Gyógyászat, 1872 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1872-01-13 / 3. szám

—kor 34 o-­ ban, a tüdőláb 12. napján. Boncolatnál a jobb tüdő vörös mája­­sodása (a felső lebeny legnagyobb részének kivételével) s jobbol­dali mellhártyalob volt jelen, rostonyás izzadmánynyal. Az ese­tek kevés kivétellel súlyosak voltak. Nevezetes, hogy a halálozási arány a korábbi észlelők által jelzett százalékokat nagyon meg­közelíti. Vogt 51 esetében 7-8%, Kocher 60 esetben 10% , Riemann 40 esetben 1­2,5% halálozási arányt észlelt. Az összes esetekben szabatosan történt hőméréseknél lehetsé­ges volt a válság kezdetét és tartamát meglehetős biztossággal constatálni. A válság 4-szer az 5-dik, 7-szer a 6-dik, 3-szor a 7- dik, 4-szer a 8-dik, 1-szer a 11-dik napon állott be. Tartama a ren­des h­őmérsék fölléptéig 2-szer 12 óra, 7-szer 18 óra, 5-ször 24 óra, 4-szer 36 óra volt. A válság leghosszabb tartama 48 órát ten ki. 19 esetben a kezdeti rázó hidegtől a végleges hőcsökkené­sig közép számítással 5 nap 23­4 óra folyt le, mely a folyamat tartam­ának az olvadás szakáig felelt meg. A válság közép számí­tással 21­6 óráig tartott, s így az egész kórfolyamat a rendes hő­­mérsék kezdetéig 6 napot és 21 órát igényelt. Azon idő felől, mely alatt az olvadás bevégződött, szerzőnk csak kevésszámú esetben rendelkezik szabatos adatokkal, úgy hogy a zászlal befolyását a fölszívódásra nem döntheti el. Kocher a tüdőláb tartamát a lázcsökkenésig 5 napra és 21 órára teszi, míg a válság középtartama eseteiben 21 , 1 óra volt, így az összes lefogás 60 napot ten ki. Roth a veratrinnal kezelt esetekben az olvadás felléptéig 5-6 napot talált, míg a várakozó gyógymód mellett 7,9-et. A zászlallal való kezelésnél az összes észlelők fősúlyt fektet­nek a hőmérsék él ér­lökésre gyakorolt állandó behatásra. Ritter megjegyzi, miszerint a láz tünetösszege a többi tüne­tektől teljesen elválik s a hőmérsék csaknem a rendes fokra száll le, sőt néha e fokot el is éri, vagy még a rendesnél is csekélyebb fokra csökken. A helybeli folyamatok ekkor láz nélkül állhatnak fenn. Kocher azon határozathoz jutott, hogy a zászlal lázelle­­nes hatását a láz belterjessége, a betegségi nap, napszak, testal­kat és szövődmények nem akadályozzák, s erre csak a helybeli folyamat tárgyilag is kimutatható rohamos fejlődése képes. Rie­mann kiemeli, miszerint eddigelé még nincs szer, mely az érlö­kések szaporaságát s a hőmérséket oly biztosan és állandóan leszá­­rítná, mint a zászlat, úgyhogy az alábbhagyás, mint e szer közvetlen hatása, még a legsúlyosabb hallásal végződő esetekben sem marad ki. Dräsche a folytonosan figyelemmel tartott keresetek min­­denikében fölismerte a zászlal határozott a befolyását a lázra. Ami a hőmérséket illeti, szerzőnk a többi észlelőktől élték

Next