Gödöllői Universitas, 1997 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1997-09-01 / 7. szám
„Nem az a fontos, hogy a madár hányat csap a szárnyával, hanem, hogy íveljen.” (Pilinszky) A természet bölcs rendelése szerint előbb-utóbb minden madár elhagyja óvó fészkét, hogy kipróbálja szárnyait. A Szárnyakat, melyek aztán akár a felhőkig repíthetik. Könnyű nekik, hiszen a repülés ősi fortélyait ösztöneikbe kódolva kapják. De mit tehet az „emberfióka”, ha megannyi - éppen csak tollasodó társával együtt - szárnyait próbálgatni kénytelen így, nyáridő tájt, a negyedév végén, éppen csak túljutva a vizsgaidőszak megpróbáltatásain? Az embereknél ezt szakmai gyakorlatnak hívják. Célja, hogy az egykori riadt kis gólya, akinek lassan el kell hagynia az egyetem mára oly otthonossá vált, puha „fészkét”, megtanuljon bánni szárnyaival. De jó is lenne, ha a nagybetűs Élet is igazolná a költő szavait... Ha nem nyesné le néha a valóság azokat a bizonyos szárnyakat... Ezekkel a gondolatokkal indultam útnak azon a szép reményekkel és napsütéssel teli reggelen, amikor a Gödöllő és Környéke Regionális Turisztikai Egyesületnél elkezdtem szárnypróbálgatásaimat. Az egyesület 1995-ben alakult, azzal a céllal, hogy a térséget vonzó turisztikai célterületté alakítsa a régió önkormányzataival, a polgárokkal, civil szervezetekkel, üzleti vállalkozásokkal és az idegenforgalomhoz kapcsolódó egyéb szervezetekkel összefogva. Megalakulása óta kísérem figyelemmel az egyesület működését, melynek mára már több, mint 160 tagja van. Nem mindennapi környezetben került sor az első szárnycsapásokra: színhelye maga a Gödöllői Királyi Kastély. Megcsodálhattam a már eredeti szépségében pompázó szobákat, játszhattam lépteimmel a süppedő szőnyegeken, mintha magam is e gazdagon díszített falak között élnék. Csak akkor torpant egy pillanatra meg szárnyaló képzeletem, amikor hirtelen szembetaláltam magam egy „korabeli”, apró madárral. Kecses fémkalitka rácsai mögött üldögélt színes tollruhában. Éppen csak megrebbentette szárnyait felém, főúri mozdulattal. Apró rubinszemében biztatást véltem felfedezni: fog ez menni, ne félj! Nem is kell olyan sok dolog a szárnyaláshoz: legyen jó erős szárnyad, és ajtó a kalitkádon, hogy kirepülhess... A költői titkot megértettem, és íme, tovább is adom. A röppálya többi szakasza ugyanis már nem volt ennyire romantikus. A kastélyban működő Tourinform irodában, mely arra hivatott, hogy az ideérkező vendégeknek információkat nyújtson, programjavaslatokkal, szállás- és étkezési lehetőségekkel bírja őket minél további itt maradásra, minden lehetséges formáját kipróbáltam az információadásnak. Tájékoztatást adtam telefonon és személyesen, magyarul és németül. És majdnem japánul. Két látogató, akiket japánnak véltem, a kastélylátogatás után képeslapot és bélyeget kért. Én - hogy hasznosítsam az egyetemi japán órák alatt rám ragadt szókincsemet - rájuk mosolyogván japánul köszöntöttem őket. Ők visszamosolyogtak, de a frenetikus hatás ezúttal elmaradt. Biztosan nem hallották jól, gondoltam és újra próbálkoztam a nehezen összeszedett mondataimmal. Ők csak néztek rám. Ezzel az erővel akár magyarul is beszélhettem volna. Ugyanis Japán látogatóim, mint ahogy a képeslap címzéséről kiderült, thaiföldiek voltak... Nem voltak nyelvi nehézségek a gyakorlat csúcspontját jelentő Svéd Királyi Balett előadásán, amelyet a csodaszép díszudvarban láttam, mintegy méltó koronájaként a kastélybeli tapasztalatoknak. A „próbarepülés” következő állomása kicsivel prózaibbnak bizonyult: még két hetet töltöttem az egyesület adminisztrációs irodájának vezetésével. Gondoltam, nyugis időszak lesz, elvégre „uborkaszezon” van. Mint kiderült, ez volt az eddigi legnagyobb tévedésem. Rögtön fejest ugrottam a mélyvízbe. (Hogy mondhatják ezt madáréknál? Szárnyast röppentem a felsőbb légrétegbe?) Először jegyzőkönyvvezető voltam a kulturális és sportbizottság ülésén. Az egyesületnek még további 6 bizottsága van, melyek átfogják és javaslataikkal, döntéseikkel a szakmai ügyekben, segítik az egyesület működését. Ez a feladat nem okozott nagy meglepetést, mert ebben már volt tapasztalatom a legutóbbi közgyűlésen. Számítógépre vinni, megszerkeszteni, kivonatot készíteni belőle - szintén ismerős volt. És „csak úgy”, mellékesen tagdíjbefizetés, számlakiállítás, átutalás - még jó, hogy láttam ügyvitelszervezés előadáson számlatömböt. Az akkor tanultaknak most nagy hasznát vettem, így a kezdeti „görcsök” után vígan szeltem a vizet. Nem így a fénymásolónál dolgozó hölgy. Mire végeztünk a tagoknak kiküldendő anyagok másolásával, amelyet láthatóan a gép sem bírt - háromszor nyelte el az egyesület papírjait - jött az újabb megpróbáltatás: ezek postázása. „Tóték” egyesületi változata: nagyüzemi dobozolás, akarom mondani borítékolás. Egyszóval szinte mindenbe belekóstoltam, ami szükséges lesz majd ahhoz a bizonyos nagy szárnyaláshoz... S hogy mennyire volt hasznos e szárnypróbálgatás? Talán kiderül majd akkor, ha egyszer végleg kirepülök abból a bizonyos részekből. Ha a kezdeti félénk szárnycsapások után ívelni tudok majd én is. Mint az a fényes tollú madár, amit később a Tátra nagyon is földi csúcsait ostromolva láttam, magasan a felhők között. Szépen szállt, már-már méltósággal. Talán én tudtam csak egyedül, hogy mennyi fáradságos munka rejtőzhetett e szép ívű repülés mögött. Sok-sok szárnycsapás... Richter Ingrid Katalin VENDÉGSÉGBEN 20 . Nyári egyetem Noha égszakadással indult, nem okozott földindulást a IX. Családóvó Nyári Egyetem. De mint ahogy a vihartörte faágak is jelzik egy-egy egészségesnek tűnő fa betegségét, úgy jelzik a társadalom belső megoldatlan problémáit a mindennapi családi gondok: a szorongó, tanulási zavarral küszködő gyerekek, a kábítószerbe menekülő ifjak és a munka és cél nélkül maradó emberek sokasága. Azonban ahogyan a beteg fákat is meg lehet gyógyítani, úgy a mai magyar társadalom sincs segítség nélkül magára hagyva. Nagyon különleges szakterületről érkezett, nagy tudású és elszántan segítőkész emberek gyűltek össze az agrártudományi egyetemen, hogy megvitassák, merre tart a magyar család. Például: Vekerdy Tamás, a népszerű pszichológus a tőle megszokott, humorral átszőtt, ironikusan bölcs előadásmódján beszélt a mai oktatási rendszer fonákságairól. Az iskolaszerű óvodákról, a lefelé terjeszkedő középiskolákról, az értelmi mellett az érzelmi intelligenciát el nem ismerő képzési és osztályozási szokásokról. A gyerekek, az életkezdés nehézségei mellett szó volt a másik véglet, az életből való kilépés, a halál, a haldoklás segítéséről is Polcz Alaine pszichológus részvételével. A résztvevők sok előadást hallhattak a devianciák, a drog, az újfajta vallásosság megjelenéséről a társadalomban, de egyvalami a legsötétebb képből is reménykeltően kiviláglik: nálunk még a legnagyobb „rosszak” is újnak számítanak: a mai problémás fiatalok az első generáció, amelyik ebben a „szép új világban” kezdi keresni önmagát. Ők még nem „ezt látták otthon”, s ha nem is volt úgynevezett gyerekszobájuk, nincsenek hagyományaik, mélyen gyökerező eszméik, amikkel sötét, szomorú tetteiket magyaráznák. Farkasné Fülöp Hajnalka ф- GÖDÖLLŐI UNIVERSITAS