Fővárosi Lapok 1894. október (271-301. szám)
1894-10-01 / 271. szám
XXXI. évfolyam. 271. szám. 1894. október 1. Szerkesztői iroda: Ferenciek tare 4. Előfizetési dij: Un . . . stugredore . mim . . Egyes szám 5 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn te ünnep után való napon is. SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP KÖZLEMÉNYEKKEL A DIVAT ÉS SPORT KÖRÉBŐL. 1 frt 40 kr. Kiadóhivatal: Budapest, Ferenciek-terv It Hirdetéseket és apróhirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és minden fővárosi hirdetési iroda. VASÁRNAPJAINK. Mintha csak a föld nyelte volna el a mi régi, jó, pihenésre szánt vasárnapjainkat. Azok a nyugalomra hívó vasárnapok, amelyekben templomjárás, imádkozás, egy csekélyke közügy, meg egy pipadohányra való politika volt a pihenés fűszere, oda vannak, eltűntenek. Hiába adott Baross Gábor vaskeze vasárnapi szünetet. Mert ámbátor nem zakatol a gép, hallgat a pöröly és becsukva a boltos ajtaja: nincsen nyugalom az elmékben és a társadalom meglevő rendszerén olyanokat döngetnek — ép vasárnapokon — mntha a gyárak vaskalapácsai akkor kelnének erős munkára. Hajdanra vasárnapja volt nem csak a testnek, a mely pihenőjében ünnepi ruhába öltözködött, hanem ünnepe volt a szívnek is, a melyet malasztoshangulat tartott fogva; és a szívvel együtt ünnepe volt a gondolatnak is, a mely áhítattal járt ilyenkor az izmék világában, hogy érezze és igazolja eredetét, azt a titokzatosat, a melyet kutatni nem szabad, a melylyel szemben egyedüli osztályrész — a megadás ! Milyen másképpen van manapság! Munkásgyűlés itt, — szocialisták gyűlése ott! Az egész héten munkaigába fogott test azzal üti helyre elcsigázottságát, hogy merész ideák tömegében füröszti meg ügyeletét és végigálmodja ébren azt az új társadalmat, amelynek megalkotására hivalkodóan mutogatja erős munkában izmossá edzett karjait. Hol van ma már a vasárnapok malasztja ? . . . Zajos gyülekezések zsibójában szétrepített i ,y, felforgató eszmék hirdetői versenyt szólnak a »»rangokkal és a templomok ajtain kihangzó zsolozsmák éneke a munkás-induló harcias akkordjaival ■obolyodik össze. Nem imádság fakad az ajkakon. Nem azt köszönjük, hogy volt erőnk dolgozni a múlt héten. Nem azt könyörögjük, hogy legyen erőnk dolgozni újból. Erős kritikát mondunk a gazdasági és társadalmi állapotok felett. Felforgatással fenyegetve kivánjuk az új viszonyok életbe léptét. Imádság helyett fenyegetés, könyörgés helyett erős filozófiai eszmék sortbontó következményeinek hangos jajjai fakadnak az ajkakon. .. . Eltűntének, örökre él talán, a régi vasárnapok. Csoportokba verődve nem mennek, imakönyvekkel templomba, az emberek, gyűlésekre indulnak vitatni a jog és a kötelesség, a munka és a bér nagy törvényeit. Nem áhítatra gyülekeznek, hanem törvényeket csinálni toborzódnak együvé; nagy igazságoknak, egyelőre papírra vetett törvényeit készítik a jövendő, a közel jövendő számára. Hétfőn alig írnak a lapok másról, mint azokról a gyülekezésekről, amelyek vasárnapokon korcsmái termekbe hívták azokat, akik egész héten kínosan hordozzák a modern társadalom legiszonytatóbb terheit. Mennyi jaj, mennyi könny, a tehetetlenségnek felkelni akaró erőlködése, az elnyomottnak láncot törni kisértő vágyódása szól a gyűléseken! Csak a hangja más, mint a régi vasárnapok szent imáinak. Az emberi szív talaja, a melyből fakadnak a régi. A szegény ember joga — és a gazdag ereje. A törvény parancsszava — és az erő követelései. A kényelem — meg a szűkölködés, az éhes gyomor és a jóllakott danája. Nem mindennapi hangok. Eltérők azoktól, amelyeket egykoron hallottunk vasárnapokon, de alaphangjaikban annyi a rokonság, hogy szinte könynyű a megtévesztés. Akkor a templomok gótikus csarnokaiban adott a nép bálát az Urnak, mivelhogy módjában van a pihenés, a most füstös korcsmák alacsony szobáiban kiabál, hogy nincs módja a pihenésre és elcsenevész, mint a nap nem sütötte növény. Ezelőtt a templomok csarnokaiban könyörgött a nép forró imában erőt arra, hogy újból elvégezhesse a heti munkát, amely után kenyeret adhat gyermekének, valamelyes ruhát vehet magának és feleségének. Ma a templomok mellett elsurranva, népgyűlések hívogató hangjai után megy a szegény, hogy vádolja azt a társadalmat, amely verejtékes munka után csak annyit se juttat egy heti munka után, hogy ünnepe legyen a vasárnap, néhány jó falat által a gyereknek és a kék blúz kényelmében megizmosodott tagok, vasárnapon legalább, csinosabb ruha simulékonyságát érezzék. A hálának és a megadásnak rendezett istentiszteletek helyett, mostanság vasárnapon olyan gyülekezéseket tartanak, amelyeken az elégedetlenség és a követelés terjeszti elő programmját. Mert kifogyott a türelemből és a megadás helyett megtorlásra, jogainak kierőszakolására tör az éhező. Polgári jogokról álmodik és kenyere mellé húst követel. Óvni akarja az asszonyt és a gyermeket, a mely vele egy sorban állja a műhelyt és a kiknek fogékony szive ott kérgesedik érzéketlen hústömeggé, a gyár fojtó levegőjében. Hálát az Urnák!... követeli hajdan a szív a szent vasárnapon. Jogot a jogtalannak! követel ma az ész a pihenés ünnepén. Vaj’ lesz-e itt, amely összevezeti e két kört és megadatja az Urnak, a mi az Úré... a vasárnapnak, a mi a vasárnapé, a jogot a követelőknek, a mi őket megilleti ?! Mert megható az ünnep szentelt pihenése, de épp oly lesújtó egy tömeg fajta jogokért. Ám megkapó, ahol e kettő találkozik és az én nyugalma kezet fog a felháborodott érzelmek lecsöndesülésével. É . A. — Olasz regény. — Irta: Giovanni Verga. (Folytatás.) (6) Szemközt ült velem, a kandalló előtt, úgy hogy térdeink csaknem érintkeztek; kezeit az enyéimben nyugtatta s vékony, gömbölyű karjai elvesztek a selyemujjas gazdag csipkeerdejében; mosolyogva, gyöngéd bizalommal, őszinte odaadással nézett rám és látszott, hogy boldog, mivel oly nyíltan, titkolózás nélkül kiöntheti előttem lelkét, s beszélhet szívéről, szerelméről, minden tartózkodás nélkül. Újra megszólalt : — Láthatja, hogy igazán szeretem önt, mert hisz itt mondom ezt, az ön szobájában, hol már sötét van, s én is úgy be vagyok burkolva, hogy ön nem találhat szépnek . . . A tűz kialudt. Éva letérdelt a kandalló előtt — az elegáns kényelemhez, fényűzéshez szokott hölgy, fű selyem, bársony és arany vett körül — letérdelt az én szegényes , szobámban, a füstös, kopott, hamuval telt kandalló előtt, s kötényével legyezve akarta föléleszteni a hamvadó tüzet. Én fölálltam és körülnéztem, hogy mit tüzelhetnék még fel a kandallóban, mert valóban nagyon hideg volt. De nem láttam semmit, nem találtam semmit, s midőn ő e fölötti zavaromat észrevette, mosolyogva kérdezte tőlem: — Ne menjünk el egy theára? — Hová? — Hozzám ? — De hogyan ? gyalog ? — Gyalog, mint két szökevény. Ön rám fogja teríteni nagy téli bundáját. — Menjünk. Valóságos januáriusi kegyetlen hideg volt; az utcákat magas hólepel borította, s a mint a még le nem taposott fehér szőnyegen lépkedtünk, cipője vékony talpa hamar átnedvesedett s ő reszketni kezdett a hidegben. Mikor a d’Azeglio-térre értünk első tekintetem ama bizonyos első emeleti ablakokra esett, melyek még most is ki voltak világítva. Éva, kit karomon vezettem, megérezte, hogy e látványra karom megremegett, mert gyöngéden megszorította s magához közelebb vonta azt, mintha félne, hogy elveszíti. — Nem az én hibám, esküszöm önnek! — kiáltott fel kérő hangon. — Azt reméltem, hogy eddig már régen elunták magukat és eltávoztak! . . . Kézen fogott, mint valami gyermeket, s maga után vezetett fel lassan, óvatosan, a koromsötét folyosókon. — Pszt! — súgta fülembe . — nem akarom, hogy meglássák önt: oltsa ki a gázt. Lassan megfordítottam a kulcsot az ajtóban. Tökéletes sötétben voltunk s én éreztem zsebkendőjének hódító phylton illatát, hallottam apró, gyors lélegzetét, tapogatózva kereste meg a falon a villamos csengő gombját s gyengén, csaknem félénken nyomta meg azt. Egy csinos, fiatal szobalány jött az ajtót felnyitni. Éva fülébe súgott valamit, gyöngéden betolt engem egy folyosóra s aztán zajtalanul eltűnt egy másik, üveges ajtón. A szobaleány a hálószobába vezetett be, mely csak halványan volt megvilágítva s aztán ő is eltűnt. * A kis szoba fehér selyemmel volt kárpitozva s úgy nézett ki, mint egy elegáns skatulya. Egyik sarkában volt az ágy, melyet minden oldalról gyönyörű csipkefüggönyök takartak el - átlátszó, mesterművek, melyeknek homályos fátyolán keresztül jól lehetett látni a rózsaszínű takarókat; a selyem áttetsző fénye visszaverte a függőlámpa halvány világát s a félhomályban a képzelet szárnyat öltve repült a szerelem tündéri országába, ábrándozva földöntúli boldogságról. Eben a szobában is érezhető volt a phylton mámoritó illata, mely mindenütt ott volt, ahol csak ez az elegáns, igéző asszony megjelent, s az édes illat, mint valami bűvös varázsszer, újra fölidézte a bájos asszonyhoz kötött ingerlő emlékeket. Egy-két kis asztalka állott a szoba sarkaiban, telerakva azon semmitmondó, bizarr fényűzési tárgyakkal, melyeket a nők annyira kedvelnek, s melyek bizonyos elegáns kinézést kölcsönöznek a szobának. Leültem és ábrándoztam. A nagy, velencei álló tükrében mintha újra láttam volna ezt a rejtélyes, csodálatos nőt, ki egész lelkemet magával ragadta. Mintha mosolyogva állt volna a tükör előtt, melynek ragyogó üvegében ott láttam aranyos szőke hajának szétszórt hullámos erdejét; ki-kivillant onnan mély, azúr szemének igéző pillantása, mely forrongásba hozza a vért s őrült vágyakat kelt a megittasult szívben; édes mosolya nyomán mintha ezer mennyország soha nem álmodott üdve kelt volna fel, s fölébresztette volna elkinzott lelkem rég eltemetett álmait . . . Az óra lassan, tompán ketyegett s a másik szobából áthallatszott a férfiak beszédének hangos moraja, melyet időnkint vidám nevetés szakított félbe. Aztán néhány percre megszólalt a zon