Mezőgazdasági Mérnök, 1964 (5. évfolyam, 1-21. szám)

1964-01-23 / 1. szám

SZÍNHÁZI ŐRJÁRAT Decembert a bemutatók hó­napjaként könyvelhetjük el. Majd­ minden színház premie­rekre készült az óév utolsó havában. S bár akkor közbe­szóltak a vizsgák, a „rázós hetek” után nézzünk körül mi is színházi berkekben. Mivel szolgálnak e bemutató­­dömping után a „kedves kö­zönségnek”? Elsőként talán a Petőfi Szín­ház Espresso Bongóját említ­sük. Wolf Mankowitz darabja nem ígér valami felejthetet­len, valami csodálatos színhá­zi élményt, de egy rendkívül kellemes estét feltétlen, s mu­sical színházunk kísérletező periódusának egy jelentős állo­mását. A többé-kevésbé sike­res vagy sikertelen kísérletek után került színre ez a világ színpadait sikerrel bejárt mu­sical comedy, Bongónak, a slágerkirálynak története. Ho­gyan lesz egy fiatal emberből sztár, hogyan küzdenek meg érte a vállalatok, filmesek, impresszáriók. Tulajdonképpen ez a story. De közben — szinte csak egy villanásnyira — ér­dekes arcok, jellegzetes figu­rák bukkantaik elő — hiai dzsesszklubtól a diplo­­matabár előkelő " "vilá­gáig, arisztokraták és le­fül lőtt egzisztenciák­ pa­rádés felvonulása ez, egy­­egy villanással rajzolva ki azt a világot, melynek pünkösdi királya az ifjú Bongo. S mindez a próza, a zene (jó ritmusú, nálunk kicsit furcsa, Itt-ott talán meghökkentő, fa­nyar, kicsit gershwines hang­vételű jazz, szerzője: Monti Norman) és a táncegyüttes nyelvén, jó előadásban, mo­dern, ötletes, végig azonos (csak a különféle világítási effektusok és színpadi „ko­csik” változtatják a helyszínt) díszletekkel. Makai Péter ren­dezővel az élen nagyszerűen oldotta meg feladatát a szín­ház társulata. Különösen di­cséretes Holl István alakítása, aki szuggeszíven formálja meg a fenegyerek, Bongo figuráját. (őszintén szólva, az eredeti londoni Bongót magnetofon­­szalagról hallva, nem hittük volna, hogy a magyar színpa­don ilyen remek Bongót lát­hatunk.) . Horváth Tivadar Johnni, az impresszárió szere­pében a tőle megszokott jó alakítást nyújtotta.­­Bájos Mar­­gittay Ági ambiciózus, de nem túl tehetséges strip-tease girl-e, Agárdy kedvesen mókázik Ma­yer, a széplelkű lemezgyáros szerepében, Galambos Erzsi (Dixie) már megjelenésével is sikert arat. Csak az elismerés hangján szólhatunk, Harkányi Endréről, a letűnt filmprodu­cerről, a szinte csak epizódsze­repet alakító Kórán Lenkéről és a többiekről. Igen eredetien hat a tánckar groteszk, szati­rikus produkciója (Bogár Ri­­chárd koreográfiája), mely nem kiegészítője, hanem szer­ves része a darabnak. Monda­nivalója van, amellyel nem is marad adós. Sajnos, a zenekar időnként még mindig túlhar­­sogja az énekeseket. Mindent összevetve, rendkí­vül érdekes, újszerű produkció az Espresso Bongo. Feltétlen meg kell nézni n­em beszélhetünk ilyen el­ragadtatott hangon Pavel Kohut. Harmadik nővér­éről. Talán, mert az ilyen nagy szerelem után mást, többet vártunk az ismert csehszlovák szerzőtől. A három külvárosi lány története gyenge darab, sőt ki-ott a giccsbe hajló. Né­hol felvázol (de csak vázol) ugyan egy-egy karaktert (pél­dául a jogász apa, az anyósje­lölt figurája), alakjai valahogy nem keltik a hús-vér ember benyomását. (Szinte nehéz el­hinni, hogy ugyanaz az em­ber írta, aki a csodálatos Ilyen nagy szerelem című da­rabot.) Van ugyan egy-két „jó beköpés”, szellemes vagy ke­vésbé szellemes bemondás, de az sem segít a Harmadik nő­­vér­en. Van néhány gondolat, ötlet, de valahogy sorra mind­egyik elsikkad. Valami illúziót talán a jelenetek közé beékelt songok keltenek, de ez kevés, így aztán hiábavaló a mű­vészek minden erőfeszítése, jó darab a Harmadik nővér­ből sehogy sem kerekedik ki. Pedig a művészek törekednek, hogy valami életet vigyenek vérszegény figurájukba. Ez leginkább Törőcsik Marinak, a legfiatalabb nővérnek sike­rült (igaz, az ő szerepe a leg­­hálásabb), szemtelen bájossá­ga, talpraesett alakítása min­den néző szívébe belopja ma­gát. Lényegesen gyengébb Ko­hut Magda alakítása, igaz, ve­le mostohán bánt a szerző, akárcsak Pap Évával, akinek szerepe alig több egy vázlat­nál. A többiek — Makláry Já­nos, Csernus Mariann, Pásztor János, Somogyvári Pál, Sztan­­kay István, Kemény László — igyekeztek, de szerepüket job­ban kiaknázni egyenlő a lehe­tetlennel. Priestly háromfelvonásos komédiáját, a Mr. Kettle és Mrs. Moon botrányos esetét a József Attila Színház tűzte műsorára. Könnyed szórako­zást nyújt, itt-ott a szatíra fegyverével reflektorfénybe ál­lítva egy angol kisváros elő­kelőségének képmutató, ha­zug életét. Mindezt Mr. Kettle esetén keresztül, akinek egy szép napon elege van minden­ből, ami eddigi életét jelentet­te, fittyet hányva a világra, egy hétfői napon, amikor szin­te szent kötelessége mindenki­nek a pénz után eszeveszett fut­kosás, Mr. Kettle, Brick­­mill városka bankigazgatója nem megy be hivatalába, le­dobja magáról hivatalnoki egyenruháját, s ahelyett, hogy egy tisztességes polgárhoz mél­tóan a pénz utáni hajszába vetné magát, egy játékpisz­tollyal játékoroszlámokra lö­völdöz. Mindennek a tetejében lerántja Mrs. Moonról is a hi­deg üzletasszony merev álar­cát. A városka „társadalma” persze, mindezt nem nézheti tétlenül, s ebből szellemesebb­nél szellemesebb komikus szi­tuációk származnak. Bár az egész nem más mint komédia, de szellemes komé­dia, Priestly gyakorlott a szín­padi ötletek szellemes, elegáns kiaknázásában, és a színészek szívvel-lélekkel komédiáznak is, a nézők pedig kitűnően mu­latnak. Mr. Kettle alakítója, Ráday Imre, kedves, hóbortos, rokonszenves bankigazgató­ként lopja magát a közönség szívébe. Rendkívül jó figura Velenczei István konvencioná­lis, már-már bárgyúnak tűnő Mr. Moonja, Komlós Juci könnyed és bájos Mrs. Moon, Kállay Ilona valóban szexepi­­les kis fruska Monica alakjá­ban. Jó Szabó Ernő, Káló Fló­rián, Sugár László, Báró An­na és Győrffy György is. Címmel hallhattunk kitűnő elő­adást Radics László elvtárs­tól, az Eötvös Lóránd Tudo­mányegyetem lélektan tanszé­kének adjunktusától. Az elő­adást és az azt követő vitát a gépészmérnöki kar tanári KISZ-alapszervezete rendezte a kar oktatói számára, örven­detes volt, hogy meghívásunk­ra a Kertészeti Főiskola taná­ri KISZ-szervezete is képvi­seltette magát — sajnálatos azonban, hogy karunk nem KISZ-tag oktatói közül alig néhányan jelentek meg, a sok alapvető, általános és fontos, nevelési-oktatási-módszertani kérdést érintő és tisztázó elő­adáson, vitán. Az előadás és vita gerincét az a gyakran hangoztatott té­ma alkotta, hogy mit kell ten­ni és hogyan kell tenni bármit is oktatóinknak, hogy szaktu­dásuk átadása minél eredmé­nyesebb legyen, milyen ténye­zőket kell figyelembe ven­niük, ha azt kívánják, hogy a szakismereti anyag közlése mellett, a hallgatók karakte­rét, jellemét, közösségi szelle­mét, tudatuk minden meg­nyilvánulását befolyásolni, sőt annak kialakítását is irányíta­ni tudják. Röviden: oktatni és nevelni, de hogyan és e munkákat mi­lyen tényezők befolyásolják? Az előadás jó felépítésű, sok jellemző példával tarkított, igen elgondolkodtató bevezető volt a vitához. Az előadó na­gyon helyesen csoportosította a legfontosabb jellemformáló tényezőket, mert azokat egy fiatal és általában a fiatalság fejlődésének, növekedésének időrendi sorrendjében tárgyal­ta. Nagyon helyes és kitűnő módszertani megoldásnak bi­zonyult, hogy e fejlődési me­neten belül állomásokat alakí­tott ki, melyek mind, mind a Eldöntött tény. Szögezi le előadónk, hogy az örökletes jellembeli tulajdonságokat, bár az egyén természetének elemzésénél mindig figyelem­be kell venni, például szang­karakter kialakulásának egy­­egy tényezőjét jelentették. Ezek egymáshoz szervesen kapcsolódtak, de egyben mind­egyik szigorú absztrahálást, elvonatkoztatást, minden sal­langtól megtisztított jellem­zőt adott meg, s ezután mint ahogyan azt a legkorszerűbb tudományos megállapításoknál mindig tenni kell, ezeket a ki­ragadott jellemzőket bő és igen jellemző példaanyaggal tette érthetővé, hozta közel minden jelenlevő lelkivilágához, s akarva-akaratlanul, a hallga­tóságot e tényezők feletti el­gondolkodásra késztette, ta­lán kényszerítette! Valóban, egy előadás csak akkor lehet élmény, felejthetetlen, s min­den szava maradandó, ha újat ad, s az előadás a hallgatóság szellemi, vagy gyakorlati vi­lágában zajlik le, ha az elő­adás minden mozaikszemében a hallgató, vagy a hallgató­ság magára ismer, a saját munkáját, napjának esemé­nyeit látja maga előtt lepe­regni, csoportosítva, elemez­ve!­­ Megengedhetetlen más tu­dásával, „tollai”-val ékesked­ni, ezért kifogásolható talán az előadás ismertetése. Mégis megteszem ezt, mert e né­hány gondolat legyen példa arra, hogy minden oktatónak, különösen az egyetemi okta­tóknak, kiknek többsége szer­vezett pedagógiai, pszicholó­giai, módszertani oktatásban nem részesült, a fejlett jel­lemek — az egyetemi hallga­tók — nevelésében és okta­tásában bonyolult rendszerű lélektani tényezőket kell fi­gyelembe venniük. Cinikus természet, de a jellem kialakításának ez meghatáro­zója nem lehet. Az egyén jel­leme az egyén környezetének hatására formálódik: alakul ki, változik meg, vesz fel és hagy el esetlegesen alapvető voná­sokat. S mi a környezet? A család, az otthon, az iskola, az ismerősök köre. A gyermek magával hozza örökletes jel­lembeli tulajdonságait, s eh­hez vesz fel újabbakat a kör­nyezetből. Mélyreható a jelen­tősége a gyermekkorban szer­zett minden jellem- vagy jel­lemző vonásnak. Egy egész életre kihat például egy külö­nösen harmonikus, békés, sze­retettel­, „felejthetetlen” ott- ■ hon minden melegsége, vagy egy rendezetlen, becstelen, er­kölcstelen, vad, durva otthon minden borzasztó emléke. De tovább: a gyermek fej­lődik, önállósága nő, a jellem­beli tulajdonságok szerint dif­ferenciálódnak az egyének, ki­alakul a magabiztos, ügyes, okos, a „talpraesett" és kiala­kul a szomorú, csöndes, talán ügyetlen fiatalok csoportja. A törvényszerű folyamat azon­ban itt sem áll meg, a kis vagy nagyobb közösségek hi­lgen, de ezt a munkát mi­lyen módszerekkel végezzük? Fontos alapelvek szigorú be­tartásá­v­al! Egy előadás, egy csoportos vagy egyéni beszél­getés, bármily fontos alapigaz­ságokat is foglal össze, nem lesz hatásos, ha előadója nem tud bensőséges érzelmi kap­csolatot kialakítani a hallga­tósággal. A meggyőzéshez, pél­dául világnézeti, politikai meggyőzéshez, az előadó hall­gatóinak gondolatvilágában él­jen és ne a saját mindent jól tisztázott és igaznak ismert, rendszerezett tudását mondja el fennhangon. Érzelmi kap­csolat: annyit jelent, mint a hallgatóság szellemi színvona­lának megfelelő, a hallgatóság életéből vett példákkal úgy győzze meg azt, hogy valóság­gal a bizonyítandó tétel ki­mondása nélkül ébressze fel bennük a kétséget, úgy érvel­termelik az úgynevezett ter­mészetes vezetőt, aki előbb a játék irányítója, az osztályel­ső, az osztályvezető stb. ké­sőbb a kulcsember. Helyes, s éppen a felnőttek feladata, hogy megtalálják ezt az egyént. Rá hallgat a közös­ség, így segíti a felnőtt okta­tót, de ugyancsak ott kell len­nie az oktatónak, mikor mint gyakran, ezen előnyös tulaj­donságok a helyes határt túllé­pik, s a „talpraesett” a kö­zösség és a saját maga kárá­ra fordítja erényeit, így kerülnek a fiatalok a felsőbb iskolákba, fejlett, de nem kifejlett jellemmel. Itt nálunk az egyetemen a jellem­formálás folyamatának folyta­tódnia kell. S éppen nekünk nem szabad engedni, hogy ez a folyamat spontán folyamat le­gyen; az oktatóknak, a társa­dalmi szervezeteknek felelős kötelességük az ifjúság és minden egyén jellemének ala­kítása, csiszolása. jön, hogy a döntő lépést a hallgató még ott az előadáson, vagy később, de maga tegye meg. S ha ezt elérte a hallga­tónál, az eredmény nem ma­radhat el! Az emberi tudat bonyolult megnyilvánulásaira oly sok té­nyezőt hat, hogy egy új ténye­ző várható hatása nem lehet nagy. Ezért a nevelő munká­ban a fokozatosság jelentősé­ge különleges. Értendő ez va­lamely egy adott tételre és értve ezt az egyénre, annak egész jellemének formálására. Egy kialakult nézet, tulajdon­ság, tudatforma változása csak kitartó, következetes, hosszú munka után várható el. Az­ oktató számoljon mindig a hallgatóság igényeivel legyen az előadás, tárgyi tu­dás közlése, világnézeti, poli­tikai tartalmú, vagy nevelési célzatú előadás, nem hagy nyo­mot a hallgatóságban, ha a csoport­­fejlettségi színvonalát figyelmen kívül hagyva túl aprólékos, túl precíz, szük­ségtelenül alapos, vagy éppen fordítva elvont, túl elméleti, vagy éppen a könnyen érthe­tőséget gátolva meggondolá­saiban nagyvonalú. Hiába tö­kéletes a tárgyi tudásanyag összeállításában az ilyen elő­adás, közlés, ha a közlés mód­ja esik távol a hallgatóságtól, a tudás átültetésének eredmé­nye igen alacsony szintű lesz. Röviden: a hallgatóság unja, s figyelmét, talán a hallgatóság legjobb akarata ellenére sem képes lekötni. Végül az egyéni nevelés te­kintetében mindig figyelemmel kell lenni arra, hogy az egyén eddig mit hozott magával, jel­leme milyen erényeket, hibá­kat tartalmaz. Akkor cselek­szünk helyesen, ha minden rossz hajtást, azok állandó megnevezése, állandó szemre­hányása, hangoztatása nélkül, szinte észrevétlenül igyek­szünk lemetszeni. Ne érezze sohasem, hogy őt most „neve­lik”, ne érezze állandóan ta­lán a már ki is javított csor­báknak következményeit, mert ezek vagy dacreakciót vagy erőtlenséget, „úgy sem tudom megtenni” — eredményeznek. E néhány fontosabb ténye­zőt kiragadva lehetne képet al­kotni az előadásról. A vita ugyancsak hasznos volt mind­­annyiunk számára. Az elő­adás elsősorban általában az ifjúsággal foglalkozott, a rész­vevő egyetemi oktatók pedig az egyes gondolatokat élő, egyetemi, oktatási-nevelési pél­dákkal egészítették ki. Szó esett arról, hogy milyen élesen észrevehető vizsgatel­­jesítmény-csökkenést jelent például a gyenge előéletű hallgatónál, ha a vizsgáztató kinyitja, lapozgatja indexét, fi­gyelme megoszlik, félelmet érez, erőtlenség fogja el: „per­sze, most már hiába is tud­nék .­­.” stb. Az előélet meg­ítélésének formája súlyos lé­lektani hatást vált ki, és ez még az e tárgy vizsgáira is ki­hat. Szó esett arról, hogy a nappali hallgatók felvételi vizsgáinál az előélet milyen súllyal jelentkezik. Például műszaki jellegű egyetemen jó rendű érettségivel felvételi­zik egy diák, s mint gyakori, éppen ezért nem szereti a hu­mán tárgyakat, mert különö­sen kedveli a matematikát, fi­zikát és azokat kiválóan is tudja. Mégis hátrányban van a jeles vagy kitűnő rendűvel, aki talán éppen minden tárgy tanulása miatt nem tud az egyik tárgyból sem kivételes tudásra szert tenni. Más hozzászóló aggódását fe­jezte ki amiatt, hogy a hall­gatóság túlzott kielégítése, kü­lönösen az érzelmi kapcsolat megteremtése, nem vonja-e maga után a fegyelem lazulá­sát, vita esetén annak heves­ségét nem fokozza-e? A fenti tényezők ugyanis csak tapasz­talt oktató kezében lehetnek eredményesek. . Összefoglalva: minden jelenlevő azzal a jól­eső érzéssel távozott, hogy mindennapi munkájához az ott hallottak fontos, kézzel fogható segítséget adtak, olyan tényezőkre hívta fel az előadás és a vita a figyelmet, melyek mindannyiunk által átélt, is­mert, csak éppen ki nem mon­dott és talán nem rendszere­zett anyagot adnak. Úgy érzem, mindannyiunk nevében szólok, ha azt kívánom, hogy ered­ményes oktatói-nevelői mun­kánk végzéséhez sok-sok ilyen előadáson, s idősebb, tapasztalt oktatóink bevonásával, sok ha­sonló ankéton szeretnénk részt venni. Dr. Kocsis Károly egyetemi adjunktus Az ifjúság jellemformálásánk Az egyén jelleme a környezet hatására formálódik Milyen módszerrel ? Konzultáció MINDENKI A MAGA HELYÉN, A MAGA ESZKÖZEIVEL Amikor az Országos Béke­tanács annak idején a VI. ma­gyar békekongresszus előké­születeiről tárgyalt, a felszó­lalók szinte valamennyien ki­tértek arra, hogy évekig nagy gond volt megértetni az em­berekkel, mit tehetnek ők, külön-külön, a békéért. So­káig élt az az aggodalom, hogy az emberek sorsát „felsőbb erők” határozzák meg, lehe­tőségeik­­ túlságosan végesek ahhoz, hogy olyan nagy sors­döntő dolgokban, mint a há­ború és a béke, elhatározó szavuk lehessen. De ma már­­ ez vol szembe­tűnő és ör­vendetes a magyar békemoz­galom vezetőinek említett be­számolóiban — eljutottunk odáig, hogy az em­berek levonták sok nemzet­közi esemény tanulságait, s felismerték: milliók összefo­gása és határozott fellépése valóban képes rá, hogy a há­borús veszélyt kritikus hely­zetekben elhárítsa, hathata­­tosan „kézzelfoghatóan” tá­mogassa azokat, akik diplo­­máciai fórumokon — a zöld­asztalnál — harcolnak egy­azon célért, a béke fenntartá­sáért. Az egyes emberek ere­je a békeharcban megsok­szorozódott és világméretek­ben legyőzhetetlen erővé vált. Ez nem jelszó, hanem olyan tény, amelyet az utóbbi évek eseményei igazolnak. Mostanában sok szó esik az eszmei offenzíváról. Fontossá­gát, szükségességét elvileg megértik az emberek. Ám — csakúgy, mint a békeharc ki­bontakozásának éveiben — új­ra és újra halljuk a kérdést: mit tehet az egyes ember, kü­lön-külön a maga kicsi erejé­vel? Vajon az eszmei offenzí­­va megvívása nem azoknak a feladata-e — politikusoknak, tudósoknak, közéleti szemé­lyeknek —, akiknek módjuk­ban áll szavukat hallatni a fontos ideológiai vonatkozású ügyekben? Valamennyi ilyen és ehhez hasonló kérdésre egyértel­műen azt válaszolhatjuk: az eszmei fegyver valamennyi­ünké, akik a szocializmus hí­vei vagyunk, az eszmei harc­ban valamennyiünknek min­dig és mindenütt részt kell vennünk. Az eszmei offenzí­­va azt jelenti, hogy mindenki a maga helyén, a maga kör­nyezetében, a­ saját eszközei­vel, képességei és tudása sze­rint vegye ki részét, abból a harcból, amely a helyes marx­ista—leninista nézetek — összességükben az eszme — uralkodóvá válásáért folyik. Ha társadalmunkat, az egyes emberek jóvoltából ez a vitázó közszellem hatja át, ha eszméink ily módon ural­kodóvá válnak, akkor mi sem természetesebb, mint az, hogy­­m­inden szellemi alkotás amely megszületik, magában hordozza majd a társadal­munkban uralkodó eszme ha­tásait. Mit tehet az egyes ember? Az egyes ember rádióhallgató, mozilátogató, televízió- és színháznéző, tárlatlátogató, könyv- és újságolvasó. Min­denről van véleménye. Ha olyan jelenségeket észlel, ame­lyekről látja, hogy nem egyez­nek nézeteinkkel, törekvése­inkkel, akkor vitatkozhat, han­got adhat nemtetszésének, ki­fejtheti véleményét. Erre kor­látlan lehetőségeket nyújt tár­sadalmunk demokratizmusa, s ez — az ilyen reagálás — egyben cselekvő hozzájáru­lást is jelent a fejlődésünket gyorsító eszmei harchoz. Az eszmei offenzívában tehát mindenki részt vehet, hiszen a gyermekeket, az ifjúságot nemcsak az iskola, nemcsak a hivatásos oktatók nevelik, hanem a szülők is, a család­tagok, az ismerősök, végső soron az egész társadalom. A közvéleményt, a közéletet, az egyes emberek állásfoglalá­sa, s ezeknek az állásfoglalá­soknak az összessége jelenti. A mi eszméinkkel szemben­álló idegen, ellenséges, káros nézetek érvényesülését és ter­jedését akkor akadályozhatjuk meg, ha szembeállítjuk ve­lük a mi eszméinket, a mi né­zeteinket. Semmiféle admi­nisztratív intézkedés nem helyettesítheti és nem pótol­hatja a nyílt színen folyó, társadalmi méretű eszmei har­cot, igazságunk érvényre jut­tatásáért. Igazuk van az E­gri Járási Pártbizottságban dolgozó elv­­társaknak, akik a járásuk községeiben tartott sorozatos megbeszéléseken a marxizmus -leninizmus eszmei offenzí­­vájáról folytatott vitákban hangoztatták: az eszmei of­­fenzíva nem emberek ellen, hanem emberekért folyik, azért, hogy öntudatuk erősöd­jék, ízlésük finomuljon, igé­nyességük nőjön, s meg tud­ják különböztetni az értékest az értéktelentől, az igazat a hamistól, a jót a rossztól, az előrevivőt a haladásellenestől,, az ember boldogulását szolgá­lót az embert bukásba taszító hatásoktól. Úgy véljük, ha — s ez na­gyon is valószínű — az esz­mei offenzíva tartalmának és formáinak megvitatása so­rán olyan érvek és kétségek hangzanak el, amely szerint az eszmei harc megvívása csak kevesek ügye, valami­féle különleges képességű al­kotó értelmiségiek kiváltsága, akkor ezeket az aggodalma­kat az életből merített példák százaival sikeresen eloszlat­hatjuk. Minden ember be­csületes, jó szándékú állásfog­lalása hozzájárulhat annak az egész országra kiható köz­szellemnek a megerősítéséhez, amely az eszmei offenssivát — végső soron marxista—­le­ninista eszméinket — az élet minden színterén győzelemre viszi. Vadász Ferenc GONDOLATOK Bármennyi jót mondanak is rólunk, ezzel semmi újat nem adnak tudtunkra. ★ Nemigen hiszünk józan eszűnek, mást mint aki egy véleményen van velünk. ■k Van érdem kiemelkedés nélkül, de nincs kiemelkedés valami érdem nélkül. к A jó vége: rossz, a rossz vége: jó.

Next