szeszélyétől várni lehetett azt s nekem azt előre át kellett volna látnom, hogy önt a fájdalomtól megkíméljem. Bocsásson meg nekem, most már túl vagyunk mindenen. Bernardnak a mogorva arckifejezése meghazudtolta a szavait; ő szenvedett, de a kötelességérzet felülemelkedett benne az apai szeretet fölött; meg volt arról győződve, hogy Odettenek a fenyegetőzése komoly s a szánalomérzet meglágyította a szivét. De, Odette olvasta Alicenek a levelét, melyet ez az ő férjéhez intézett. Arca kiderült s igy szólt: — Én rögtön oda megyek. A férj tartóztatta: — Hová akar menni ? — Ő bezeg, — válaszolta Odette, — mint ezt levelében említette. Keze remegett s a boríték cimbata nem az ő keze írása. Ő szenved, nem szabad egyedül hagyni. Ez szívtelenség volna. Az elhagyatottakból válnak a gonoszok, mig a jóindulat meghatja a sziveket s meggyógyítja azt. Ő nem viszi magával a gyermeket. Odette merően nézett maga elé; bizonyos célt látott maga előtt, mely felé törekednie kellett. S ő sietett is eme cél felé. Kalapját föltéve fejére, hosszú köpenyt öltött házi ruhája fölé, egyszerűt, sötétet mint az apácaköpeny. — Ön nem fog oda menni, — szólt Bernard, határozottan, az ajtó elé állva. — Önnek ott semmi helye sincs. Nem akarom, hogy oda menjen. — Első ízben történik, hogy egy kegyet kérek öntől, — válaszolt a fiatal asszony, szelíden félre vonva férjét, — engedjen engem oda menni. Én azt hiszem, Bernard, hogy ezt isten sugalta nekem. S oly pillantást vetett férjére, mint egy királynő, a ki parancsol, noha hangja csengő volt. Bernard ellent nem állhatott felesége tekintetének s minden további ellenállás nélkül engedte őt, szemével követve, míg csak el nem tűnt. XVII. Anna kis ház kapuja, melyben Terrisné lakott, félig nyitva volt, de valamennyi ablakredőny lebocsátva. A fiatal asszony belépett. Odette semmi neszt nem hallott. Csöngetett, de hasztalan, senki sem sietett az ajtó megnyitására. A kilincsre tette kezét s az ajtó megnyílt. A lakás lakatlannak látszott, azonban némi melegség csapta meg Odettnek az arcát. Átment azon a szobán, melyben őt Terrisné fogadta , bement egy másik szobába, melynek ajtaja csak éppen be volt hajtva. Rózsaszín kárpitozatú hálófülkének az árnyában Alice aludt, karját kinyújtva a takarón ; arca égett lélekzetvétele gyors volt s érthetetlen szavakat dadogott. Odette föléje hajolt , puha kezét a beteg forró homlokára tette. (Bolyt. köv.) Lön hát most három éve, a kormányt támadtam meg az előszóban, a melyik az alkotmányos aera óta mindent emelt, mindent gyarapított, mindenre volt pénze, csak a literaturára nem költött el egy forintot sem. S inkább vesz írókat, mint könyvet. Mondjam-e, ne mondjam-e, hisz úgy is kitalálják : az előszó megjelent, a kormány megbukott. Babonának babona, de mikor oly nyilvánvaló. A szerencsétlen előszó felfordította a hatalmas piros székeket. Oh jaj, nekünk! Hiszen előre tudhattam volna! . . . A kiadók, (most már mindketten) hozzám szaladtak megdöbbenve: — Önnek igaza volt. Minden úgy történik, ahogy ön dirigálja. Az Almanach két első három lapja valami varázslat alatt áll. Vagy talán az ördög ir ön helyett. — Bár írna. Elhiheti, hogy többet dolgoztatnék vele! Véletlen az egész, merő véletlen. Most már én kezdtem tagadni, megijedve, hogy árendát fognak tőlem kérni azért a papiros területért, ahol a »terülj asztalkám« van. Vagy még rosszabb történik , hogy eladják az előszó írásának jogát valami nagy hatalomnak — hogy például megveszi Szapáry Gyula gróf s ha az egyik évben összeszidja a gyarló közigazgatást, az egyszerre mintaszerű lesz, hogy még a burkusok is idejárnak tanulni, vagy ha a másik évben rápörköl rakoncátlanságáért az ellenzékre, a fogvicsorgató tigrisek iziben átváltoznak szelíd, kezes bárányokká, selyemgyapjut eresztenek, sót nyalnak a miniszterek tenyereiről. Károlyi Gábor gróf még tán kis csengetyűt is kap a nyakára. De az én kiadóm nem kapzsi; továbbra is kezeim közt hagyta az előszót s igy szólott: — Csakhogy ezentúl én fogom adnia a thémákat. Hát persze ! Beláttam, hiszen én mindent belátok s tegnap is, mikor megjelent, mint ahogy az óramutató bizonyos időben bizonyos pontra megérkezik kérlelhetlenül, hogy az 1893-diki előszót üssem nyélbe, az volt hozzá az első szavam: — Hát mire terüljön az asztalka ? Mit akar az idén leölni? — A kholerát. — Ah, a fekete asszonyt ? Ön fél tőle ? — Csak haragszom rá, mert rontja az üzletet. — Hogyan? — Az emberek félnek a könyvektől azon hitben, hogy kholerás városból érkezve, azok is terjesztik a bacillusokat. — Bolondság! — felelem. Ezt a tévhitet rég megcáfolták az orvosok. — Mindegy. Meglássa majd, hogy az Almanach mégse fog úgy fogyni, mint máskor. — Ellenkezőleg! Éppen csak az Almanach fog fogyni. Kétszázezer példányban kell nyomatni, de az se lesz elég .... Rám nézett megütközéssel, tévetegen, fürkészve, nincs-e valami bajom. — Igen, igen, nem lesz elég. Mert az Almanach az egyetlen immunis hely ebben a birodalomban. — Már ugyan miért ? — Hát ön nem vette volna észre ? — Mit ? — Az 1890-diki Almanachot. Tizenhárom szó van benne. Tizenhárom egy asztalnál. Ne csak nézze meg! Se több, se kevesebb. — Valóban tizenhárom, — felelte a kiadó elhűlve, átfutván a 90-diki Almanach tartalomjegyzékét. — Egész esztendőben szepegtem értük. Biztosnak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dőljön el valami kisebb ház, mint a torony .. . Beniczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna; sok arany kender van a guzsalyán — míg azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké . . . Sőt Vadnay Károlyért is fájt a szívem. Kivel évelődném én ezután az országházi folyosón? . . . Tolnai Lajost nem kellett félteni. Kálvinista emberbe, mielőtt a halál beleköt, megkérdezi előbb: »Bent vagy-e már az akadémiában?« S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig ... Ami Tóth Bélát illeti, ő vele nem történik violentia ; ő a tudafa árnyékába megyen a hurik közzé, ha megyen s Majmuna tündér fogja legyezgetni örökösen.... Magamat az immunitás véd ... De már teszem azt Sebők nyápic legény, annak csak egy intés kell s a milyen jó fiú, mindjárt indul ... Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és füvek között, őt szintén könnyen leapríthatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem eshetik baj. Az kineveti a halált. »Sipuluszért jött kend, vagy Rákosi Viktorért?« Justh Zsigmondra rá nem akadhat, mert az elmenekült előle Egyiptomba, a költői lelkű fiatal Tutsek Annához, van akkora gavallér, hogy hozzá nem nyúl; de ki áll nekem jót Muray Károlyért, akire külömben is aprehendálhat a halál, mert se a színműveiben, se a beszélyeiben egyetlen alakját se engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, aki sötét, borongós tollával a temetőkön mereng, úgyszólván legyeskedik a halál körül? Egyszer csak azt találja neki mondani: »No gyere hát. . .« — Valóban, egy se halt meg e tizenháromból! — kiáltott fel a kiadó. — Úgy van, mindnyája él. De mennyi félelmet állottam ki egész esztendő alatt, míg végre arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Almanach immunis hely. — Nem lehetetlen. — Sőt bizonyos. S ha a halál megkíméli azokat, a kik írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, akik megveszik. A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dörzsölgette. — Természetesen. Oh természetesen. Ki kellene doboltatni a járványbizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az előszóban. — De . . . — Semmi de! Önnek elhiszik — mert nem doktor. Mikszáth Kálmán. — 2335 — Tudomány és irodalom. * Az »Irodalomtörténeti Közlemények« idei harmadik füzetében Széchy Károly hosszabb tanulmányt közöl a »Pannónia megvételéről« szóló régi históriás énekről. Keresztül vizsgálja benne az egész irodalmat, mely vele már szinte százhúsz esztendő óta foglalkozik. Mindenek előtt kritikailag nyomozza az ének kiadásainak és másolatainak történetét, a teljesség vagy különösség kedvéért megérintse minden érdekesebb föltevést és következtetést. A tanulmány keretében a régi magyar nyelv és miveltség állapotára s a Névtelen jegyző korának történetére sok érdekes megjegyzést olvasunk. Kevésbbé ismert térre visz a következő dolgozat: »A felső-magyarországi kriptokálvinisták hitvitázó irodalmáról« Ráth Györgytől. A közlött régi nyomtatványok a protestánsok közt a 16-dik század végére, az ország éjszaki határán folyt felekezeti vitára vetnek új világot. A belháború Luther követői közt Németországban hevesen dúlt, nálunk is nagy vitairodalom támadt, de hatása az ország más vidékeire ki nem terjedt. Sőt már jóformán feledésbe mentek a belviszályok s velők az elkallódott vitairatok. Ráth György egy csomót ismertet belőlük. Kerékgyártó Árpád előrajzát nyújtja egy »Istvánffy Miklós históriája ismertetésének és bírálatának« ; Dr. Merényi Lajos »Esterházy Pál nádor versei «-ből közöl újabb sorozatot; Mohos Gyula pedig »Kocsi Csergő Bálint életéhez« írt össze adatokat, a gályarabságra vitt protestáns papok ez életirójának végnapjaira vonatkozólag, melyekre nézve nagy a homály. Az »Adattár«-ban Pápai Páriz Ferenc, Kazinczy Ferenc, Hunfalvy Pál irodalomtörténeti leveleiből vonatkozása találunk nehányat. Kara Győző »Tompa összes műveiből kimaradt forradalmi vers«-et nyomat le a pecsovicsokról, Páriában nevelkedett magyar grófról szt. Széchy Károly elismeréssel ir Bailagi Gézának »A protestáns pátens és a sajtó« című könyvéről. * Almanach. Az 1893-diki évre készült almanach fekszik előttünk, melyet a Singer és Wolfner-cég ezúttal is az »Egyetemes Regénytár« sorozatában adott ki. E legújabb almanachot is a szerkesztő Mikszáth Kálmán »Előszó«-val nyitja meg, melyet egész terjedelmében lapunk mai tárcájában közlünk. A könyvben tizenöt novellát, beszélykét és rajzot olvasunk, a régi és a fiatal írói gárda jeleseitől. Jókai Mór »A halberstadti Ádám« cimen beszél el egy Halberstadt városában dívott népszokást s ennek kapcsán jóízű történetet. Beniczkyné Bajza Lenke »A harmadik« cimű elbeszélésben egy útitársával, kivel Ostendelől Havreba utazott, mondatja el, a boldogtalan Affra történetét, melyben, mint minden történetben, van egy »harmadik«, aki feldúlja a kettő boldogságát. Tóth Béla »A pellengér« címen ismét török históriát nyújt, melynek színhelye azonban itt van Budapesten : a mai molnár-utca, ideje pedig 1685, a török világ ideje. Vadnai Károly elbeszélésének címe »A vörös kéz.« Gyarmathy Zsigáné tollából »Az örökség« című rajzot olvassuk. Szalóczy Bertalan »Miként állt bosszút Cziner Gergely« című beszédével jelent meg az almanachban. Rákosi Viktor »Kelemen és Pattantyús« a két székely góbé mulatságos pörpatvarát adja elő. Tábory Róbert »Bocskay István csizmái« címen irt »víg történetet szomorú időkből.« Justh Zsigmond novellájának címe »Kihűlt csillag fénye,« Herczegh Ferenc rajzáé »A protektor.« A sort folytatják Lipcsey Ádám »Mária«, Kozma Andor »Hűség«, Sebők Zsigmond »A tőr« című munkái, és befejezik Mikszáth Kálmántól »Egy magyar nemes és házatája« és Bródy Sándortól »Az el nem készült novella.« Az almanach tehát harmadfélszáz lapon gazdag és élvezetes olvasmányt nyújt. Első lapjait a naptári rész és az uj pénz ismertetése foglalja el. Külseje, kötése is díszes s így az évről-évre kedveltebbé váló novellagyűjteménynek, mely érdekesen tükrözi vissza a benne