Friss Ujság, 1907. szeptember (12. évfolyam, 208-232. szám)

1907-09-01 / 208. szám

/2 Szenvedés a szerelemért.­ ­ "— Nagyon örülök, hogy pénteken jött, — folytatta a gróf kisasszony — péntek az én szeren­csen­apám. Péntek volt akkor, amikor az árokba fordult a kocsim és a Jancsis kimentett. Nagy­pénteken vallattunk egymásnak szerel­met a kertben és pénteki napon szök­tünk meg hazulról. Sokat szenvedtünk mi a szerelmünk­ért. Az az én bajom, hogy grófkisasz­­szonynak születtem. Attól kezdve, hogy megtudta az anyám, meg az apám a mi éjjeli beszélgetéseinket, nem volt ne­kem nyugtom odahaza. Szidtak szaka­datlanul,­ sőt ütöttek-vertek is. Egyik intézetből a másikba hurczoltak, csak­hogy kigyógyuljak az én veszedelmes szerelmemből. Én nem gyógyultam ki máig sem. Utoljára Pesten voltam a „Notre dames de Sion“ zárdában. On­nan most júliusban jöttem vissza és­ egy cseppet sem fogott rajtam a kedves nővérek tanítása, mert amikor tehet­tem , találkoztam a Jancsival. . Egy pénteki napon kint aludtam a kertben a függőhglóban, amikor oda­jött az anyám, felébresztett és elkez­dett szidni, hogy megtudta, hogy az­ elmúlt éjjel is beszélgettem Andrássik­­kal. Én nem tagadtam a dolgot és anyám szidalmai elől sírva menekültem a falubeli kovácshoz. Odahivattam An­­drássikot is, könyörögtem neki, hogy szöktessen meg, mert nem bírom to­vább, Ő vigasztalt és megígérte, hogy megszöktet. Nyugodtan mentem haza és csendesen megvacsorázva lefeküdtem aludni. Egyszerre csak berontott az anyám és elkezdett kiabálni, hogy miiért nem mostam meg a hajamat. Az­után meg is vert. Én nagyon sírtam és elhatároztam, hogy most már nem maradok itten. Szökés létrával. Miután anyám lefeküdt és az egész ház csendes lett, intettem az ablakból­­ Cha-iMiErr­iigCTW-t iini­­­i a Jancsinak, aki lent sétált, hogy jöj­jön oda. Jancsi odajött és én meg­mondtam neki, hogy szöknünk kell. Az­után csendesen, hogy a szomszéd szobá­ban alvó angolkisasszony észre ne vegye, összepakoltam a ruháimat és ami értékes holmim volt. Nagyon izga­tott voltam, fel is döntöttem egy vi­zeskorsót, meg egy­ poharat is leejtet­tem. Csodálom, hogy a kisasszony fel nem ébredt. A holmikat ledobáltam, Andrássik pedig elvitte a szüleihez és létrát hozott, amelyen én lemenekül­tem a karjai közé. Előbb a házukba, mentünk, ott felvettem az anyja ru­háit és elindultunk — szökni. Akadályok. — Volt egy nagy gallérom, abba be­­burkolództunk mind a ketten és egy­máshoz simulva, karonfogva mentünk a hűvös éjszakában. Horkára akartunk menni az uram rokonaihoz. Sietve ha­­l­adtun­k.--,- Zsiperes vidéken jártunk, mert én belovagoltam már Révfalu és Vágújhely egy környékét. Egyszerre, azonban a Vág állja utun­kat.. Szerencsére találtunk egy csóna­kot és áteveztünk a túlsó partra. Meg­könnyebbülve siettünk tovább. Én már fáradt voltam, de erőt adott nekem az a­­tudat, hogy felesége leszek az én Jancsimnak. Majd megint vízhez ér­tünk.. A, : Vágnak egy sekélyebb ága folydogáS£c.ati,C',_ Levetettem a csípői­met 'és., belehaltam a vizbe, de mély volt neki aki már­ már kétségbeestünk, mert csónak sem volt sehol. Végre a Jancsi megoldotta a kér­dést. Engem a hátára vett és úgy vitt át a vizen. Volt hely, hol a nyakáig ér­tek a hullámok, de az nem ijesztette őt el. Szerencsésen partot érve siettünk Horkára, ahová csurom vizesen, re­megve, dideregve megérkeztünk reggel 7 órakor. Három órától hétig tartott a szökés. Jancsi ruhát váltott és megígérve, hogy este­ visszajön. Révfaluba sietett. A kompot visszavitte a helyére, úgy hogy a gazdája máig sem tudja a kompja éjjeli kalandját. A család és a csendőrök, Révfalun már akkor nagy volt az iz­galom. Már reggel 5 órakor voltak csendőrök az Andrássik-házban és mi­helyt megjött a Jancsi, azonnal ott termettek újra. De Jancsi tagadta, hogy tud a hollétemről. Vallatták, fag­gatták, de­ hiába. Három napig keres­tek engem a csendőrök, de nem talál­tait. A bátyám­ sürgönyzött mindenüvé, Pestre, Krasznára, minden rokonunk­hoz, Trencsénbe, várjon nem szöktem-e oda. Amerikába is táviratozott, hogy tartóztassanak le, ha partra szállanak. Pedig én a közeli Horban kétségbe­esve vártam Jancsit. Három nap múlva azután együtt mentünk haza, ide, ebbe a lakásba, a mi lakásunkba. Csakha­­­m­ar egész népvándorlás lett a házunk­ban. Mindenki kért, hogy menjek vissza, térjek eszemhez, hogy herczegnő lehetnék, meg mi egyéb, de én hajtha­tatlan maradtam. Majd a bátyám­ jött négy csendőrrel. Azok vallattak, a bá­tyám meg is ütött, de nem használt semmi se, nem mentem vissza. És nem is megyek. Az apám ki is tagadott, azt sem bánom. A bátyám évi síiradékot ígér, ha Amerikába megyünk, de nem megyek. Itt maradok, már építik is az én szobámat . . . nővéremet nem tartom józaneszűnek. Behálózták őt a parasztok és a zsi­dók (!) Meg akarják szerezni a birto­kunkat, pedig hiába, a Pongrácz birtok nem kerül idegen kézre. Az öreg gróf már az én nevemre íratta, a regényes Hajlamú grófkisasszonyt pedig kita­gadta. Az egész nem más, mint egy zsarolási kísérlet, a nővérem pedig esz­köz ... A gróf ezzel visszatért a csép­léshez. FRISS ÚJSÁG 1907. szeptember 1. A grófi család haragszik. Az ujságiró ezután otthagyta az An­­drássik-házat, ezt a boldog házat, ahol egy szoba van és két ágy. Elindult a grófi ház felé. A grófi házban éppen cséplés volt. Az öreg gróf betegen feküdt, már a szentségekkel is el van látva. A fiát a cséplésnél találta. — Képzelheti — mondta — meny­nyire kellemetlen nekünk ez a dolog, épp azért nem szeretem, ha írnak róla. Tehát nem is mondhatok sokat. Én a­mikor 1900-ban az öreg Krüger Pál, a volt búr köztársaság elnöke elmenekült a folyton elő­nyomuló angolok elől, tudta mindenki, hogy a köz­társaságnak a hosszú háború után is még mindig volt­ tíz millió font sterlingnyi vagyona, ami a mi pénzünkben 250 millió koronának felel meg. A csi­nos összeg főként vert aranyban és kisebb részben értékpapírokban volt. Mikor aztán Roberts lord, az angol hadak fővezére bevonult serege élén Preto­riába, első dolga volt a búr államkincstárt felnyit­tatni. Mekkorát bámult azonban, amikor kiderült, hogy a kincstár üres, a hatalmas összeg eltűnt. Krüger elővigyázatos ember volt. Mikor látta, hogy az angolok győzelme immár bizonyos, az állam vagyonát három részre osztotta. Az egyik részt Hollandiába küldte, ahova később maga is el­utazott. A másik részt elásatta Transzvál egyik pusztáján, hogy a bir hadak, ha pénz dolgában megszorulnak, onnan vehessenek. Ebből­­a pénzből 3,750 ezer font sterlinget a háború befejezte után meg is találta­k az angolok Spelenken kerületben, egy mezőn elásva. Hova lett azonban a tíz millió harmadik része? Az angolok lázas kutatást indítottak a pénz után. Évekig tartott a nyomozás, míg végre meg­állapították, hogy a hatalmas összeget a Dorothea nevű hajóval Dél-Amerikába küldte az öreg Krü­ger. Kiderült egyúttal az is, hogy a hajó Vidal fok­nál elsülyedt és egész rakományával a tenger fene­kére merült. Ettől kezdve fáradhatatlanul dolgoz­nak az angolok, hogy a tenger zsákmányát előke­­rítsék. Egyik részvénytársaság a másik után alakul Krüger millióinak előkerítésére és képünk igazán híven tükrözi vissza az angol társadalmat, amely­nek minden rétege törekszik a tenger fenekére, hogy a pénzhez hozzá juthasson. A Nobel-hajó, melylyel a kincseket keresik. A legújabb időben különösen két hajó, a Ko­bel és a Hema fejt ki nagy buzgalmat a kincsek ke­resése körül. A két hajót, Gardiner kapitány veze­tésével részvénytársaság küldte ki. Hajsza Hrogep milliói után. A ti­tvesgyilkos vallomása. — Saját tudósítónktól. — Gitting Károly mészárost, aki tegnap délben az Albrecht-uton agyonlőtte a feleségét, tegnap délután átszállították a főkapitányság börtönébe. Még tegnap kihallgatták a megtört embert, aki a következő igen érdekes vallomást tette: — A feleségemet, Gruber Bertát hét évvel ezelőtt vettem nőül. Ekor már hároméves fiúgyermekünk volt. Boldog házaséletet éltünk mindaddig, amíg Amerikába nem vándoroltam ki. Ide­haza nem tudtam megélni. Elhatároz­tam tehát, hogy a családommal kime­gyek Amerikába, ott munkához jutok, takarékosan élünk s ha már kis vagyont összegyűjtöttünk, visszatérünk Buda­pestre. Közöltem ezt a szándékomat a feleségemmel, aki erre ezt válaszolta: — Menj ki csak egyedül! Ha majd biztos álláshoz jutsz, mi majd utánad megyünk. Én nyugodtan utaztam el az újvilág­ba. Hét-nyolc­ hónapig dolgoztam, ami­kor egyszerre levelet kaptam a felesé­gemtől, aki a következőket írta: „Elszakadtunk egymás­tól, ki tudja, ta­lálkozunk-e még az életben. Legjobb vol­na, ha végleg szakítanánk , közösen megindítanák a válópert.“ A levél rettenetesen meglepett. Azt hittem, hogy az asszony csak elkeseredé­sében írta e sorokat. Megvigasztaltam és kilátásba helyeztem, hogy nemsokára

Next