Mezőgazdasági Mérnök, 1970 (11. évfolyam, 1-20. szám)
1970-01-19 / 1. szám
2 MEZŐGAZDASÁGI MÉRNÖK VITAFÓRUM A műszaki felsőoktatás időszerű kérdései —— Figyelemre méltó cikk jelent meg a fenti címmel a Műszaki Gazdasági Tájékoztató 1969/9. számában Révész András, aki. gépészmérnök, a Központi Fizikai Kutatóintézet tudományos munkatársának tollából. Tekintettel arra, hogy — különösen a gépészmérnöki karon — nagy érdeklődésre tarthat — és a jelek szerint tart is — számot Révész András fejtegetése, az alábbiakban kivonatosan ismertetjük. Szakosítás vagy alkalmazkodásra nevelés? Változások az NDK műszaki felsőoktatásában Mint a szerző írása elején megállapítja, a bővülő ismeretanyag, a szaporodó hallgatólétszám és a műszaki szakemberekkel szemben támasztott követelmények növekedése a világon mindenütt, nehéz problémák elé állítja a felsőoktatás irányítóit, a tanszemélyzetet és magukat a diákokat is. Kérdésessé vált ugyanis a hagyományos mérnökképzés szintje minden eddigi módaz oktatásügy, ezen belül a műszaki felsőoktatás legutóbbi évtizede világszerte súlyosbodó problémák, viták, kísérletezések, szenvedélyes összecsapások jegyében telt el. Az ellentétek egyik oka az — szögezi le Révész András —, hogy az egyetemek nem képesek lépést tartani a rohamos fejlődéssel. A gyors alkalmazkodás három egymással összefüggő — és csak az áttekinthetőség fokozása céljából megkülönböztetett — területen vált halaszthatatlan követelménnyé: ígyic az oktatott ismeretanyag; az oktatási , nevelési módszerek és eszközök; a műszaki felsőoktatás szerkezeti felépítését, valamint a gazdasági és kulturális életben betöltött helyét és szerepét illetően. Oktatott ismeretanyag Az oktatási anyaggal kapcsolatban, nehézségeket okoz többek közt az a tény, hogy az ismeretanyag rendkívül gyorsan bővül mind a természet-, mind a műszaki tudományok területén, a képzés anyagi és személyi feltételei viszont korlátozottak. Ehhez kapcsolódik, pontosabban ebből fakad az a probléma, hogy az oktatott anyag jelentős része elavul, mire a diplomát szerzett mérnök a termelőapparátusban vagy másutt elfoglalja helyét. Az ismeretanyag gyors bővülése A mérnökképzés problémáival több nemzetközi szervezetben foglalkoztak. A konferenciák részvevői között teljes volt az egyetértés; a mérnökképzés ma csak abban az esetben tekinthető korszerűnek, ha megtanítja és rászoktatja a hallgatót, hogy aktív élete folyamán mindenkor képes legyen új ismereteket elsajátítani. A képzés során a jellemformálás is elsőrendű feladat; a leendő mérnök személyiségében ki kell fejleszteni a vezetői képességeket, az alkotó gondolkodás készségét és a sikeres életvezetéshez szükséges egyéb tulajdonságokat. Érdekes, hogy — mint a tanulmányból kiderül —, az amerikai mérnökképzés során általában a teljes képzési idő kb. 20 százaléka humán jellegű és a nevelés fontos céljának tekinti az alkotó gondolkodás kifejlesztését, továbbá a beszéd- és íráskészség fejlesztését. Ez természetesen nem jelenti annak tagadását, hogy a jól megalapozott matematikai-fizikai, illetve kémiai, biológiai alaptudás és készség — minden további műszaki és természettudományos ismeretszerzés alapfeltétele. Ezért ezekre kell helyezni a fő hangsúlyt, mégpedig oly módon, hogy az alaptudományok alkalmazásában való jártassága képessé tegye a mérnököt a későbbi pályafutása során jelentkező problémák felismerésére és sikeres megoldására. A tananyag változásait a következőkben foglalja össze a szerző (főleg az USA egyetemein tapasztaltak alapján): szere. A tananyagot illetően általános az a törekvés, hogy az eddiginél elmélyültebb jártasságot biztosítson az alaptudományokban, nőjön a humán jellegű tárgyak aránya, csökkenjen a tanulmányok során a szakosítás. Sok helyütt hangsúlyozzák a tanulási készségre, az alkotó gondolkodásra, a problémafelismerésre és megoldásra való nevelés fontosságát, az oktatás erőteljes szakosítását igényelné, az ismeretek gyors elavulása ezzel szemben kevesebb szakosodást és a rugalmasságot elősegítő széles körű tájékozottságot, tanulási és alkalmazkodási készséget követel. Oktatási módszerek Az eddigiektől eltérő készségeket elsajátíttatni, továbbá ugyanannyi, vagy lehetőleg rövidebb idő alatt több ismeretet közölni az egyre nagyobb hallgatólétszámmal, csak új módszerekkel lehet. Külön említést érdemlő tény, hogy nőnek az igények a határterületeket feltáró tudományágakkal szemben is. Az oktatásnak erre egyre nagyobb figyelmet kell fordítania, kapcsolatot és összhangot kell teremtenie a legkülönbözőbb tudományágak oktatása között. A tudomány termelőerővé válása megköveteli, hogy a tudományos eredmények a lehető legrövidebb idő alatt ipari, illetve mezőgazdasági gyakorlattá váljanak, másképpen az ipar, vagyis a mezőgazdaság, rövid időn belül elmarad a világszínvonaltól. A tudomány és a gyakorlat e létfontosságú egymásrautaltsága következtében különösen kiéleződtek a viták az oktatás és a kutatás viszonyáról, helyes arányairól, anyagi forrásairól, anyagi és erkölcsi ösztönzőkkel létrehozott kapcsolatukról, egymásrautaltságukról. A korszerű mérnökokta£ tásban sokkal nagyobb teret kap a matematika, fizika és más alaptudományok, sokkal több időt szentelnek a laboratóriumi munkának és ez alatt nem rutinméréseket hajtanak végre, hanem már a kezdő hallgatót is igyekeznek megismertetni a tudományos kutatás alapelveivel és módszereivel. Az alaptudományokban való jártasság és a kutatómunkában szerzett gyakorlat képessé teszi a fiatal mérnököt, hogy eredményesen birkózzék meg számára ismeretlen és az irodalomban sem feldolgozott problémákkal. Bátran és sokrétűen szerepeltetik a tananyagban a határtudományok tárgyait. Ez megsokszorozza a fiatal mérnökök akciósugarát, problémamegoldó képességét és megkönnyíti a más képzettségűekkel való együttműködést. Az egész tanmenet — előadások, kísérleti munka és az ipari, illetve mezőgazdasági gyakorlat sokoldalú bemutatása — során, hangsúlyozzák az ismeretek állandó kiegészítésének és megújításának szükségességét. Az ismeretek elavulásának üteme A cikk szerzője hivatkozik egy érdekes prognózisra, amely szerint a tudományos kutatóknak 1975 után 7 évente teljesen át kell értékelniük szűkebb tárgyakra vonatkozó ismereteiket. A mérnököknek 1975 után munkahetüknek legalább egy teljes napját kell szervezett továbbképzésre fordítaniuk, hogy lépést tudjanak tartani a fejlődéssel. A szakosítás és az alkalmazkodásra képes kádernevelés ellentétét be lehet mutatni a jövendő munkaidő szempontjából is. A szakosított oktatással a munkaadó olyan munkaerőhöz juthat, aki azonnal Az alkalmazkodásra nevelés „végterméke” olyan munkaerő, aki azonnal nem hasznosítható: munkába állítása után még egy — esetleg két évig tart, amíg igazán hatékonnyá válik, s ezen idő alatt a munkaadó szempontjából átmenetileg terhet is jelenthet. Ennek árán viszont aktív, élete végéig almunkába állítható és hasznosítható. Legkésőbb 15 év múlva azonban az ilyen káder „elmeszesedik”, beszűkül, elavul és élete további 20 éve alatt csak alárendelt feladatot képes ellátni. halmazkodni tud a változó feltételekhez, együtt fejlődhet feladataival. A mérnökképzés fő feladata szerint tehát: továbbfejleszthető alapismereteket és készségeket kell adni, lehetőleg olyan alapossággal és mélységgel, hogy ezekre minden további ismeret biztosan támaszkodhassék. A gépi oktatásnak két hátránya mindenképpen kiküszöbölhetetlennek látszik: egyrészt nagyon drága, másrészt a gép személytelensége hátrányt jelent az oktató jelenlétének és közreműködésének mozgósító, bátorító, ösztönző hatásával szemben. A legérdekesebb módszernek talán a szerző által is részletesen ismertetett úgynevezett ADEC-rendszer tűnik, amely bizonyos mértékig összekapcsolja a hagyományos és a gépi oktatást. Lényege a következő: a hallgatók kisebb csoportokban zárt láncú televízión követik a tanár 10—15 perces előadását, majd a szintén rövid — 5—10 perces — kísérletet, illetve demonstrációt. Ezután kerül sor a hallgatók aktív tevékenységére; egy aszszisztens irányításával ők is kísérleteket végeznek. A módszer befejező aktusa az ellenőrzés, amely lyukkártyás rendszerrel történik. A hagyományos előadási forma Mivel a szóbeli előadások rendszere belátható időn belül i '. «.? • . Г. . Mindenekelőtt a közgazdasági jellegű ismeretek, az elektronikus adatfeldolgozás, a kibernetika elemei és a vezetéshez szükséges szociológiai-pszichológiai tudományágak térhódítása szembeszökő a Német Demokratikus Köztársaságban. A tanmenetek folyamatos korszerűsítésében a hallgatók is közreműködnek. Tudatos cél az amúgy is gyakran elavuló tényanyag csökkentése, a különféle tudományágak összeolvasztása, az alkotó gondolkodni tudás, problémafelismerési és megoldási készség fejlesztése. Megfigyelhető a legkorszerűbb oktatási módszerek, pl. szimulációs modelljátékok, esettanulmányok, programozott oktatás terjedése. A hallgatók szakosítása helyett sokirányú alkalmazhatóság növelésére törekszik az egész képzési rendszer, a szakosítás időpontját pedig átteszik a munka közbeni továbbképzésre. A változások másik, említésre méltó iránya az egyetemek és a környezet kapcsolatával függ össze. Erőteljesen szélesítik az egyetemek kutatási lehetőségeit. A hallgatók is aktívan részt vesznek a kutatási munkában. Hozzátartozik e rendszerhez a műszaki egyetemek szervezetén belüli végzés utáni képzés is. Megfelelően kiválasztott végző hallgatók az egyetemi kutatóintézetekben dolgozva, már 3 év alatt tudományos fokozatot érhetnek el. Az egyetemi kutatóintézetek viszonylag nagy hatáskörrel rendelkeznek, szerződéskötési, jogokat kaptak, s mint önálló jogi személyek, szerződéseik teljesítésébe alvállalkozókat is bevonhatnak. A műszaki felsőoktatás tendenciái A mérnökképzés célja olyan szakemberek nevelése, akik: adott helyzetben képesek a helyes kérdéseket feltenni, nem váltható fel mással, indokolt az előadások technikájának gondos elemzése és javítására minden erőfeszítés megtétele. Az egyetemek oktatómunkájának problémái szükségszerűen kapcsolódnak a kutatómunka problémáihoz. Ha ugyanis a kutatómunka az oktatóinál lényegesen nagyobb erkölcsi és anyagi sikert ígér, akkor aligha remélhető, hogy a kutatásban sikeres, de az oktatói munkát tehernek érző egyetemi személyzet erőfeszítéseket tegyen előadói készsége fokozására. Bármilyen újfajta oktatási módszereket alkalmazzanak is, és bármilyen legyen az újfajta és a hagyományos oktatási módszerek aránya, a tanmenetben kiegyenlítetten, egyensúlyban és szükség szerint továbbfejleszthetően kell összefonódnia az elméletnek és a gyakorlatnak, a kutatásnak és az alkalmazásnak, az elemző és a szintetizáló , alkotó tevékenységnek. E követelményeknek végső soron az előadások, szemináriumok és gyakorlati foglalkozások megfelelő arányaiban és tartalmában kell testet ölteniök. — ha a feltett kérdésre válaszolni nem tudnak, azt mégis tudják, hol és miképpen lehet a választ keresni, — minthogy pedig a kérdésre több lehetséges válasz is adódhat, közgazdasági és humán műveltségük képessé teszi őket a műszaki megfontolásokon kívülálló szempontok érvényesítésére, — ezeken kívül megtanultak tanulni és felejteni, azaz, folyamatosan befogadni az új eredményeket és tapasztalatokat, mellőzni az elavultakat. Újító szellemű és készségű szakembereket csak az nevelhet, aki maga nemcsak újító, hanem kutató és — a szó nem jogi értelmében — feltaláló. Válság a műszaki felsőoktatásban? A műszaki felsőoktatás tananyaga Változások az oktatás módszereiben Kedves Barátom! Amikor cikkedet elolvastam, sokkal inkább éreztem örömöt, mint felháborodást. Két dolog miatt örültem a „Miért?” megjelenésének. Egyrészt, hogy elmondhatom véleményemet egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyről tulajdonképpen vitázni vitázhattam, de úgymond, nem az „én asztalom” volt. Örömöm másik forrása a cikk megjelenésének puszta ténye volt. Végre helyet kapott a Mezőgazdasági Mérnök hasábjain egy írás, amely nem hozsannázza, de még csak nem is dicséri a KISZ-bizottság munkáját. (Ezt azoknak szánom, akik azért „nem érzik magukénak” a Mérnököt, és azért nem írnak a lapba, mert a „KISZ-eseknek nem tetsző” cikkeket nem jelentetik meg, egyszóval nincs lehetőség egyet nem értő vélemények kifejezésére.) Ami pedig cikked megírására késztetett, azzal — némi módosítással — teljes mértékben egyetértek. Csekély kiegészítésem nem több — de uam is kevesebb —, mint az, hogy a „Gépész-nyár” kiállítással kapcsolatban nem egészen el nem ismerésről, inkább az elismerés relatív megkéséséről van szó. Mert úgy december elején — tehát jóval a cikk megjelenése előtt — a KISZ-bizottság jutalomban részesítette az említett kiállítás rendezőit. Úgy érzem azonban, hogy a felvetett kérdések sokkal messzebbre nyúlnak vissza, és sokkal alaposabb választ igényelnek, semhogy lezárhatnánk a decemberi elismerésre való hivatkozással.. Egyetemünkön majd másfél ezer diák tanul. Hallgatóink 98 százaléka tagja a KISZ-nek, és zömük így, vagy úgy (akár egy kiállítás, akár egy bál rendezésének kapcsán) részt vesz közösségi életünk formálásában. Vagyis, nemcsak fotószakkör létezik, hanem még vagy 14 kör, klub, öntevékeny művészeti csoport, és amikor megindul a pezsgés, elég nehéz nyomon követni, helyesebben kideríteni, hogy egyegy akció sikere mögött kik és hányan állnak. Úgy vélem, ez természetes, hiszen a KISZ-bizottság tagjainak ezenkívül még számtalan, egyéb tennivalójuk akad. Mégis hiszem, hogy a KISZ-bizottság — hol rövidebb, hol hosszabb kivárás után — eddig minden esetben reagált a lelkesebben dolgozók alkotó munkájára. Ezért nem tudom elfogadni felhozott példáidat, történetesen a tavalyelőtti cseregyakorlatokról, illetve a kollégiumavatás kapcsán készített kiállításotokról. Ha nem tévedek, a kiállításokat — közte a tiéteket is — éppen az egyetemi KISZ-bizottság titkára nyitotta meg. Méghozzá meleg szavakkal, elismeréssel, és jogos büszkeséggel nyilatkozva az általatok készített anyagról. És még egy. Csupán az igazság kedvéért hadd adjak rövid áttekintést a szakkör munkájáról. A fotószakkör története — és ezzel együtt a problémák — nem pár hónapos, hanem pontosan két és fél esztendős. 1967 szeptemberétől törekedett a KISZ-bizottság egy állandó, szakkör jelleggel működő fotós csoport létrehozására, és azóta bizony nagyon sok probléma adódott. Kezdődött mindjárt azzal, hogy a kör képtelennek (Folytatás a 4. oldalon.) Kajári a galériában Kajári aggódó, vívódó festő. Sötét, komor tónusai egy sajátos világot adnak. Nem pesszimista világot. Érted aggódnak világot. Kajári Gyula hódmezővásárhelyi festőnek — Veszprém és Dunaújváros után — a harmadik, gyűjteményes kiállítása nyílt a Nemzeti Galériában. Minden témája hitvallását rögzíti: Parasztember, Halottsirató, Gyötrődő asszony, Kihalt tanyaudvar, Elmúlt idő. A képek hangulatot, pillanatot kapnak el. A múló idő, a napi küzdelmek pillanatát. Kajári biztos kézzel nyúlt a legfájóbbhoz. Sok vitát váltottak ki paraszttémái, (Elhagyott tanya-sorozat) portréi. Fekete-fehér grafikái sallangmentesen, tiszta Rónaiakkal mutatják éleslátását. Kétkezi munkások közt van otthon. Alföldi tanyákban, a Dunai Vasműben. Így vall erről albumának előszavában: „Bújtam a végtelen kiterjedésű tanyavilágot, dolgoztam, néprajzzal foglalkoztam és két kézzel kapartam össze minden olyan szellemi vonatkozású anyagot, amiről azt hittem, hogy idővel egy nagyobb közösség életében egyszer majd jelent valamit ” A kiállítás anyagát másfél évtized terméséből állították össze. (Kajári termékeny festő: 15 év alatt 1000 képet készített.) Művészetére érdemes odafigyelni. Sok újat mond. De a legkomorabb témáról is optimistán szól. —ma ГТТ / TI • P .. 'I » / I eh napiurdozes (Fotó: M. Berger, APN.)