Gazdasági Mérnök, 1884. január-december (8. évfolyam, 1-50. szám)
1884-02-14 / 7. szám
74 kiállítás rendezésével megbízott csoportbiztosok összeköttetésbe lépnének az e téren már működő vidéki gazdasági egyesületekkel s ezek működésének határozott és egységes irányt adva, biztosítanák az oly annyira szükséges egyöntetűséget, lehetővé tennék a netaláni hézagok pótlását s több efféle, hogy ekként a mezőgazdasági kiállítás lehető hű képet szakadatokban összeállított és tanulmányozásra alkalmas anyagot nyújthasson a magyar mezőgazdaság mai állapotáról leplezetlenül feltárva annak hiányait de viszont kiemelve és kellőleg méltatva fényoldalait is. A kisbirtoki hitelügy rendezése. — Kivonat Dr. Gerlóczy Gyula ’műegyetemi tanárnak a Gazda-Körben tartott Előadásából. — Ha kívánjuk, hogy a földmives nép az uzsorától megszabaduljon, ha biztosítani kívánjuk ama gazdasági társadalmi s erkölcsi előnyöket, melyeket a népbankok vagy az általam magyarul úgynevezett takarítós hitelegyletek nyújtanak, akkor azon alapelveket összesen és egyenként változatlanul meg kell tartani, mivel azok a szóban forgó intézetek rendeltetéséből, czéljából természetszerűleg s következetesen erednek. Ugyanis ha a tőkeképzésen s olcsó tőkén kivil, a munkásságot, takarékosságot, józanságot, becsületességet és a népnek állami mint társadalmi tekintetben fontos önállóságát nálunk is megvalósítani óhajtjuk, a takarítós hitelegyleteknek lényeges alapelveit : a személyes mint ingó- sőt bizonyos mérvig a jelzáloghitelt, az egyetemleges kötelezettséget, a tőkeképzést mint az önsegély alapját, a jótékonyságot az ily intézetek egyszerű s lehetőleg ingyenes kezelését mellőzni, vagy lényegükben módosítani, vagy egyiket másikat a kapcsolatból kiszakítani a jelzett előnyök feláldozása nélkül nem lehet; ezek egyedül a helyi gazdasági hitelviszonyoknak megfelelő lényegtelen módosulást tűrnek meg. Miért is nem tartja indokoltnak a népbankok természetének általános ismerete mellett bizonyos titokszerűséget tanúsítani akkor, midőn külföldön Németországban már létesített 3500 népbankban az évi pénzforgalom 5—6 száz millióra rúg. Ő nem kívánja a gazdakört a népbankok szervezettének, előnyeinek részletezésével fárasztani, egyedül e népbankok szervezésénél hallott főbb eltérő vélemények megvizsgálására is, az általa szükségesnek ismert kormány törvényhozói intézkedések jelzésére szorítkozik. Ami a takarítós hitelegyletek vagy népbankok szervezését illeti, a takarékossági kényszernek hangoztatott mellőzését nem tartja indokoltnak, mivel ennek mellőzésével a népbankok gazdasági-, társadalmi- és erkölcsi előnyei is elejtetnek, mint a tőkeképzés, az erkölcsi erő fejlődése s különösen az, hogy e népbankok megszűnnének a nép folytatólagos gyakorlati erkölcsi iskoláját képezni, ezáltal pedig az iskolában s egyházban hallott kevés erkölcsnek s erényeknek biztos megtartásához járulni. A takarító egylet nélkül a népbank csupán hitelegyletté alakulva, hiányoznék az alkalom, hogy a nép befolyó kisebb-nagyobb bevételét, melyet elfogyasztani nem kiván, sem beruháznia a gazdaságba nem lehet, tehát a folyós üzleti tőkéjét ott helyben rögtön gyümölcsözően elhelyezze. Ehhez járul még, hogy nálunk a túlnyomólag nagy községeink alakulásukra nézve lényegesen eltérnek a külföldi falusi inkább kis birtokosokból alakult községektől; nálunk a földmives napszámos a kis iparos, tehát az egész falusi nép érdeke figyelembe veendő, a hosszú-, rövid lejáratú-, személyes-, ingós ingatlan hitel mind bő- s megfelelő alkalmazást talál. A korlátlan egyetemleges kötelezettség (solidaritás) elvének nálunk kezdetben és általában alkalmazását nem osztja, sőt egyenesen személyesnek tartja. Ma meg nyilvánuló jellemünknél, a népnek a hiteladás és hitelvevésnél tapasztalható könnyelműségénél a hitellel inkább visszaélhetésnél fogva, egyedül a korlátolt egyetemleges kötelezettség alkalmazása lenne általában megfelelő. Mihez járul még, hogy a korlátlan solidaritáson alapuló népbanknak bukása e jótékony intézetek alakulását s terjedését talán örökre már csirájában ölné meg. A mily káros a külföldi törvényeknek s intézményeknek hazánkban feltétlenül átültetése, annyira, előnyös e tekintetben ugyanazon utón s módon haladni, melyen kezdetben Angliában s Németországban haladtak. Eleinte a korlátolt egyetemleges kötelezettség alkalmazandó, s csak később kell a hitel s gazdaság fejlődéséhez képest, lassan a korlátlan egyetemleges kötelezettséghez áttérni, — de még ekkor is inkább kivételesen, — ha t. i. a nép erkölcsileg s értelmileg arra képes leend. A mi pedig a népbankoknak vagy inkább takarító s hitelegyleteknek, működési körét, a hangoztatott megyei s gróf Apponyi által több községet magában foglaló s nagyon ajánlott járási hitelszövetkezetek létesítését illeti, meggyőződése szerint e népbankok rendeltetésénél a helyi érdek uralmánál fogva, ezeknek helyhez kötötteknek kell lenniök, mivel az egyletben résztvevő tagoknak személyes hitel s értékviszonyait sőt sokszor családi erkölcsi- s vagyoni állapotukat is alaposan ismerni szükséges, hogy még az esetleges bajok s veszélyek is, melyek a népbankot megrendíthetik, kikerültessenek, továbbá nem czélszerű egy község hatósága területén túl rendszerint kiterjeszteni ily népbankok körét, mivel e legfőbb elvek a solidaritás, a kölcsönös segély bizonyos mérvig a jótékonyság, sőt az intézetnek egyszerű s lehetőleg ingyenes vezénylete is egészen koczkáztatva leend. Apponyi gróf azon véleményét, hogy a különböző vidékeknek megfelelőleg, különböző alapszabályminták készíttessenek, nem osztja, mert az alapelveknek mindenütt mindig változatlanul ugyanazoknak kell lenni és az alapszabályok a fent jelzett okoknál fogva csak lényegtelen intézkedésekben különbözhetnek egymástól. Nem osztja gróf Apponyi nézetét az alkotandó új megyei hitelintézeteket illetőleg sem. Megengedi a megyei hitelintézetek létesítésének lehetőségét, de kérdés, hogy ma czélszerű-e ezeket egyedül a népbankok kedvéért létrehozni? Sokkal fontosabb és czélravezetőbb a hitelorganizáczió másodrendű kérdésénél előbb a népbankok létesítése és a meglevő pénzintézetek figyelemre méltatása. A létező pénz- és hitelintézeteket, melyek évenként közel 500 millió ftót forgatnak, Magyarországból eltüntetni nem lehet, s így azokkal okvetlenül számolni kell, amiért is azokat törvényhozási uton kell inkább reformálni, a mi nem nagyon nehéz, csak akarni kell, s könnyebb, mint helyettük megyei hitelintézeteket létesíteni, a mint ezt a takarékpénztáraink szervezéséről irt bő értekezésében nevezetesen kimutatta. (L. lapunk 1883. évf.) Gróf Apponyi ama nézete, mely a megyei hitelintézeteket a népbankokkal szemben, kényszerviszonyba helyezi és ezen még csak alkotandó megyei hitelintézetektől várja a már nélkülözhetetlen népbankoknak létesítését, oly tévedés, melyhez nem járulhat. A tőke s hitel egészséges fejlődése mi kényszert sem tűr. A tőke s hitel a szabadságban születik, a szabadságban tud élni és egyedül a szabadságban képes magát reprodukálni s regenerálni. Átalában pedig a megyei hitelintézetek szervezése egyrészt nem tartozik a népbankok szervezésének kérdéséhez, másrészt, egy nagy kérdést magának a hitelorganizácziónak kérdését veti fel, melylyel egész közgazdaságunk reformja lényegesen egybefügg, ezt így mellékesen megoldani nem lehet. Hisz ez esetben nemcsak a meglevő pénz- és hitelintézeteink, az osztrák-magyar bank, vagy a netán helyébe lépő önálló magyar állami jegybank, hanem a hitel alapjai , a fizetési képesség s biztos felismerése, a fizetési akarat s ennek hiányában az állami kényszer szintén alaposan megvizsgálandók lennének, de akkor a sürgősen követelt népbankok létesítése talán egy század múlva sem fog elérkezni. Még ha a népbankok ma felállíttatnának is, legalább 5 év kell, míg bizonyos megfelelő sikert feltüntetnek és ezalatt hazai pénzhitelintézeteinket alkalmas törvénynyel könnyen reformálhatjuk, ezek, mint vidéki már meglevő hitel-s pénzforgalmi gócpontok a népbankokkal az összeköttetést természetszerűleg feltalálják, mivel, őszintén szólva, a hitel inkább organizálódik, mint megengedi azt, hogy organizáljuk: a mi feladatunk egyedül a tőkebőség s tőkehiány akadályainak eltávolításában áll, mi ha valótlan megtörtént, már az egyensúly úgyszólván magától megvalósul. A népbankok létesítésítéséhez két faktor kell. Az egyik, a nép, a másik — és ebben jobban bízik: a kormány. Ha a nagybirtokos osztály a maga körében hazafias kötelességének tartja az ily intézetek létesítését, sokat lehetne e tekintetben tenni és elérni. Ami pedig a kormányt illeti, a kormány nagyon is hozzászoktatta, leginkább a túlságos centralizáció folytán a népet arra, hogy mindig rátámaszkodjék. Amily mértékben fokoztatott az államnak és a kormánynak gyámkodása, épen oly mérvben nehéz is attól a népet elszoktatni ; főképen e takarító s hitelintézetektől várhatjuk az önállóság fejlődését s az államgyámkodástól lassan megválást. Anyagi állami segélyre nincs szükség, az erkölcsi és hatalmi teljes támogatás azonban nem mellőzhető. Az államnak és a kormánynak mindenesetre kell valami alkalmas orgánumról gondoskodni, amely ezt az áldásos ügyet megvalósítja. Az első teendő e részben jó mintaalapszabály létesítése, a második, a végrehajtásához az alkalmas orgánum megteremtése. A könyv- és számvitelről, valamint a pénzkezelésről is teljes utasításokat kell készíteni. De törvényhozási intézkedésekre is van nagy szükség. Ilyen a bélyeg-illeték s az adómentesség a jelzáloghitel bizonyos mérvéig kifejlődése végett mielőbb a telekkönyvek rendezése, a végrehajtási kiváltság létesítése, mint ez a földhitelintézetnél van; az 1875. XXXVII. t. sz. a kereskedelmi törvénynek a szövetkezetekre vonatkozólag módosítása vagy ez alól kivételek alkotva. Végre az elsőbbség biztosítása (prioritás) a termés és a fundus instruktusra vonatkozólag. GAZDASÁGI MÉRNÖK Budapest, febr. 14. 1884. 7. szám Az elektrotechnika jelen fejlődéséről. — Második közlemény. Az elektromos erőátvitel korunk jelszava lett, melytől gyökeres és messze kiható társadalmi reformokat várunk. Az egyes helyeken rendelkezésre álló természeti erő villamosság előállítására felhasználtatván, sodrony vezetékkel tetszőleges távolságra átszármaztatik, és a szükséghez képes műhelyek vagy egyéb ipari berendezések czéljaira alkalmazást találhat. Az evvel összefüggő kísérleteket főleg Marcel Deprez hajtotta végre, aki a kérdés elméleti és gyakorlati oldalát alaposan tanulmányozta, és ezen fontos, de komplicált technikai feladat megoldását lényegesen elősegítette. Az első kísérleteknél, melyeket a párisi északi vasút pályaudvarán tartottak, a két dynamo-elektromos gép egy 17 kilométer hosszú távirda sodrony által volt összekapcsolva. Az erőforrásnál felállított gép közönséges transmissió útján a mechanikai munkát átveszi és villamosságra átváltoztatja, s percenként 590 fordulatot tett, míg a felhasználás helyén felállított gép, mely megfordítva működvén, a villamosságot átveszi és azt mechanikai munkára átalakítja, ugyanazon időben csak 370-szer fordult meg. Az erőátvitel viszonya tehát 1 : 3. A használt gépekkel mintegy 3 lóerőt lehetett átszármaztatni. Később ugyanezen gépekkel T re s c a is tett kísérleteket, ki a forgási sebességet 800 — 620 fordulatra szállította le. Az eredmény az előbbiéhez hasonló maradt, az átvitt munka már 3 lóerőnél nagyobb lehetett. A franczia tudományos akadémia egyik bizottsága ezen kísérleteket újonnan felkarolta, de mindig ugyanazokat a gépeket használta, melyeknél a fordulatok számát különfélekép változtatta meg. Most már sikerült 412 lóerőt is hosszabb távolságra átvinni, de az eredeti munkából csak mintegy 38 százalék vizetett át. Ezekből a kísérletekből kitűnt egyszersmind, hogy az átvitt erő a sebességgel nagyobbodott, és hogy az 850 — 900 fordulatnál legnagyobb fokát érte el. Nem volna tehát előnyös a forgási sebességet ezen már úgyis jelentékeny határon túl terjeszteni. De p r ez legutóbb Münchenben is nagyszerű