Mezőgazdasági Mérnök, 1973 (14. évfolyam, 1-18. szám)
1973-01-27 / 1. szám
Százötven éve született AZ IFJÚSÁG a lehetőségek kora. Az az időszak az ember életében, amikor a képzelet szabad szárnyalását nem kötik még a kicsinyes megfontolások. Akárcsak annak a hányatott életű sovány fiatalembernek, kinek se rangja, se hatalma, se vagyona nem volt, aki gyalogosan járva ismerte meg az országot és szűkös kenyéren élt az albérleti szobákban, aki mert úgy élni és úgy írni, hogy perbe szállt a reménytelenséggel. Ő, Petőfi Sándor volt az, aki a zsarnokok és szolgák országának helyébe meg merte álmodni a szabadabb, emberibb világot. Úgy él előttünk, ahogyan elképzeljük; nyílt szemű, nyílt szívű fiú, kihajtott ingert visel. Magabiztos, annyira, hogy királyok és birodalmak félhetik szavát. Mit tanulhatunk tőle? A haza, a nép lángoló szeretetét, az ember megbecsülését, a forradalmár eltökéltségét, a szülők tiszteletét. A távolba szakadt fiúk ritka haza-hazalátogatásának szép pillanatát vajon nem az ő sorai fejezik-e ki mindmáig is legérvényesebben? Mi mindent tudott ez a fiatalember, aki mindössze 26 évet élt! S ebből a 26 esztendőből nem sokkal több esik költői tevékenységére 5—6 évnél. Mintha egész élete előkészület lenne a nagy napra, 1848. március 15-re, amikor a „Nemzeti dal”, az ő verse, az ő hangja egy egész nép sorsának, forradalmának harangszava. Petőfi — nemzetünk ifjúsága. Megtisztelő, hogy a világirodalomban ma is leginkább róla és általa ismernek bennünket, magyarokat, hiszen verseit szinte minden ismert nyelvre lefordították. 1823 — 1973. 150 éve született Az évforduló kapcsán számos megemlékezés elhangzott már és el fog még hangzani. Hány és hány szobrát avatták és avatják fel, hány és hány emlékplakett készül róla. Hiszen talán ő az egyetlen költőnk, akit valóban mindenki ismer. Petőfi utca, tér, művelődési otthon, szobor, emlékszoba, emlékmúzeum és még mi minden eszünkbe nem juttatja őt a versesköteteken, tanulmányokon, életrajzokon kívül! TUDJÁTOK, UGYE, hogy Gödöllőn is járt? Nem is egyszer. Aszódi diák korában is többször megfordult városunkban, majd 1843 nyarán huzamosabb ideig lakott a Szombat család házában. És ugye azt is tudjátok, hogy a gödöllői temetőben és környező erdőkben sétált egykor a Grassalkovich-uradalom jószágkormányzójának lányával, Mednyánszky Bertával? 20 és fél éves volt. Velünk egykorú! Milyen könnyen összegyűlt egy kötetre való vers, a „Szerelem gyöngyei”! És talán olvastátok az „Úti levelek”-ben ezeket a sorokat is: „... Kerepesen túl Gödöllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok, sok verset írtam. Használtam az alkalmat, míg a gyorsszekér elé új lovakat fogtak: leszálltam, s a múlt tarka emlékeitől könnyezve mentem... a fogadóba és megreggeliztem.” Huszonkét éves volt... olyan idős, amikor mi még az iskolapadokban ülünk. Ő már végigjárta az országot mint katona, mint vándorszínész, mint költő. Még négy év és megalkotja a magyar irodalom azelőtt és azóta felül nem múlt költői életművét. Ez a zseniális fiatalember, akinek nem volt ideje, hogy férfivá érlelődjön — ami talán jó is, mert ilyennek látjuk ma is — hibátlan ívű életpályát hagyott ránk. Nyelvünk és irodalmunk legnagyobb költője már életében szinte jelkép, legenda, egyes egyedülálló jelenség, a költészet és forradalom egyesítésének megtestesítője. Lázas esztendők, melyeket végigélt és ahogyan végigélte! Nem túloznak ezek a jelzők? Nem! Igazolja őt életműve és az a forradalmi tűz, amelyet kötelességünk továbbvinni, nekünk, fiataloknak. A CSATATÉREN, ahol elesett, nem született meg a szabadság diadala. Mégis, ő győzött. Soha oly világosan nem láttuk ezt, mint most, születésének másfél százados évfordulóján, amikor az egész művelt világ az emberiség nagy szellemeinek kijáró tisztelettel emlékezik meg róla. Nem csupán műveltség dolga, mennyire ismerjük az ő pályáját, életművét. Élete nem tartozhat egyedül az irodalomtörténetre; ez az élet történelmünk egy része, legszebb emberi teljesítménye: a forradalmár küzdelmeinek példája. Tanulni belőle — minden új nemzedék feladata és kötelessége! Birkás Márta Rezáfi TALÁN az állami gazdaság jó borai és az ízléses halvacsora tették, hogy az ismerkedési est kezdettől fogva fesztelen légkörben zajlott a gazdaság KISZ-klubjában. A zenegép kicsit recsegősen ontotta ugyan a közismert slágereket, de a fiatalok emelkedett hangulatát ez cseppet sem zavarta. Az egyetemisták és a gazdaságban dolgozó fiatalok kisebb csoportokat alakítva beszélgettek, miközben gyakran koccintottak az édeskés zamatú borral A biliárdasztalt vállalkozó kedvű fiúk betolták egészen a falig, s elkezdődött a tánc. Laci levegőzni ugrott ki az utcára, csak így, nagykabát nélkül. Homlokát megbizsergette a kezdődő fejfájás, de azért pityókás gondolataihoz szüksége volt a cigarettára. Gondolta, hogy végigszívja a bagót, lesétál a folyópartig, azután visszamegy a KISZ-klubba. A hűvös esti szél jólesett fejének, azonban megvacogtatta testét. A kisváros fényeit találgatta, mindig ilyen magányos séta alkalmával szeretett ismerkedni az újjal. Egy város, házak, emberek, ahol, akik között még sohasem járt. S talán nem is fog egyhamar... — Na, mi az, öreg fiú, megártott a vadvíz? — kérdezte tőle a járási KISZ-titkár, amikor visszaült asztaltársaságához. — Csak szippantottam egyet odakint — felelt Laci.— Szeretem ezt a levegőt, amit a Duna hoz magával... De töltök, látom, üresek a poharak! Ittak, majd Laci is hátrafordult a táncosok felé. Azt a lányt kereste, aki még délelőtt az érkezés után kalauzolta őket. A vacsoránál nem látta sehol, lehet, hogy nem is jött el az ismerkedési estre. Igaz, miért is olyan fontos ez? — elmélkedett magában. — Talán éppen randija volt. Egy ilyen kis lélekszámú városban is úgy élnek a fiatalok, mint máshol. Legalábbis a szerelem tekintetében. A szórakozási lehetőségek miatt valószínűleg Budapestről ábrándoznak — bámészkodott jobbra-balra. Azután még vagy fél órán keresztül hasonló butaságokon töprengett. Unta magát... — Hát te nem táncolsz? — bökte meg Laci vállát a lány. — Én?... — lepődött meg. — Dehogynem! Veled szívesen ! — Akkor rajta! — indult el a lány a táncosok közé. — Még csak félig-meddig ismerjük egymást... — Igaz... Erzsi vagyok, szevasz! — Szevasz !... Laci!... Már azt hittem, hogy nem jössz el! — Itt laktok a közelben? — kérdezte a lánytól. — Nem messze, dehát dolgozni úgyis busszal járunk ki — kezdett a megszólaló zenére ütemes mozgásba Erzsi. — Persze, városi embernek szokatlan, hogy kint a földeken dolgoznak. — Mikor végzel ? — Még két évem van. — S utána? Vidék vagy Pest? — Egyelőre nem tudom... Én Pesten szeretnék maradni! De szeretni nem elég!... — Gyakran jársz táncolni? — Nem. Jóformán soha... Néha egy házibulin.!. És te? — Hm... A cukrászda a főtéren van, meg a szálló étterme. Voltál már ott? — Nem... nem volt idő. Most vagyok először itt — És utoljára?!... — Lehet... Egy gyors szám következett, amikor nem tudtak beszélgetni. Amikor a „Sok idegen az éjszakában” dallama csendült fel, Laci ismét témát akart kezdeni. — Szabad?! — lépett melléjük a gazdaságból egy fiú, akit Laci még nem ismert. — Tessék... — mondta, s visszament a helyére. Na, most már úgyis elfelejtem, amit mondani akartam neki — gyújtott rá. AZ ASZTALNÁL már nem ült senki, mindenki táncpartnert keresett magának. Laci nem tudta pontosan, hogy melyik volt az ő pohara, ezért találomra felvett egyet és fenékig itta a benne levő bort. Kint az ebédlőben egy nótázó társaságot toborzott valaki, mert ide is behallatszott, ahogy rákezdtek dalolni. A teremben, La- SZEVASZ!... cival szemben a falikarok szolgáltatta félhomályban néhány fiú és lány beszélgetett. Most a tánc volt a fő szám. Laci ismét töltött magának, majd a táncolókra nézett. Már jó nagy tömeg volt, alig fértek el a zenegép előtt. Ezek biztosan régen ismerik egymást — állt meg a tekintete Erzsin és a vele táncoló fiún. Lehet, hogy pont ez a srác udvarol neki. Egy ilyen jó csaj nem marad talonban! Ki kellene menni az éneklők közé!... Már úgysem jön vissza!... — gondolta. De azért még várt egy kicsit... — Hová? — termett hirtelen mellette Erzsi, amikor elindult kifelé. — Hát... — nézett vissza Laci, hogy vajon Erzsi táncpartnere hova tűnt. — Gondoltam, beszállok a kornyikálókhoz!... — Gyere, ez a kedvenc számom! — húzta vissza Erzsi az ugráló tömegbe. — Ne haragudj Bélára, állati rendes srác. Főiskolát végzett... — Miért haragudnék?! Még sokáig táncoltak együtt. Laci örökké a lány szemébe nézett, míg Erzsi csak egyszer-egyszer fogadta el a szemezést. Kimelegedtek, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy javasolja a leülést. A késő esti órára már szinte mindegy volt, hogy a társaságban ki egyetemista, s ki dolgozik itt a gazdaságban, hiszen már többnyire kibeszélgették magukat, most „záróra” előttre a mulatós maradt. Holnap aztán megy minden tovább a maga útján... VÉGÜL elakadt a gépzene, mert már senkinek sem volt kettese, s amíg néhányan átszaladtak a közeli cukrászdába aprópénzért, addig leültek. — Önthetek? ... — kérdezte Laci. — Egy kicsit... De nincs poharam! — Itt az enyém! — Kösz... Már hiába mentek, tizenegykor be kell fejezni a bulit! — mondta Erzsi. — Kár... jó volt veled!... — Néha mi is rendezünk bulit, most kaptuk nemrég ezt a klubot. Csak, tudod, van, aki messzebb lakik, estére már fáradt. Majd talán télen... — mesélt Erzsi az ottani életről. — Miért nézel úgy? — zökkent ki Erzsi a beszédből. — Hogy? — Hát így! — meresztette ki a lány tréfásan a szemét. — Valami nem stimmel rajtam? — Áh, dehogy!... Nézzelek ... csak úgy!... — Ti nem jöttök?! — huppant le Laci mellé a székre Körmendi Pista. — Átmegyünk még a szállóba inni valamit. Itt minden elfogyott. — Nem tudom — nézett Erzskre Laci. — Mikor indulunk reggel? — Hétkor! — állt fel Pista. — Gyertek, nem maradunk sokáig! DE NEM MENTEK a többiek után. Laci elkísérte a lányt a buszmegállóig, mert ha bent marad a főtéren, csak hajnalban tudott volna hazamenni. Laci benne lett volna az éjszakai szórakozásban, hiszen a szálló bárja hajnali ötig volt nyitva, de Erzsi nem akarta. „Felismerik, a néni is várja, ahol albérletben lakik, meg egyébként is” — mondta. Az autóbuszra várakozóktól távolabb álltak egy sötét kapualjban, Laci elpöckölte a cigarettáját, Erzsi pedig topogott a hidegben. Laci kereste a búcsúszavakat, de érezte, hogy ez a búcsúzkodás ma valahogy nem fog menni, csak közhelyeket tudott volna mondani. Annyit még nem ivott, ,hogy jópofa legyen. Megfogta a lány kezét és néztek egymás szemébe. — Itt a busz! — mondta végül Erzsi. — Menjél, téged is várnak a barátaid! — Annyira nem sürgős!... Kár, hogy hazamész! — Muszáj!... — Igen, mindennek vége van egyszer... — Na akkor... Laci magához húzta a lányt és hosszan megcsókolta. Erzsi nem ellenkezett, bár lopva egy pillanatra elnézett a fiú válla felett, hátha nézi őket valaki a buszmegállóból.. De már valamennyi utas felszállt. Szorosan ölelték egymást, miközben egy pillanat alatt mindkettőjükben lepergett még egyszer a mai este. A megismerkedés, a tánc, a séta a buszmegállóig, a csók, és most... most az elválás ... — Szevasz! — bontakozott ki Erzsi a fiú karjából. Majd a buszhoz futott és felszállt rá. — Szevasz!... — szólt utána Laci, és állt balgán a sötétben. REGGEL, amikor keresztülhaladt az egyetem autóbusza a főtéren, Laci éppen a kabátját akarta úgy eligazítani, hogy ha hozzádől, akkor kényelmesen aludhasson a kirándulás következő állomásáig. De a távolsági autóbusz megállóját elhagyva, egy pillanatra abbahagyta ezt a műveletét, és fura, rossz érzéssel nézte a megállóban várakozó idegen arcokat. Tormai László MERENGÉS Jó Petőfi, te sem félhetsz, Hogy két vállad valahogy A szerencse áldásának Nagy terhétől összerogy. Adománya mindössze is A lantocska és a dal, Mit belőle búsan, vígan Érzelmid játéka csal. Hátha így találna szólni Egy tündérvilági hang: „Nos, fiam, mi kell? Jó kedvem íme mindent megadand.” Mondaná, hogy: „Rád ruházom A bűbájat, a varázst, Daljaid, mivé kívánod, Azzá testesülni lásd. Hogyha kell hír: minden hangod Egy borostyángally legyen, Míg Petrarca koszorúja Nem vet árnyat fürtiben. — Hisz Petrarca és Petőfi Félig-meddig már rokon; Annál inkább osztozhatnak A borostyánlombokon. — Hogyha kincs kell, mind megannyi Gyönggyé válik éneked, Mígnem gyönggyel rakhatod ki Gombod, sarkantyúszeged.” Mit felelnél mindezekre, Mit felelnél, jó fiú? Tudom én szíved bibéjét, Tudom, a szél honnan fú. Te bizony csak azt felelnéd: Szép a hír és jó a kincs; És hogy őket ne kívánnám, Abból ugyan semmi sincs, De ha már ezermesterré Engeded, hogy válhatom: — Van a hírnél, van a kincsnél Egy igézőbb hatalom; Mint csillagfüggés az égen Változatlan, végtelen, Úgy függ rajta és csak rajta Vágyban égő kebelem! — Hadd legyen,hát egy lépvessző, Egy kalitka énekem, S a legszebb madár: egy lyánka Szívét fogja meg nekem. (Gödöllő, 1843.)