Friss Ujság, 1907. szeptember (12. évfolyam, 208-232. szám)
1907-09-01 / 208. szám
/2 Szenvedés a szerelemért. "— Nagyon örülök, hogy pénteken jött, — folytatta a gróf kisasszony — péntek az én szerencsenapám. Péntek volt akkor, amikor az árokba fordult a kocsim és a Jancsis kimentett. Nagypénteken vallattunk egymásnak szerelmet a kertben és pénteki napon szöktünk meg hazulról. Sokat szenvedtünk mi a szerelmünkért. Az az én bajom, hogy grófkisaszszonynak születtem. Attól kezdve, hogy megtudta az anyám, meg az apám a mi éjjeli beszélgetéseinket, nem volt nekem nyugtom odahaza. Szidtak szakadatlanul, sőt ütöttek-vertek is. Egyik intézetből a másikba hurczoltak, csakhogy kigyógyuljak az én veszedelmes szerelmemből. Én nem gyógyultam ki máig sem. Utoljára Pesten voltam a „Notre dames de Sion“ zárdában. Onnan most júliusban jöttem vissza és egy cseppet sem fogott rajtam a kedves nővérek tanítása, mert amikor tehettem , találkoztam a Jancsival. . Egy pénteki napon kint aludtam a kertben a függőhglóban, amikor odajött az anyám, felébresztett és elkezdett szidni, hogy megtudta, hogy az elmúlt éjjel is beszélgettem Andrássikkal. Én nem tagadtam a dolgot és anyám szidalmai elől sírva menekültem a falubeli kovácshoz. Odahivattam Andrássikot is, könyörögtem neki, hogy szöktessen meg, mert nem bírom tovább, Ő vigasztalt és megígérte, hogy megszöktet. Nyugodtan mentem haza és csendesen megvacsorázva lefeküdtem aludni. Egyszerre csak berontott az anyám és elkezdett kiabálni, hogy miiért nem mostam meg a hajamat. Azután meg is vert. Én nagyon sírtam és elhatároztam, hogy most már nem maradok itten. Szökés létrával. Miután anyám lefeküdt és az egész ház csendes lett, intettem az ablakból Cha-iMiErriigCTW-t iinii a Jancsinak, aki lent sétált, hogy jöjjön oda. Jancsi odajött és én megmondtam neki, hogy szöknünk kell. Azután csendesen, hogy a szomszéd szobában alvó angolkisasszony észre ne vegye, összepakoltam a ruháimat és ami értékes holmim volt. Nagyon izgatott voltam, fel is döntöttem egy vizeskorsót, meg egy poharat is leejtettem. Csodálom, hogy a kisasszony fel nem ébredt. A holmikat ledobáltam, Andrássik pedig elvitte a szüleihez és létrát hozott, amelyen én lemenekültem a karjai közé. Előbb a házukba, mentünk, ott felvettem az anyja ruháit és elindultunk — szökni. Akadályok. — Volt egy nagy gallérom, abba beburkolództunk mind a ketten és egymáshoz simulva, karonfogva mentünk a hűvös éjszakában. Horkára akartunk menni az uram rokonaihoz. Sietve haladtunk.--,- Zsiperes vidéken jártunk, mert én belovagoltam már Révfalu és Vágújhely egy környékét. Egyszerre, azonban a Vág állja utunkat.. Szerencsére találtunk egy csónakot és áteveztünk a túlsó partra. Megkönnyebbülve siettünk tovább. Én már fáradt voltam, de erőt adott nekem az atudat, hogy felesége leszek az én Jancsimnak. Majd megint vízhez értünk.. A, : Vágnak egy sekélyebb ága folydogáS£c.ati,C',_ Levetettem a csípőimet 'és., belehaltam a vizbe, de mély volt neki aki már már kétségbeestünk, mert csónak sem volt sehol. Végre a Jancsi megoldotta a kérdést. Engem a hátára vett és úgy vitt át a vizen. Volt hely, hol a nyakáig értek a hullámok, de az nem ijesztette őt el. Szerencsésen partot érve siettünk Horkára, ahová csurom vizesen, remegve, dideregve megérkeztünk reggel 7 órakor. Három órától hétig tartott a szökés. Jancsi ruhát váltott és megígérve, hogy este visszajön. Révfaluba sietett. A kompot visszavitte a helyére, úgy hogy a gazdája máig sem tudja a kompja éjjeli kalandját. A család és a csendőrök, Révfalun már akkor nagy volt az izgalom. Már reggel 5 órakor voltak csendőrök az Andrássik-házban és mihelyt megjött a Jancsi, azonnal ott termettek újra. De Jancsi tagadta, hogy tud a hollétemről. Vallatták, faggatták, de hiába. Három napig kerestek engem a csendőrök, de nem találtait. A bátyám sürgönyzött mindenüvé, Pestre, Krasznára, minden rokonunkhoz, Trencsénbe, várjon nem szöktem-e oda. Amerikába is táviratozott, hogy tartóztassanak le, ha partra szállanak. Pedig én a közeli Horban kétségbeesve vártam Jancsit. Három nap múlva azután együtt mentünk haza, ide, ebbe a lakásba, a mi lakásunkba. Csakhamar egész népvándorlás lett a házunkban. Mindenki kért, hogy menjek vissza, térjek eszemhez, hogy herczegnő lehetnék, meg mi egyéb, de én hajthatatlan maradtam. Majd a bátyám jött négy csendőrrel. Azok vallattak, a bátyám meg is ütött, de nem használt semmi se, nem mentem vissza. És nem is megyek. Az apám ki is tagadott, azt sem bánom. A bátyám évi síiradékot ígér, ha Amerikába megyünk, de nem megyek. Itt maradok, már építik is az én szobámat . . . nővéremet nem tartom józaneszűnek. Behálózták őt a parasztok és a zsidók (!) Meg akarják szerezni a birtokunkat, pedig hiába, a Pongrácz birtok nem kerül idegen kézre. Az öreg gróf már az én nevemre íratta, a regényes Hajlamú grófkisasszonyt pedig kitagadta. Az egész nem más, mint egy zsarolási kísérlet, a nővérem pedig eszköz ... A gróf ezzel visszatért a csépléshez. FRISS ÚJSÁG 1907. szeptember 1. A grófi család haragszik. Az ujságiró ezután otthagyta az Andrássik-házat, ezt a boldog házat, ahol egy szoba van és két ágy. Elindult a grófi ház felé. A grófi házban éppen cséplés volt. Az öreg gróf betegen feküdt, már a szentségekkel is el van látva. A fiát a cséplésnél találta. — Képzelheti — mondta — menynyire kellemetlen nekünk ez a dolog, épp azért nem szeretem, ha írnak róla. Tehát nem is mondhatok sokat. Én amikor 1900-ban az öreg Krüger Pál, a volt búr köztársaság elnöke elmenekült a folyton előnyomuló angolok elől, tudta mindenki, hogy a köztársaságnak a hosszú háború után is még mindig volt tíz millió font sterlingnyi vagyona, ami a mi pénzünkben 250 millió koronának felel meg. A csinos összeg főként vert aranyban és kisebb részben értékpapírokban volt. Mikor aztán Roberts lord, az angol hadak fővezére bevonult serege élén Pretoriába, első dolga volt a búr államkincstárt felnyittatni. Mekkorát bámult azonban, amikor kiderült, hogy a kincstár üres, a hatalmas összeg eltűnt. Krüger elővigyázatos ember volt. Mikor látta, hogy az angolok győzelme immár bizonyos, az állam vagyonát három részre osztotta. Az egyik részt Hollandiába küldte, ahova később maga is elutazott. A másik részt elásatta Transzvál egyik pusztáján, hogy a bir hadak, ha pénz dolgában megszorulnak, onnan vehessenek. Ebbőla pénzből 3,750 ezer font sterlinget a háború befejezte után meg is találtak az angolok Spelenken kerületben, egy mezőn elásva. Hova lett azonban a tíz millió harmadik része? Az angolok lázas kutatást indítottak a pénz után. Évekig tartott a nyomozás, míg végre megállapították, hogy a hatalmas összeget a Dorothea nevű hajóval Dél-Amerikába küldte az öreg Krüger. Kiderült egyúttal az is, hogy a hajó Vidal foknál elsülyedt és egész rakományával a tenger fenekére merült. Ettől kezdve fáradhatatlanul dolgoznak az angolok, hogy a tenger zsákmányát előkerítsék. Egyik részvénytársaság a másik után alakul Krüger millióinak előkerítésére és képünk igazán híven tükrözi vissza az angol társadalmat, amelynek minden rétege törekszik a tenger fenekére, hogy a pénzhez hozzá juthasson. A Nobel-hajó, melylyel a kincseket keresik. A legújabb időben különösen két hajó, a Kobel és a Hema fejt ki nagy buzgalmat a kincsek keresése körül. A két hajót, Gardiner kapitány vezetésével részvénytársaság küldte ki. Hajsza Hrogep milliói után. A titvesgyilkos vallomása. — Saját tudósítónktól. — Gitting Károly mészárost, aki tegnap délben az Albrecht-uton agyonlőtte a feleségét, tegnap délután átszállították a főkapitányság börtönébe. Még tegnap kihallgatták a megtört embert, aki a következő igen érdekes vallomást tette: — A feleségemet, Gruber Bertát hét évvel ezelőtt vettem nőül. Ekor már hároméves fiúgyermekünk volt. Boldog házaséletet éltünk mindaddig, amíg Amerikába nem vándoroltam ki. Idehaza nem tudtam megélni. Elhatároztam tehát, hogy a családommal kimegyek Amerikába, ott munkához jutok, takarékosan élünk s ha már kis vagyont összegyűjtöttünk, visszatérünk Budapestre. Közöltem ezt a szándékomat a feleségemmel, aki erre ezt válaszolta: — Menj ki csak egyedül! Ha majd biztos álláshoz jutsz, mi majd utánad megyünk. Én nyugodtan utaztam el az újvilágba. Hét-nyolc hónapig dolgoztam, amikor egyszerre levelet kaptam a feleségemtől, aki a következőket írta: „Elszakadtunk egymástól, ki tudja, találkozunk-e még az életben. Legjobb volna, ha végleg szakítanánk , közösen megindítanák a válópert.“ A levél rettenetesen meglepett. Azt hittem, hogy az asszony csak elkeseredésében írta e sorokat. Megvigasztaltam és kilátásba helyeztem, hogy nemsokára