Fővárosi Lapok 1893. szeptember (241-270. szám)
1893-09-30 / 270. szám
El akarta hitetni velem is, magával is, hogy így jobb. Minél többet ivott, annál kevésbbé volt; az az alázatos ember, aki józanon. Adta, hogy ő is valami. Apró kalandocskákat mondott el, amik vele — legalább most — nem történhettek meg; szabad óráit érdekesnél érdekesebb eseményekkel töltötte be rögtönző képzelete. Szavait gyors taglejtésekkel kisérte, közel hajolva suttogott, majd hangosan fel-felkacagott s ilyenkor tenyerével az asztalra csapott mindig. Mintha csak azt akarta volna tudtomra adni: hej, nem vagyok én ám az a nyomorult féreg, a kinek látszom. Vannak nekem is jó napjaim, érdekes eseteim, csakhogy nem kötök mindent a ti orrotokra. Már-már természetesnek találta, hogy mi barátságból ülünk egy asztalnál. A sarokban valami ötödrendű banda ásítozott. Mikor a prímás látta, hogy hangos a hang nálunk, belecincogott egy savanyu nótába: «Nem loptam én életembe.. « Mintha Balog úrnak baja lenne. Elsáppad és nem tud szóhoz jutni. Fejét lehorgasztja, mind a két kezére felkönyököl és az asztalteritét nézi egyre. Van tán valami furcsa azon ? Nem tudta meglátni eddig ? Intek a cigánynak: — Csak ezt a szomorút Gyurica! Soha se halunk meg! Balog ur sárgább a viasznál; görnyedtebb, alázatosabb, mintha józan volna. Könyörgő szemekkel néz rám s olyan félénken dadog, hogy szavait alig birom kivenni. — Bocsásson meg uram, — megcsaltam. Arca, beszéde olyan jóságos volt, hogy nem volt erőm hívását megtagadni. — Valami azt súgta bennem , ön megbocsát, nem fordul el utálattal tőlem, ha meg is vallok mindent, és én erre vágytam, mert nincs senkim, senkim aki meghallgasson. Aztán mikor ide jöttem, féltem beszélni. Reszkettem a gondolattól, hogy az ön tekintetéből is elriasszam azt a szelídséget, mely évek óta először esik rám. Ezért nem mertem szólni. Bocsásson meg, hogy ön mellé ültem, megcsaltam vele. Nem feleltem semmit. Néha egy nem szívbe találó szó elriasztja a közlékenységet, a hallgatás meg kaput nyit neki. Kezét megfogtam, mintha bátorítani akarnám. Sokáig hallgattunk. Közbe egyre töltöttem, ő pedig fenékig kiitta poharát mindig. Megmaradt józanságát akarta elinni. Mire az üveg kiürült, szíve csordultig volt telve. — Így, így. Most kezdek szédülni ismét. A bor homályt térít az észre, nem tudunk miatta bírálni, pirulni s beszélünk, mintha soha nem lenne holnap, mikor szavainkat számon kérik s ránk piritnak velük. Nem tehetek róla. Meghalok, ha tovább kell hallgatnom. Józanon akartam is, nem is, örültem is, féltem is beszélni. Most meg muszáj. Hát legyen. Vessen meg, ha akar, csak hallgasson ki. — Beszéljen, barátom. Folyton az asztalterítőre bámult, mintha az lenne a hallgatósága. — Valamikor olyan úr voltam én is, mint akiket most megbámulok, ha látok. Szép állásom, jó fizetésem volt. Könyvvezetőséget kaptam egy nagy üzletben s én kezeltem a pénztárt. Főnököm bízott bennem, mint a tulajdon gyermekében. Én is bíztam magamban. Szerettem ugyan a víg életet, divatos ruhát, de azért jellemes ember voltam mindig, még párbajom is volt. El-eljártam mulatni; ma itt, holnap ott töltöttem az estét, ahol jobb társaság, több látnivaló akadt. Ha a fizetésem nem futotta, csináltam adósságot, de lejáratra mindig kifizettem. Álmomban se képzeltem, hogy valaha ilyen baj érjen. Hisz úgy megköveteltem mindenkitől a becsületességet, úgy undorodtam a gondolatától is, hogy valaki — főleg úriember — idegen vagyonhoz nyúljon. Ha nincs pénze , kérjen kölcsön. Hanyag adóst még se fel nem akasztottak, se becstelennek nem tartottak soha —, legalább olyan értelemben nem, mint ahogy a közönséges gonosztevőket. Őrültségnek tudtam be, ha valaki lopott. Hát lehetséges pár forintért ezreket dobni el ? Egy egész életre szóló kenyeret és ráadásul a becsületet is ? Ép észszel ezt nem teheti meg senki. Gondolkoztam sokat rajta, hogy az ilyen embereket börtönőr helyett orvosra kellene bízni . . . Egy alkalommal főnököm elutazott. Én vezettem az üzletet. Bőven költöttem, pénzem elfogyott. Nem aggódtam. Majd kapok kölcsön! Mikor az utolsó forintoknál voltam , elmentem oda, ahol ilyenkor kapni szoktam. Kezeseimet visszautasították. Sokáig állottak már jót. Másokat kellett volna szereznem, csakhogy nyaralni volt minden ismerősöm. Napokig futkostam. Előbb nyugodtabban, reménynyel, később izgatottan, félve, végül kétségbeesetten, lemondva. Ez volt életemben az első perc, mikor hittem az ép észszel elkövethető öngyilkosságban — a nincsen miatt. Mit tegyek ? Mi lesz velem holnap ? azután ? Nincs már senki, akihez forduljak, éhen kell vesznem a fizetés napjáig. Rettenetes gondolatom jött. Ott van a pénztár, a kulcs nálam. Naponta százakat teszek bele pontosan, híven mint egy jól szerkesztett gép: miért ne vehetnék fel is belőle egyszer ? Nem sokat, csak egy, vacsorára valót. Azután visszateszem, hisz csak lesz valaki, aki addig segítsen ? Baj nem lehet. Nem tudja meg senki. A kulcs nálam, főnököm messze.. . mire visszajön, rendben lesz minden. Megborzadtam , sikkasztani! Olyannak lenni, mint akit ■ nem tart az igazság arra se méltónak, amitmadárnak is szabad, hogy szabad levegőt szívjon s oda repüljön, ahova akar. Nem, nem! Inkább meghalok, de még sem. A szükség mind jobbanjobban kinzott: megtettem. Mikor a kulcs megfordult a zárban, mintha fagyos vízbe merítettek volna, akkora hidegséggel borzongott vérem végig. Megundorodtam magamtól. De meg kellett tennem, mert már az éhség kínzott. Keveset vettem ki. Másnap, harmadnap többet. Ekkor már könnyebb volt a lelkem. Szinte elhitettem magammal, hogy jogom van ez egyoldalú kölcsönhöz. Aztán meg nagyon bíztam, hogy főnököm még soká lesz távol, idejében pótolhatok mindent. Elhallgatott. A függő lámpára pillantott, mely feje fölött csüngött. Oda néztem én is. Hirtelen úgy tetszett, mintha kard lenne ott egy vékony cérnaszálon és valaki nagy gyorsan ollót köszörülne. — Egy reggel megyek az üzletbe. Vígan, semmit se sejtve. Ahogy beléptem, főnököm fogadott és a kulcsokat kérte . . . — A tankönyvek nem hazudnak, Ditta. — Istenem! ... — Szomorú dolog bizony ez, de úgy van. Kínozzák az egyszerű népet, s a benszülöttek között senki sem boldog többé Bolíviában. — Pedig azok voltak ? _Valamikor azok. Könnyű sátorházakban laktak a virágos, szabad völgyek rétjein; nem ismerték a bűnöket és szerették egymást. Most puszták a rétek, s a megölt nép sírja fölött gyászos történeteket búg a szél. — Szegények, — sóhajtott a leányka — milyen jól lehettek ott, ahol senki sem volt. A vad vidéken, az erdőkben . . . — Szeretne ott élni, Ditta ? —Oh igen! — felelte sebesen a gyermek. — Az nagyon szép lehet. Szép ? — Nagyon szép. Egyedül a vadonban lehet valaki teljesen boldog. — Folytatta mulatságosan elérzékenyedett hangulatban az ifjú és nem nevette ki magát ezért a langyos indulatért. — Ott nem veri fel nyugalmát vásári lárma, s magasba szálló lelke elé nem közelit gúnyolódó szóval az irigység. Ott szabad az ember, mint a szabad madár és boldog, mint az első ember! Ott költészettel van tele a levegő, mert nincs mérges emberi lehelet, hogy ellopja tőle a tisztaságot és nincs képzelt keserűség, mely üresnek látja az eget. Elhallgatott és Nórára nézett. A leány megérezte a nézést. Megfordította a fejét s lassú hangon mondta: — Tudja, hol van ilyen föld? — Boliv . . . — Ott nincs, hanem a holdban. — Inkább a másvilágon ? — felelte érdesen az ifjú. Nóra maga elé nézett. — Mindegy . . . mormogta szórakozottan. * Ebben az időben Lőrinc gyakorta nem tudott elaludni. Sokszor már négy óra előtt fölkelt, felöltözött s minden előleges cél nélkül kilépett az utcára, melyen egy pár munkáson s a vígan fütyörésző pékinasokon kívül senki sem járt még. Hűvös szél lengett. A házak fedele harmatos volt és homályba burkolódzva a város nyugati felén a messzeségbe vesző hegység legmagasabb csúcsa, melyen mindössze kétszer volt csak s akkor is bőrig áztatta a hirtelen kerekedett nyári zápor. Végigmenve néhány széles utcán, elhatározta, hogy lekerül a sétányra, leül a folyam mellé egy emelkedettebb pontra s megnézi, hogyan tűnik elő a keleti égre gyűlt könnyű felhők közül a kelő nap. Szivarra gyújtott és ment. Félórás séta után leért a sétányra, melyet lapátforma, hosszúnyakú öntözőkkel már locsoltak, ittott vállig felgyürkőzött munkások, onnan a folyam mellett haladva felfelé ment. Emlékezett, hogy fennebb egy vízre hajló fűzfa mellett van egy össze-visssza faragott régi pad, amelyre le lehet ülni. A padon azonban már ült egy gondosan öltözött, kesernyés arcú ur. Körülbelül negyven esztendős lehetett. A vizet nézegette s gombos sétapálcájával fantasztikus alakokat rajzolt a porba. Mozdulatlanul ült a padon, mint egy halavány hulla; csak jobb karja járt, s pálcájának hegye a porban. Lőrinc megemelte kalapját s a pad másik végére ülve nézte, mint szakadozik szét lassan a köd s a túlsó oldal szőlőhegyei mint lesznek egyre világosabbak. A szőlőkhez épített nyaralók még majdnem mind homályba burkolva, csendesek voltak. Ott aludtak még az emberek. Alig egy-két villa kéményéből csúszott ki vékony szalagban kevéske fehéres füst. Bizonyosan papirossal szítja benn a tüzet az álmos cseléd. Lőrinc lehajolt, hogy leeset szivarát fölemelje. Erre a hirtelen mozdulatra nagyot roppant a korhadt pad. A vékony ur kiegyenesedett s körülnézte az ócska deszkát. — Leesünk, uram. Lőrinc elmosolyodott, ránézett a vékony urra s bocsánatot kért, amiért meglóditotta a vén szerszámot. A vékony urat szemmel láthatólag kellemesen érinté az udvarias hang. Meghajtotta magát s megmondta nevét. — Ősz Albert. — Újlaki Lőrinc, — felelte az ifjú. Öt perc múlva: — A nap feljöttét akarja látni ? — Igen, uram. Újabb öt perc múlva Lőrinc fordult Albert úrhoz. — Ön is ? — Nekem egyéb mulatságom van — mondta dunnyogva Albert úr. — Én a szegények városnegyedét ügyelem. Járt ott ? — Nem. Azok a házak lenn ? Amott . . . — Azok is, meg a hegynek épített vityillók,, hurubok, barlangok, mind beletartoznak. Nagyon, mulatságos népség lakik ott. — Szegény emberek ? — Rongyosok, koldusok, tolvajok. 2204