Független Magyarország, 1903. június (2. évfolyam, 434-461. szám)

1903-06-03 / 435. szám

II. évfolyam, 435. sz. Budapest, 1903. Szerda, junius 3. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyed évre 7 kor. egy hónapra 2 kor. 40 Eh­. Egyes szám ára helyben 8 fill., vidéken 10 EH. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnepnap után való napon is. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VI. Király utcza 72, i Teréz-körút mellett) Telefon :6Str. Apró­hirdetések ára: Egy szó 4 fill., vastagabb betűvel 8 Str. Hirdetések nonpareilis számítással, díjszabás szerint. Szünet után. /: Budapest, júmius 2. Zuhogva, dübörögve törtet előre az obstrukczió, mint a kiáradt patak. Tajté­­kozva törik meg egy-egy kiálló sziklán, magasra szökik fel a hab, azután foly­tatja zúgó, dübörgő útját, kavicsokon, sziklatömbökön keresztül. Mi, akik benn élünk a politikai élet középpontján, ilyen­nek látjuk a hónapok óta zúgó, dübörgő, és mégis teljesen eredménytelen vitát A közönség azonban, amely eleinte tel­jesen közelről figyelte minden kis hab­nak a csobbanását, minden kavicsnak gördülését, ma már annyira jutott, hogy egyebet sem hall zagyva dübörgésnél, egyebet sem lát zavarosan rohanó,, irt­ott felszökkenő víznél. Ez a zavaros, rohanó patak most el­­nyugodott, elpihent rövid időre. A ki­­szélesedett mederben a víz nyugodt marad, mint a tó; zavaros habjai kissé megtisztulnak, átlátszóvá lesznek. A fel­szín sima, csak a mélyben örvénylik a magasról lezuhant elem... Csodálatos, hogy ez alatt a két nap alatt, amíg a vita szünetelt, mennyire megtisztult, világosabbá lett a helyzet! Mindenekelőtt most már teljesen bizo­nyossá lett, hogy Széll Kálmán nem tart­­hatj­a magát tovább. A gyenge ág, amelybe görcsösen" kapaszkodik, veszedelmesen recseg, ropog. A nehézkedési törvény kérlelhetetlen konzekvencziája, hogy rövid időn belül letörik. Még csak nem is fog túlságosan nagyot recscselni. Egy tompa puffanás, és vége. Széll Kálmán két nagy lépcsőfokon hágott fel a bársonyszékbe: egyik a függetlenségi párttal való megegyezés, a másik a nemzeti párt fúziója. A függet­lenségi párttal időközben ugyancsak el­rontotta a dolgát. A katonai javaslatok­nál tanúsított érthetetlen makacssága ásta meg a sírt számára. Mert hogy még most is számítana a függetlenségi párt engedékenységére, az szinte hihetetlen. Hiszen a függetlenségi párt elégszer és elég érthetően megadta ultimátumát. Teljes nemzeti szellemben reorganizált magyar hadsereg, vagy szó sincs az újabb újoncz- és pénz­adóról. És ehhez a programaihoz most inkább ragaszkodik a függetlenségi párt, mint valaha! A kiegyezés csak kezdete volt a nagy munkának, amelyet a függetlenségi­­ pártnak kell teljesen kiépítenie. Megérke­zett az idő, hogy­ a független Magyar­­ország egyik főtartó-pillérét, a nemzeti hadsereget felállítsuk. Elég volt abból a bárgyú hiper-lojalitásból, amely Magyar­­országot a mai ferde és szerencsétlen helyzetbe sodorta. Valahányszor a dinasz­tia áldozatot kért a nemzettől, mindig felhangzott a vitám et sanguinem, mindig lelkesedve, tálczán hordtuk eléje a kert dolgokat és megelégedtünk a vállverege­téssel. Persze­ ez a vállveregetés már a rákövetkező uralkodó alatt oly méretűvé növekedett, hogy beillett hatalmas hátba­­ütögetésnek is. Minden áldozatért, ame­lyet a nemzet a dinasztiának hozott, hálából elnyomtak bennünket. De ma már sokat tanultunk a múlt­ból. Nincs adomány ellenszolgáltatás nélkül. Dormant — domnant ! Lesz újoncz­­emelés, ha megkapjuk a nemzeti had­sereget. Ami különben nem is ellen­szolgáltatás, hanem elvitázhatatlan jogunk, amelyet a nemzetnek ki kell kényszerí­tenie. Most itt az alkalom, csak nem leszünk oly tunyák, hogy elmulasztjuk! A függetlenségi pártnak egyik vezető­­alakja, nagy áttekintésű és megfontolt, de kellő esetben elszánt tagja, követ­kezőkép nyilatkozott előttünk: — A párt lekötötte magát választói, az egész nemzettel szemben, már csak ezért sem engedhet. De nem engedhet a nemzeti hadseregből már csak azért sem, mert soha ilyen alkalom, mint a m­ostani, nem tér vissza, hogy jogunkat kivívhas­suk. Semmiféle paktumba bele nem me­gyünk. És legyen róla meggyőződve, hogy így gondolkozik a párt legnagyobb része. Az egyik lépcső tehát már beomlott Széll Kálmán alatt. A másik foknak is ingadozik minden köve. A .jj.gmzer. párt önmagát csalta meg, mikor úgy gondol­kozott, hogy elvei fentartásával, része­g kertész hallgat. Figyeli az ütközetet s lá­tom az arczán, hogy ő hangya-párti. Szinte vonaglik az arcza, ha a méh kerül följebb s segíteni szeretne, ha a hangyák valami ügyet­len mozdulattal lehemperednek a testéről. — Miért­ hangya-párti ez az ember ? — gondolom. — S miért hogy én meg a méhnek fogom a pártját ? Bántottak engem ezek a hangyák ? Vagy szolgált-e nekem ez a méh ? Gyöngébb-e valamelyik fél, hogy a gyöngébb iránti vonzalom állított a méh pártjára ? Nem. Mindkét fél egyforma erős ebben a pillanatban s valóban nem lehet tudni, hogy ki lesz a győztes. Most még dúl a harcz. Egyre több segédcsapat jön a hangyaboly felöl. Egyre több. A föld fekete már tőlük köröskörül s sietve, elszántan futnak a harcz színhelyére. — No most jönnek ! — mondja a kertész hirtelen s megvillan a szeme. — úgy elbánnak vele, mint a semmi! Lehajol, a térdére támasztja a két kezét s úgy figyel. A kezét nézem ennek az embernek s látom, hogy nagy, érdes keze van. A jobb kezén a középső ujja csonka s hirtelen eszembe jut, hogy talán a gyalupadnál érte valami szerencsétlenség. — Mi baja a kezének ? — kérdem. A ker­tész ránéz a kezére, megfordítja, belenéz a tenyerébe, mintha abból akarná elolvasni ennek csonka ujjnak véres történetét. — Legyalultam — mondja aztán olyan han­gon, mintha azt mondaná, hogy a földön hem­pergő potrohos méh épen most nyomott agyon egy hangyát. — Hol gyalulta le ? — A gyárban. Elvitte a gép. Forradalom a virágágyban. — A Független Magyarország eredeti tárczája. — Irta : Goda Géza. Ma nagy csata volt a kertemben. A málna­bokrok közt a földön reggel hét óra tájban megjelent egy méh, leült egy száraz falevélre s meg sem mozdult. Nem tudni, hogy ilyenkor mit végez egy ilyen állat. Néz-e s ha néz, lát-e valamit abból, ami körülötte van ? Látja-e például, hogy köröskörül mennyi gyönyörűségbe olvadnak össze a színek? Vagy gondolkozik-e valami felöl ? Vagy talán épen hallgat s hall is ? A jó Isten tudja, hogy mit jelent az, mikor egy méhecske így ül s mozdulatlanul marad perczekig. Egyszerre látom, hogy köröskörül, jobbra­­balra a száraz levéltől, hangyák szaladgálnak. A fekete­ sereg jutott az eszembe, látva a tiszteletreméltó hadsereget, amint fölvonul, elrendezkedik, sürög-forog s úgy tesz, mintha minden attól függne, hogy ebben a kertben milyen sorokban vonulnak fel reggel hét óra­kor a hangyák. Okos, eszes lényeknek tartom őket s menten igazolják is, hogy eszesek. Két ember — két hangya most elválik egymástól. Eddig együtt szaladtak s jól megfigyelhettem őket. Nagyok, fejlettek voltak s bizonyos energiával haladtak előre. Az egyik most jobbra kerül, a másik balra. Aztán nagy ívet futnak be s hirtelen találkoznak egy kanyaro­dással. Azon sebtiben elérték már a nyugvó méhet s egy szempillantás alatt belecsimpajkod­­nak a méh lábába. — Mi lesz ebből ? — gondolom s sajnálom h­rrTrtii---------rr~r~ Tnr ■ r.hrrhi­ttt­i---------1---------m­­ maga ezt a két nyomorult állatkát. Biztosra veszem, hogy a méh lesz rajtuk a győzedelmes. — Egy ilyen óriás állat ellen harczba indul két ilyen kis féreg. Ebből baj lesz, hangya uraim! Nagy baj lesz! A két hangya érintésére a méh is megmoz­dult. Nem repül el, csak a lábait mozgatja, mintha le akarná rázni magáról a kellemetlen­kedőket. Nem használ neki. És mert nem hasz­nál, egy darabig még ült a falevélen s megint néz, hallgat és gondolkozik. Bár ne tenné ! Alig múlik el félperc­ az első támadás után, már új hangya­ legények jönnek. Egymás után, gyorsan, sietve futnak a méh felé, zárt sorok­ban jön a főcsapat, aztán egyenkint, párosával a többi és mind sietve, gyorsan, szinte sza­ladva. Nem telik bele két perez s a méh már lehemperedik a levélről s úgy tesz, mintha a puha földbe akarna belefúródni, egy kicsit dong, a szárnyait emelgeti, tizet-huszat lelök magáról azáltal, hogy összehúzza a potrohát s a lábaival kalimpál a levegőben. Borzasztó csata ez s olyan izgatottan nézem, mintha emberek küzdelméről lenne szó. A kertész, aki szabad óráiban asztalosmes­terséget űz, odaáll mellém. — Nézze, — mondom. — Ez igazi csata. A kertész lehajol s nézi. — Az ! —­ mondja. — Valódi csata. Ni! most a méh van fölül s a potroha alatt van az ellenség. Agyon is nyomja őket, ha nem segítünk rajtuk. — A hangyákon? — Azokon. — Miért nem a méhen? Jingunk mai száma 16

Next