Fővárosi Lapok, 1892. november (29. évfolyam, 302-331. szám)

1892-11-12 / 313. szám

Bernard mire sem emlékeztette őt, de Odette fogadást tett, melyet be kellett váltania. És ő soha sem mondhatja férjének: »Nem arathattam sikert, térjen vissza kedveséhez!« — Soha, soha! — kiáltott föl a fiatal asszony. — Egy szót hagyok neki hátra és elutazom. Messze, nagyon messze eltávozom, valamely elhagyatott tájra hol senki sem találhat rám s a hol szabad ég alatt fogok élni, várva életemnek a végét. Nehány sort irt Bernardnak. Talán még az nap elutazik Odette, ha Bernard, nyugtalan, gyötrelmes lelkével haza nem érkezik. Mihelyt Alicenak a leve­lét elolvasta, rögtön odahagyta irodáját. Haza érkezve, azonnal Odettét kereste föl, kit könnybe lábbadt szemmel talált. — Hát csakugyan igaz, — szólt, — hogy ön oly nagyon szenved s hogy meg akar halni ? Édes feleségem, vigasztalódjék. Semmiféle körülmény nem választ el minket többé egymástól. .. . Odette kételkedve nézett Bernardtra. — Mit sem titkolok el ön előtt: íme a levél, melyet kaptam. Láthatja ön, hogy igyekezetét nem követte siker, — ő magával vitte a fiamat. Odette elrémülve emelkedett föl. — Legyen nyugodt, én már kibékültem a sors­sal. Ez előbb-utóbb úgy is megtörtént volna. Alicenek a szeszélyétől várni lehetett azt s nekem azt előre át kellett volna látnom, hogy önt a fájdalomtól meg­kíméljem. Bocsásson meg nekem, most már túl vagyunk mindenen. Bernardnak a mogorva arckifejezése megha­zudtolta a szavait; ő szenvedett, de a kötelességérzet felülemelkedett benne az apai szeretet fölött; meg volt arról győződve, hogy Odettenek a fenyegetőzése komoly s a szánalomérzet meglágyította a szivét. De, Odette olvasta Alicenek a levelét, melyet ez az ő férjéhez intézett. Arca kiderült s igy szólt: — Én rögtön oda megyek. A férj tartóztatta: — Hová akar menni ? — Ő bezeg, — válaszolta Odette, — mint ezt levelében említette. Keze remegett s a boríték cimb­­­ata nem az ő keze írása. Ő szenved, nem szabad egyedül hagyni. Ez szívtelenség volna. Az elhagya­tottakból válnak a gonoszok, mig a jóindulat meg­hatja a sziveket s meggyógyítja azt. Ő nem viszi ma­gával a gyermeket. Odette merően nézett maga elé; bizonyos célt látott maga előtt, mely felé törekednie kellett. S ő sietett is eme cél felé. Kalapját föltéve fejére, hosszú köpenyt öltött házi ruhája fölé, egyszerűt, sötétet mint az apáca­köpeny. — Ön nem fog oda menni, — szólt Bernard, határozottan, az ajtó elé állva. —­ Önnek ott semmi helye sincs. Nem akarom, hogy oda menjen. — Első ízben történik, hogy egy kegyet kérek öntől, — válaszolt a fiatal asszony, szelíden félre vonva férjét, — engedjen engem oda menni. Én azt hiszem, Bernard, hogy ezt isten sugalta nekem. S oly pillantást vetett férjére, mint egy király­nő, a ki parancsol, noha hangja csengő volt. Bernard ellent nem állhatott felesége tekinte­tének s minden további ellenállás nélkül engedte őt, szemével követve, míg csak el nem tűnt. XVII. Anna kis ház kapuja, melyben Terrisné lakott, félig nyitva volt, de valamennyi ablakredőny lebo­­csátva. A fiatal asszony belépett. Odette semmi neszt nem hallott. Csöngetett, de hasztalan, senki sem sietett az ajtó megnyitására. A kilincsre tette kezét s az ajtó megnyílt. A lakás lakatlannak látszott, azonban némi melegség csapta meg Odettnek az arcát. Átment azon a szobán, melyben őt Terrisné fogadta , bement egy másik szobába, melynek ajtaja csak éppen be volt hajtva. Rózsaszín kárpitozatú hálófülkének az árnyában Alice aludt, karját kinyújtva a takarón ; arca égett lélekzetvétele gyors volt s érthetetlen szavakat da­dogott. Odette föléje hajolt , puha kezét a beteg forró homlokára tette. (Bolyt. köv.) Lön hát most három éve, a kormányt támadtam meg az előszóban, a melyik az alkotmányos aera óta mindent emelt, mindent gyarapított, mindenre volt pénze, csak a literaturára nem költött el egy forintot sem. S inkább vesz írókat, mint könyvet. Mondjam-e, ne mondjam-e,­­ hisz úgy is ki­találják : az előszó megjelent, a kormány megbukott. Babonának babona, de mikor oly nyilvánvaló. A sze­rencsétlen előszó felfordította a hatalmas piros szé­keket. Oh jaj, nekünk! Hiszen előre tudhattam volna! . . . A kiadók, (most már mindketten) hozzám sza­ladtak megdöbbenve: — Önnek igaza volt. Minden úgy történik, a­hogy ön dirigálja. Az Almanach két első­ három lapja valami varázslat alatt áll. Vagy talán az ördög ir ön helyett. — Bár írna. Elhiheti, hogy többet dolgoztat­nék vele! Véletlen az egész, merő véletlen. Most már én kezdtem tagadni, megijedve, hogy árendát fognak tőlem kérni azért a papiros terü­letért, a­hol a »terülj asztalkám« van. Vagy még rosszabb történik , hogy eladják az előszó írásának jogát valami nagy hatalomnak — hogy például meg­veszi Szapáry Gyula gróf s ha az egyik évben össze­szidja a gyarló közigazgatást, az egyszerre minta­szerű lesz, hogy még a burkusok is idejárnak tanul­ni,­­ vagy ha a másik évben rápörköl rakoncátlan­­ságáért az ellenzékre, a fogvicsorgató tigrisek iziben átváltoznak szelíd, kezes bárányokká, selyemgyapjut eresztenek, sót nyalnak a miniszterek tenyereiről. Károlyi Gábor gróf még tán kis csengetyűt is kap a nyakára. De az én kiadóm nem kapzsi; továbbra is ke­zeim közt hagyta az előszót s igy szólott: — Csakhogy ezentúl én fogom adnia a thé­­mákat. Hát persze ! Beláttam, hiszen én mindent be­látok s tegnap is, mikor megjelent, mint a­hogy az óramutató bizonyos időben bizonyos pontra megérke­zik kérlelhetlenül, hogy az 1893-diki előszót üssem­­ nyélbe, az volt hozzá az első szavam: — Hát mire terüljön az asztalka ? Mit akar az idén leölni? — A kholerát. — Ah, a fekete asszonyt ? Ön fél tőle ? — Csak haragszom rá, mert rontja az üzletet. — Hogyan? — Az emberek félnek a könyvektől azon hit­ben, hogy kholerás városból érkezve, azok is terjesz­tik a bacillusokat. — Bolondság! — felelem. Ezt a tévhitet rég megcáfolták az orvosok. — Mindegy. Meglássa majd, hogy az Alma­nach még­se fog úgy fogyni, mint máskor. — Ellenkezőleg! Éppen csak az Almanach fog fogyni. Kétszázezer példányban kell nyomatni, de az se lesz elég .... Rám nézett megütközéssel, tévetegen, fürkészve, nincs-e valami bajom. — Igen, igen, nem lesz elég. Mert az Almanach az egyetlen immunis hely ebben a birodalomban. — Már ugyan miért ? — Hát ön nem vette volna észre ? — Mit ? — Az 1890-diki Almanachot. Tizenhárom szó van benne. Tizenhárom egy asztalnál. Ne csak nézze meg! Se több, se kevesebb. — Valóban tizenhárom, — felelte a kiadó elhűlve, átfutván a 90-diki Almanach tartalom­­jegyzékét. — Egész esztendőben szepegtem értük. Biztos­nak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dőljön el valami kisebb ház, mint a torony .. . Beniczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna; sok arany kender van a guzsalyán — míg azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké . . . Sőt Vadnay Károly­ért is fájt a szívem. Kivel évelődném én ezután az országházi folyosón? . . . Tolnai Lajost nem kel­lett félteni. Kálvinista emberbe, mielőtt a ha­lál beleköt, megkérdezi előbb: »Bent vagy-e már az akadémiában?« S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig ... A­mi Tóth Bélát illeti, ő vele nem történik violentia ; ő a tudafa árnyékába megyen a hurik közzé, ha megyen s Majmuna tündér fogja legyezgetni örökösen.... Magamat az immunitás véd ... De már teszem azt Sebők nyápic legény, annak csak egy intés kell s a milyen jó fiú, mindjárt indul ... Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és füvek között, őt szintén könnyen leap­­ríthatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem eshetik baj. Az kineveti a halált. »Sipuluszért jött kend, vagy Rákosi Viktorért?« Justh Zsigmondra rá nem akadhat, mert az elmenekült előle Egyiptomba, a költői lelkű fiatal Tutsek Annához, van akkora gavallér, hogy hozzá nem nyúl; de ki áll nekem jót Muray Károlyért, a­kire külömben is aprehendálhat a halál, mert se a színműveiben, se a beszélyeiben egyetlen alakját se engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, a­ki sötét, borongós tollával a temetőkön mereng, úgyszólván legyeskedik a halál körül? Egyszer csak azt találja neki mondani: »No gyere hát. . .« — Valóban, egy se halt meg e tizenháromból! — kiáltott fel a kiadó. — Úgy van, mindnyája él. De mennyi félel­met állottam ki egész esztendő alatt, míg végre arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Almanach immu­nis hely. — Nem lehetetlen. — Sőt bizonyos. S ha a halál megkíméli azokat, a kik írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, a­kik megveszik. A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dörzsölgette. —­ Természetesen. Oh természetesen. Ki kellene doboltatni a járvány­bizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az előszóban. — De . . . — Semmi de! Önnek elhiszik — mert nem doktor. Mikszáth Kálmán. — 2335 — Tudomány és irodalom. * Az »Irodalomtörténeti Közlemények« idei har­madik füzetében Széchy Károly hosszabb tanulmányt közöl a »Pannónia megvételéről« szóló régi históriás énekről. Keresztül vizsgálja benne az egész irodal­mat, mely vele már szinte százhúsz esztendő óta fog­lalkozik. Mindenek előtt kritikailag nyomozza az ének kiadásainak és másolatainak történetét, a teljesség vagy különösség kedvéért megérintse minden érdeke­sebb föltevést és következtetést. A tanulmány kereté­­ben a régi magyar nyelv és miveltség állapotára s a Névtelen jegyző korának történetére sok érdekes megjegyzést olvasunk. Kevésbbé ismert térre visz a következő dolgozat: »A felső-magyarországi kripto­­kálvinisták hitvitázó irodalmáról« Ráth Györgytől. A közlött régi nyomtatványok a protestánsok közt a 16-dik század végére, az ország éjszaki határán folyt felekezeti vitára vetnek új világot. A belháború Luther követői közt Németországban hevesen dúlt, nálunk is nagy vitairodalom támadt, de hatása az ország más vidékeire ki nem terjedt. Sőt már jófor­mán feledésbe mentek a belviszályok s velők az el­kallódott vita­iratok. Ráth György egy csomót ismer­tet belőlük. Kerékgyártó Árpád előrajzát nyújtja egy »Istvánffy Miklós históriája ismertetésének és bírá­latának« ; Dr. Merényi Lajos »Esterházy Pál nádor versei «-ből közöl újabb sorozatot; Mohos Gyula pe­dig »Kocsi Csergő Bálint életéhez« írt össze adato­kat, a gályarabságra vitt protestáns papok ez élet­­irójának végnapjaira vonatkozólag, melyekre nézve nagy a homály. Az »Adattár«-ban Pápai Páriz Fe­renc, Kazinczy Ferenc, Hunfalvy Pál irodalomtör­téneti leveleiből vonatkozása találunk nehányat. Kara Győző »Tompa összes műveiből kimaradt for­radalmi vers«-et nyomat le a pecsovicsokról, Páriá­ban nevelkedett magyar grófról szt. Széchy Károly elismeréssel ir Bailagi Gézának »A protestáns pá­tens és a sajtó« című könyvéről. * Almanach. Az 1893-diki évre készült almanach fekszik előttünk, melyet a Singer és Wolfner-cég ezúttal is az »Egyetemes Regény­tár« sorozatában adott ki. E legújabb almanachot is a szerkesztő Mikszáth Kál­mán »Előszó«-val nyitja meg, melyet egész terjedel­mében lapunk mai tárcájában közlünk. A könyvben tizenöt novellát, beszélykét és rajzot olvasunk, a régi és a fiatal írói gárda jeleseitől. Jókai Mór »A hal­­berstadti Ádám« cimen beszél el egy Halberstadt városában dívott népszokást s ennek kapcsán jóízű történetet. Beniczkyné­ Bajza Lenke »A harmadik« cimű elbeszélésben egy útitársával, kivel Ostendelől Havreba utazott, mondatja el, a boldogtalan Affra történetét, melyben, mint minden történetben, van egy »harmadik«, a­ki feldúlja a kettő boldogságát. Tóth Béla »A pellengér« címen ismét török históriát nyújt, melynek színhelye azonban itt van Budapes­ten : a mai molnár-utca, ideje pedig 1685, a török­ világ ideje. Vadnai Károly elbeszélésének címe »A vörös kéz.« Gyarmathy Zsigáné tollából »Az örökség« című rajzot olvassuk. Szalóczy Bertalan »Miként állt bosszút Cziner Gergely« című beszédé­vel jelent meg az almanachban. Rákosi Viktor »Kele­men és Pattantyús« a két székely góbé mulatságos pörpatvarát adja elő. Tábory Róbert »Bocskay István csizmái« címen irt »víg történetet szo­morú időkből.« Justh Zsigmond novellájának címe »Kihűlt csillag fénye,« Herczegh Ferenc rajzáé »A protektor.« A sort folytatják Lipcsey Ádám »Mária«, Kozma Andor »Hűség«, Sebők Zsigmond »A tőr« című munkái, és befejezik Mikszáth Kál­mántól »Egy magyar nemes és házatája« és Bródy Sándortól »Az el nem készült novella.« Az almanach tehát harmadfélszáz lapon gazdag és élvezetes olvas­mányt nyújt. Első lapjait a naptári rész és az uj pénz ismertetése foglalja el. Külseje, kötése is díszes s így az évről-évre kedveltebbé váló novellagyűjte­­ménynek, mely érdekesen tükrözi vissza a benne

Next