Fővárosi Lapok 1894. július (180-210. szám)
1894-07-01 / 180. szám
dőkben született Magyarország újjá és újjá azok teremtették, akik azokat az időket átküzdötték. Ha az emberek egymást nézik vala akkor is, vájjon nem esnek kicsinyes meghasonlásokba, s e meghasonlásokat vájjon nem az ország sínyli meg ? E nagy idők embereinek épen az legnagyobb érdemük, hogy nem egymást nézték, hanem egymásban csak a kort, agyukat és szívüket mozgató azokat az eszméket, amelyek megtették Magyarországot a hatalmas, szabad Magyarországgá. Azért volt előttük minden második »nagy hazafi«, vagy »dicső honleány«, mert nem az embert látták bennük, hanem látták szemeikben azoknak az eszméknek a fényét ragyogni, amelyekhez az ország jobb sorsa fűzve volt. És akik ez eszmék diadalra vitelével jobb sorshoz juttatták a hazát, vájjon nem voltak-e azok egytől egyig »nagy hazafi«-ak, avagy »dicső honleány «-ok? Igaz, a múlt távlata elmosta e »nagy hazafi«-ok és »dicső honleány«-ok tömegének emlékét és feledésbe ment az a sok hősies epizód, amelyekből — teszem azt — a szabadságharc nagy eposza kinőtte magát. De ha el is felejtettük, tudnunk kell, hogy e névtelen hősök éltek és becsülettel szolgálták a nagy eszméket. És tudnunk kell annál inkább, mert tudjuk azt is, hogy ha úgy nem éltek volna, mint ahogy kimosódtak az emlékezetből, akkor azok a nagyok, akiknek emlékéhez a nagy idők vívmányai fűződnek, bizony-bizony egymaguk ez elfelejtett és máris megmosolygott a nagy hazafinak és »dicső honleány«-ok nélkül aligha érték volna el és hagyhatták volna ránk örökségül e korszakalkotó vívmányokat. Nagyok ezek a névtelen félistenek, olyan nagyok, hogy mi csak a tisztelet hangján szólhatunk róluk. És nagyságuk egyik legszebb vonása épen az, hogy névtelenek maradtak s minden sikerüket egyegy névhez fűzve, megteremtették a nemzeti ideálokat, a Széchenyieket, a Deákokat, a Kossuthokat. Lehet, hogy megkábultam a nagy idők psychologiájától, de én az új Magyarországot ugyanazon a csapáson látom haladni, mint haladtak őseink a nagy idők nagy vívmányai felé. A legutóbbi idők lelkiismeretesen levont tanúsága szerint a nemzetnek ma úgyszólva egy a szívverése és egy a gondolata és e közös érzelem és gondolat vezérli egységesen a már-már kivívott cél felé. És látom, hogy az ellentábor zöme azokból áll, akik most épen úgy, mint más nagy időkben, a magyarság egységes törekvései ellen torlaszt torlaszra emeltek. És az a hitem a magyarság és ellenségei törekvéseinek e párhuzamából, hogy amire a magyarság egy szívvel és lélekkel tör és amit a magyarok ellenségei olyan állhatatosan és kétségbeesetten igyekeznek megrontani, mindez, a mi napjaink verejtékes diadala s csak a magyar nemzet javára és erősségére szolgál. Az is lehet, mondom, hogy megkábultam s hogy ugyanaz a csalódás fog érni, mint érheti a milliókat, akikkel egy eszme varázsa alatt egy célért adatott lelkesednem. Mindez azonban még így, a csalódás kilátásával sem aggasztó. Mert a lefolyt napok küzdelmei bizonyságot tettek róla, hogy az apró torzsalkodások perceiben az a nemzet nem az igazi arcát mutatja. Az igazi arcát akkor látjuk, amikor nagy eszmék dobbantják meg szívét. És ilyenkor arcán a teljes összhang uralkodik. Ilyenkor, mint csak legutóbb is, a nagy zöm a nemzet testéből együtt érez s az együttérzés olyan hatalmassá teszi, hogy ereje hihetetlen akadályokon is győzedelmeskedik. Mondom : tévedhettünk. De ott lesz a nemzet és együtt akkor is, ha ezt a tévedést majd korrigálni kellene. És tudni fogja korrigálni, mert amely nemzet ilyen nagy és egységes tud lenni még tévedésében is, mekkora és milyen erős lehet az a nemzet akkor, ha igazat alkot, vagy ha épenséggel a tévedést üti helyre! Reméljük azonban a legjobbat. És bizzunk abban, hogy mind e milliói a nemzetnek s benne legjobbjaink nagyrésze még sem tévedhettek, amikor úgy lelkesültek és lelkesedésükben olyan gigászi munkát végezhettek, amint azt az utóbbi napok küzdelmeiben tapasztaltuk. És bizzunk mindenekfölött abban, hogy e küzdelmeknek egy nagy eredményével máris büszkélkedhetük. E küzdelem előtt ellenségeink fallanca olyan tömören állt velünk szemben, hogy valóságos csoda, hogy már puszta látásuk nem lohasztotta meg fölbuzdult akaraterőnket. És imhol most, hogy a küzdelmeknek csaknem vége van, ugyanez az ellenség máris fejetlenül és megtörve hátrál. Ez az ellenség ezentúl már aligha fog ránk a régi vakmerőségével agyazkodni, ha mindjárt még egyszer annyi is volna az oláh és a fanatizált többi fajzat. A pihenőre tehát, mely törvényhozóinkra köszöntött, megnyugodott lélekkel, a teljesített kötelesség tudatával siethet ki-ki. Menjenek szerte a hazába és az izgalom helyébe, amely két év óta ott viharzik minden zugban, vigyék magukkal a siker örömét és a megnyugvás és békesség magvait. És a pihenés napjaiban ne szűnjenek meg soha egy pillanatig sem ápolni az összetartást és együttérzést, a társadalom egységét. A megpróbáltatás napjaiban megtanulhatták, hogy az összetartó, együttérző, egységes társadalom olyan hatalom, amelyen győzedelmeskedni nem adatott még a legmegpróbálóbb ellenséges erőknek sem. Se. P. fordult. Sokkal büszkébb lévén, semhogy másokkal osztozzon rajtam, rég lemondott minden csókról, önfeledtségről velem. És én is egy idő óta hiába éreztem lélekzetét, hiába szívtam magamba asszonyi illatát, hiába néztem a kis barna jelet, mely nyaka alatt volt, tökéletesen hideg maradtam. Majdnem lehetetlennek tűnt föl előttem, hogy ez az asszony lenne az, ki szenvedélyem hevességétől sápadtá és erőtlenné lett. Felajánltam neki, hogy fivére leszek és ő egyszerűen elfogadta. Ha ő szomorú volt, én még busább lettem arra gondolva, hogy szerelmünket mindenkorra eltemettük, a feltámadás reménye nélkül, arra gondolva, hogy ajkaink soha sem fognak egyesülni. Volt egy idő, mikor mindketten nemcsak a szerelmet, de szenvedélyünket mindhalálig tartónak álmodtuk usque ad mortem. Mind a ketten hittünk álmunkban és mámorunkban nem egyszer ejtettük ki e szókat: mindig örökké! Utóvégre testünknek ama ritka rokonságában hittünk, mely a telhetetlen vágyak rettentő kötelékével köti egyik emberi teremtményt a másikhoz ; hittünk benne, mert hisz érzéseink hevessége nem csökkent még akkor sem, midőn egy új lény teremtése által a nem szellemének egyetlen tárgyát kellett volna abban fellelnie. Azután az illúzió szétfoszlott, a láng kialudt. Lelkem — esküszöm rá — sírt e katasztrófa fölött. De hogyan akadályozzunk meg egy szükségszerű jelenséget ? Hogyan kerüljük ki a kikerülhetetlent ? Nagy szerencse volt hát, hogy a szerelem halála után, melyet a jelenségek végzetszerű szükségessége idézett elő, melyért senki sem volt okolható, még tovább tudtunk élni egymás mellett, ugyanabban a házban, egy új kötelék által összekötve, mely talán nem kevésbbé volt mély, mint a régi és mely mindenesetre magasabb, különösebb volt. Nagy szerencse volt, hogy egy uj illúzió töltötte be a régi helyét és lelkeink között a tiszta vonzalomnak, finom érzelemhullámzásoknak és különös bánatoknak kicserélését tette lehetővé. De utóvégre mire valók voltak mindezek a plátói szócsengések ? Elérni azt, hogy az áldozat mosolyogva egyezzen bele saját feláldoztatásába. Egyszer aztán észrevettem, hogy nem csak én szenvedek, ő is szenved egészségében. Halványsága egész halottszinűvé változik és olykor ólomszinű árnyalatok teszik arcát szomorúvá. Nem egyszer leptem meg arcán valami elnyomott fájdalomnak vonaglásait; nem egyszer fogta el jelenlétemben valami leküzdhetlen remegés, mely egészen összerázta és megvacogtatta fogait mintha hirtelen láz lepte volna meg. Egyszer egy este egész hozzám hatolt el távoli szobájából egy kiáltása, egy szívtépő feljajdulás; oda siettem és egy szekrénynek háttal dőlve találtam, rángatódzva, vonaglások közt mintha mérget ivott volna. Megragadta a kezemet és megszorította, mintha présbe tették volna. — Tullió! Tullió! mily borzasztó ez ! Oh, mily borzasztó ez! Rám nézett, egész közelről, szemeimbe mélyesztő kiduzzadt szemeit, melyek a homályban rendkívül nagyoknak tűntek elém. És ezekben a nagy szemekben valami ismeretlen fájdalomnak a hullámait láttam. Ez a tűrhetetlen, merev tekintet hirtelen őrült rémülettel töltött el. Este volt, alkonyatkor, az ablak zárva, a szél rázta a függönyt, és az asztalon egy tükör előtt gyertya égett. A függöny lebegése, annak a kis lángnak táncolása, melyet a halvány üveg visszasugárzott szomorú benyomást tettek rám és növelték ijedelmemet. A méreg gondolata úgy jött mint egy villámsugár. E percben nem tudott egy újóbbi felkiáltást elfojtani és a fájdalomtól magánkívül, eszeveszetten dobta magát keblemre: — Oh Tullió! Tullió! segíts rajtam, segíts! A rémülettől megdermesztve pillanatig úgy álltam ott anélkül, hogy egy szót tudtam volna kiejteni, egy mozdulatot tenni. — Mit tettél Julia ? Beszélj, beszélj. — Mit tettél? Hangom mély elváltozásától meglepetve, kissé meghátrált és rám nézett. Úgy kellett, hogy legyen, hogy arcom fehérebb és feldúltabb volt, mint az övé, mert tévedező tekintettel, hirtelen azt felelte: — Semmit, semmit, Tullió. Ne ijedj meg. Lásd, nincsen semmi baj . .. Ezek csak a rendes fájdalmaim . . . Tudod, ez a rendes rohamaim egyike ... elmúlik . . . Csak légy nyugodt. De az iszonyú gyanútól egészen elfogatva kétkedtem szavaiban, úgy tetszett nekem, hogy körültem minden a szomorú eseményt hirdette és valami belső hang azt erősítette: »Miattad, miattad akart meghalni; te, egyedül te kergetted őt a halálba.« Megragadtam a kezeit és éreztem, hogy hidegek azok és homlokán egy izzadtság csöppet láttam lefelé folyni. — Nem, nem — kiáltottam , — te meg csalsz engem. Julia, édes lelkem, könyörülj s szólj, beszélj ! Mond, te . . . Óh, könyörülj, mondd, te . . . ittál valamit ? És megrémült szemeim a bútorokon, a szőnyegen, mindenütt kutattak valami jel után. Megértette. Ismét keblemre omlott és reszketve, engemet is megremegtetve, ajkát vállamra hajtva mondá (soha sem fogom ezt a kifejezhetetlen hangot elfeledni) : — Nem, nem, nem, Tullió, nem! Némán maradtunk ott a szoba közepén és egy 1542 BOLDIZSÁRNÉ ASSZONY. Irta: Jakab Ödön. / Hogy Feszty Árpádnak mennyi haszna lehet a panorámájából, azt nem tudom, de azt határozottan merem állítani, hogy reám nézve az a panoráma valóságos istenbüntetése! Mióta megnyitották, nincs egy jóravaló nyugodalmas napom! Sokszor a legszerencsétlenebb magyarnak érezem magamat, kinek a dicső ősök honfoglalásából csupa merő keserűség és boszúság származott-e panoráma miatt. Hiszem egyszer-kétszer magam is örömest megnéztem azt a gyönyörű, nagy távlatú képet, fátyolos egével, szép magyar ligeteivel, hervatag erdőségeivel, romokban heverő üszkös házaival, s bábák fergetegétől kisért félemletes csatarohamával. Hanem a sokból utoljára csak sok ám a jó is! Az én kedves vidéki ismerőseim ugyanis veszedelmesen megmozdultak ennek a képnek a hírére ! Egyik vendég a másiknak adja a kezébe az ajtóm kilincsét. Mindenik siet azt a panorámát életében, legalább bár egyszer meglátni, mivel hogy a múlandóember soha sem tudja, hogy holnap mire virrad. Ésegy látogató ismerőseim szeretetéből nem bírok sehogy kigázolni. Természetesen én hordozom körül őket Budapest utcáin, én viszem a panorámába, én váltom ott a jegyet s én szolgálok a képnél a szükséges magyarázatokkal. A minap egy távoli ismerősömtől kapok egy levelet, mely szólott ezenképpen: Kedves öcsém úr! Öt esztendeje már, hogy mezei foglalatosságon e miatt nem válaszolhattam legutolsó becses levelére. De azért ne higgye, hogy öreg barátja a távolban elfeledte volna. Őh nem! Sőt, hogy sokat gondolunk az ötsém urra, azt tettel is be fogjuk bizonyitni nemsokára. Az anyjukom ugyanis erősen kívánkozik Pestre. Szeretné látni az ötsém urat s mellékesen — ha szíves lesz kalauzolni — drága hazánk virágzófővárosát és a Feszty-féle panorámát. Derék munka lehet, már csak azért is, hogy a nagy Jókai ..veje komponálta. Én se bánom, nézze meg az asszony. Üljön ott az ötsémerék szerető házánál legalább egy hétig, hogy bebizonyítsa: most is mennyire szeretjük. Csupán arra instálom a tisztelt ötség urat, hogy az anyjukomat lehetőleg karonfogva vezesse, ahova vezetendő, mivel szegénynek egyik lába megneheze