Gödöllői Universitas, 1997 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1997-09-01 / 7. szám

„Nem az a fontos, hogy a madár hányat csap a szárnyával, hanem, hogy íveljen.” (Pilinszky) A természet bölcs rendelése szerint előbb-utóbb minden ma­dár elhagyja óvó fészkét, hogy kipróbálja szárnyait. A Szár­nyakat, melyek aztán akár a fel­hőkig repíthetik. Könnyű nekik, hiszen a repülés ősi fortélyait ösztöneikbe kódolva kapják. De mit tehet az „emberfióka”, ha megannyi - éppen csak tolla­sodó társával együtt - szárnyait próbálgatni kénytelen így, nyár­idő tájt, a negyedév végén, ép­pen csak túljutva a vizsgaidő­­szak megpróbáltatásain? Az embereknél ezt szakmai gya­korlatnak hívják. Célja, hogy az egykori riadt kis gólya, akinek lassan el kell hagynia az egye­tem mára oly otthonossá vált, puha „fészkét”, megtanuljon bánni szárnyaival. De jó is lenne, ha a nagybetűs Élet is igazolná a költő sza­vait... Ha nem nyesné le néha a valóság azokat a bizonyos szár­nyakat... Ezekkel a gondolatokkal indul­tam útnak azon a szép remé­nyekkel és napsütéssel teli reg­gelen, amikor a Gödöllő és Környéke Regionális Turiszti­kai Egyesületnél elkezdtem szárnypróbálgatásaimat. Az egyesület 1995-ben alakult, azzal a céllal, hogy a térséget vonzó turisztikai célterületté alakítsa a régió önkormányzata­ival, a polgárokkal, civil szer­vezetekkel, üzleti vállalkozá­sokkal és az idegenforgalomhoz kapcsolódó egyéb szervezetek­kel összefogva. Megalakulása óta kísérem figyelemmel az egyesület működését, melynek mára már több, mint 160 tagja van. Nem mindennapi környezetben került sor az első szárnycsapá­­sokra: színhelye maga a Gö­döllői Királyi Kastély. Megcso­dálhattam a már eredeti szépsé­gében pompázó szobákat, játsz­hattam lépteimmel a süppedő szőnyegeken, mintha magam is e gazdagon díszített falak kö­zött élnék. Csak akkor torpant egy pillanatra meg szárnyaló képzeletem, amikor hirtelen szembetaláltam magam egy „korabeli”, apró madárral. Ke­cses fémkalitka rácsai mögött üldögélt színes tollruhában. Ép­pen csak megrebbentette szár­nyait felém, főúri mozdulattal. Apró rubinszemében biztatást véltem felfedezni: fog ez men­ni, ne félj! Nem is kell olyan sok dolog a szárnyaláshoz: le­gyen jó erős szárnyad, és ajtó a kalitkádon, hogy kirepülhess... A költői titkot megértettem, és íme, tovább is adom. A röppá­­lya többi szakasza ugyanis már nem volt ennyire romantikus. A kastélyban működő Tourinform irodában, mely arra hivatott, hogy az ideérkező vendégeknek információkat nyújtson, prog­ramjavaslatokkal, szállás- és ét­kezési lehetőségekkel bírja őket minél további itt maradásra, minden lehetséges formáját ki­próbáltam az információadás­nak. Tájékoztatást adtam telefonon és személyesen, magyarul és németül. És majdnem japánul. Két látogató, akiket japánnak véltem, a kastélylátogatás után képeslapot és bélyeget kért. Én - hogy hasznosítsam az egyete­mi japán órák alatt rám ragadt szókincsemet - rájuk mosolyog­ván japánul köszöntöttem őket. Ők visszamosolyogtak, de a frenetikus hatás ezúttal elma­radt. Biztosan nem hallották jól,­­ gondoltam és újra próbálkoz­tam a nehezen összeszedett mondataimmal. Ők csak néztek rám. Ezzel az erővel akár ma­gyarul is beszélhettem volna. Ugyanis Japán látogatóim­, mint ahogy a képeslap cím­zéséről kiderült, thaiföldiek voltak... Nem voltak nyelvi nehézségek a gyakorlat csúcspontját jelentő Svéd Királyi Balett előadásán, amelyet a csodaszép díszudvar­ban láttam, mintegy méltó ko­ronájaként a kastélybeli tapasz­talatoknak. A „próbarepülés” következő állomása kicsivel prózaibbnak bizonyult: még két hetet töl­töttem az egyesület adminisz­trációs irodájának vezetésével. Gondoltam, nyugis időszak lesz, elvégre „uborkaszezon” van. Mint kiderült, ez volt az eddigi legnagyobb tévedésem. Rögtön fejest ugrottam a mélyvízbe. (Hogy mondhatják ezt madá­­réknál? Szárnyast röppentem a felsőbb légrétegbe?) Először jegyzőkönyvvezető voltam a kulturális és sport­bi­zottság ülésén. Az egyesületnek még további 6 bizottsága van, melyek átfogják és javaslataik­kal, döntéseikkel a szakmai ügyekben, segítik az egyesület működését. Ez a feladat nem okozott nagy meglepetést, mert ebben már volt tapasztalatom a legutóbbi közgyűlésen. Számí­tógépre vinni, megszerkeszteni, kivonatot készíteni belőle - szintén ismerős volt. És „csak úgy”, mellékesen tag­díjbefizetés, számlakiállítás, át­utalás - még jó, hogy láttam ügyvitelszervezés előadáson számlatömböt. Az akkor tanul­taknak most nagy hasznát vet­tem, így a kezdeti „görcsök” után vígan szeltem a vizet. Nem így a fénymásolónál dol­gozó hölgy. Mire végeztünk a tagoknak kiküldendő anyagok másolásával, amelyet láthatóan a gép sem bírt - háromszor nyelte el az egyesület papírjait - jött az újabb megpróbáltatás: ezek postázása. „Tóték” egye­sületi változata: nagyüzemi do­bozolás, akarom mondani borí­tékolás. Egyszóval szinte mindenbe be­lekóstoltam, ami szükséges lesz majd ahhoz a bizonyos nagy szárnyaláshoz... S hogy mennyire volt hasznos e szárnypróbálgatás? Talán ki­derül majd akkor, ha egyszer végleg kirepülök abból a bi­zonyos részekből. Ha a kezdeti félénk szárnycsapások után ívelni tudok majd én is. Mint az a fényes tollú madár, amit ké­sőbb a Tátra nagyon is földi csúcsait ostromolva láttam, ma­gasan a felhők között. Szépen szállt, már-már méltósággal. Talán én tudtam csak egyedül, hogy mennyi fáradságos munka rejtőzhetett e szép ívű repülés mögött. Sok-sok szárnycsapás... Richter Ingrid Katalin VENDÉGSÉGBEN 20 . Nyári egyetem Noha égszakadással indult, nem okozott földindulást a IX. Családóvó Nyári Egye­tem. De mint ahogy a vihar­törte faágak is jelzik egy-egy egészségesnek tűnő fa beteg­ségét, úgy jelzik a társada­lom belső megoldatlan prob­lémáit a mindennapi családi gondok: a szorongó, tanulási zavarral küszködő gyerekek, a kábítószerbe menekülő if­jak és a munka és cél nélkül maradó emberek sokasága. Azonban ahogyan a beteg fákat is meg lehet gyógyíta­ni, úgy a mai magyar társa­dalom sincs segítség nélkül magára hagyva. Nagyon különleges szakte­rületről érkezett, nagy tudá­sú és elszántan segítőkész emberek gyűltek össze az agrártudományi egyetemen, hogy megvitassák, merre tart a magyar család. Például: Vekerdy Tamás, a népszerű pszichológus a tőle megszokott, humorral át­szőtt, ironikusan bölcs előa­dásmódján beszélt a mai ok­tatási rendszer fonákságai­ról. Az iskolaszerű óvodák­ról, a lefelé terjeszkedő kö­zépiskolákról, az értelmi mellett az érzelmi intelligen­ciát el nem ismerő képzési és osztályozási szokásokról. A gyerekek, az életkezdés nehézségei mellett szó volt a másik véglet, az életből való kilépés, a halál, a haldoklás segítéséről is Polcz Alaine pszichológus részvételével. A résztvevők sok előadást hallhattak a devianciák, a drog, az újfajta vallásosság megjelenéséről a társada­lomban, de egyvalami a leg­sötétebb képből is remény­keltően kiviláglik: nálunk még a legnagyobb „rosszak” is újnak számítanak: a mai problémás fiatalok az első generáció, amelyik ebben a „szép új világban” kezdi ke­resni önmagát. Ők még nem „ezt látták otthon”, s ha nem is volt úgynevezett gyerek­szobájuk, nincsenek hagyo­mányaik, mélyen gyökerező eszméik, amikkel sötét, szo­morú tetteiket magyaráznák. Farkasné Fülöp Hajnalka ф- GÖDÖLLŐI UNIVERSITAS

Next