VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 4. ÉVFOLYAM (1958)
1958 / 1. sz. - FOLYÓIRATSZEMLE - Szláv nyelvű irodalmak
A Nagy Honvédő Háború és napjaink Osztrovszkij rendezéseiben viszont egyre inkább előtérbe kerülnek a lírai motívumok s a darabok etikai problémái. A hétköznapitól — a szociálisig, a szociálistól — az etikaiig. Ilyen Osztrovszkij útja. M. Sztrojeva Csehov előadási és rendezésbeli problémáit ismerteti. Idézi L. N. Tolsztojt, aki tréfásan ,,Shakespeare-nél is rosszabbnak" nevezi Csehovot, mert ,,a nézőt nem fogja nyakon" és nem erőszakolja rá a saját elképzelését. Az idézett hasonlat találóan jellemzi Csehov alkotó módszerét : teljesen le kell mondani a szerzői önkényről, az életet úgy kell ábrázolni , amilyen, a maga jelentéktelen hétköznapiságaival ; a mondanivaló így is előtűnik, s annál hathatósabb, minél finomabban, minél „észrevétlenebből" van elrejtve a sorok mögé. A forradalmat követő évek Csehov előadásaiban eleinte a lírai hangvétel dominált. Később felfedezték a darabok szatirikus kicsengését, s ezt talán a kelleténél is jobban kihangsúlyozták. Végül előtérbe került a csehovi pozitív hős problémája, akit gúzsba kötnek a cselekvésre képtelen kor társadalmi adottságai. Csehov színdarabjai még beláthatatlan mélységeket rejtenek. Úgyhogy színpadi interpretációjuk nem tekinthető lezártnak. A szovjet nézőközönség még igen sok újat és értékeset vár ezen a téren kiváló rendezőitől. Igen érdekes szempontot vet fel B. Zingerman Shakespeare-tanulmánya : a történetiség és a korszerűség problémáját. Shakespeare humanizmusának és „általános emberi" típusainak minden korban más és más a kicsengése. A cikkíró Osztuzsev kiváló Othello-alakítását hozza fel példaképpen, aki a második világháború előtti évek fasizmussal terhelt légkörében megdöbbentő mélységgel érzékeltette annak a hősnek a tragédiáját, aki az emberekbe vetett naiv hitével nem akart tudomást szerezni a Jágókról, a vesztére törő alattomos és gonosz erőkről. Ilyen aktualitások hozták létre a szovjet színpad új Hamletjeit, Lear királyait és a többi shakespeare-i hősét. A nagy angol drámaíró színpadi interpretációja még csak a kezdeténél tart. A történetiség és az aktualitás szintézisének elvi alapján egy új Shakespearekultusz van kialakulóban, amelynek igazi nagy alkotásai még csak ezután fognak megszületni. A negyedik témakör (október szülöttei) a szovjet népek színpadának hatalmas mennyiségi változásaival foglalkozik. A cári Oroszországban alig egy-két nemzetiségnek volt önálló színháza. A szovjet uralom éveiben a legkisebb nemzetiségi csoportok : az ujgurok, karakalpakok, burjátok, udmurtok, csuvasok, baskírok stb. is megteremtették a saját színművészetüket : saját nyelvükön, saját színművészeiktől a saját darabjaikat hallgatják. Gennagyij Oszipov cikke : 40 nyelven — a színházkultúra e világviszonylatban is páratlan felvirágzásáról szól. A tanulmány keretei nem engedik meg, hogy minden egyes néppel részletesen foglalkozzon, s ezért néhány kiragadott példán szemlélteti a fejlődés sokszínű változatait. A dagesztáni színészek például országuk sajátosságainak megfelelően nem állandó, hanem vándorszínházakba tömörülnek, s azokkal járják az aulákat. Kazahsztánban viszont elsősorban állandó jellegű színházak fejlődtek ki. Alma-Atában, a fővárosban egy opera, egy felnőtt és egy gyermekszínház épült, s a különböző vidéki központokban még további 15 együttes működik. Hasonló a helyzet a többi ázsiai köztársaságban : Üzbekisztánban, Kirgiziában, Türkméniában és Tádzsikisztánban is. A nemzeti színházakkal egyidőben megszülettek a nemzeti drámairodalmak is. A cikkíró itt Üzbekisztán példáján mutatja be ezt a folyamatot. Az üzbég dráma megteremtője, Hamza Hakimzade Nijazi, az Októberi Forradalom után rögtön megalakította az első üzbég vándorszínész csoportot, amely az intervenciók éveiben a Vörös Hadsereg turkesztáni frontjait járta. 1918-ban megírja első színdarabját , A báj (földesúr) és a béres, amelyet a további években egy egész sor új követ : Más csele, A fátyol titkai stb. Tudását továbbadja a keze alatt felnövekvő fiatal generációnak, amely már az egész országba szétviszi az általa megteremtett üzbég színházkultúrát. Mindez természetesen nem ment harc nélkül, amelynek élességére jellemző, hogy 1929-ben orgyilkosok megölték Hamza Hakimzade Nijazit, az üzbég színházkultúra felejthetetlen élharcosát. Üzbekisztánhoz hasonlóan a többi szövetséges köztársaságok is megteremtették saját dramaturgiájukat, s fiataljainak legjobbjait küldték el a kezdetben még csak Moszkvában és Leningrádban működő zenekonzervatóriumokba és színművészeti főiskolákba. Az új színházi szakemberek éltető vérként áradtak szét a szovjetország minden részébe. S a megerősödött, jól fejlődő nemzeti színházak számára 1930-ban megrendezték a Szovjetunió népeinek színházi olimpiáját.