VILÁGIRODALMI FIGYELŐ 4. ÉVFOLYAM (1958)
1958 / 2. sz. - SZEMLE - Irodalomelmélet
lultságát. Hazard példák gazdag sorával mutatja meg, milyen összetett jelenség volt a felvilágosodás. A problémák tisztázása szempontjából igen hasznosnak tartja Petronio Lessing Hamburgi dramaturgiájának tanulmányozását. Lessinget a gazdagon összetett felvilágosodás egyik legkitűnőbb példájának nevezi. Nála az ész érvei nem zárják ki a szívét, a franciaellenes vita nem akadályozza meg a felvilágosodás megértését, Shakespeare magasztalása egybeesik Aristoteles és szabályainak újraértékelésével, a polgári dráma megteremtését pedig a nagy történeti drámáért vívott harc kíséri. A harc, amelyet Lessing az új színházért Németországban vív, végső fokon ugyanaz, mint amelyet Diderot Franciaországban, Goldoni pedig Itáliában folytat. Természetesen — hangsúlyozza Petronio — különbözőek voltak munkájuk feltételei. Goldoni a commedia dell'arte régi színházával találta magát szemben Lessing Racine és Corneille „szabályos" vígjátékával és „szabályos" tragédiájával. Goldoni feladata az volt, hogy az értelem rendjét vigye bele a maszkok irracionális, barokk színjátékába. Lessingnek a hamis racionális rendet kellett helyettesíteni az igazi racionális renddel. Ez az új színház polgári , akár új műfaj megteremtése a cél, akár ha új utat nyit a történeti tragédiának, megszabadulva a klasszicizmus béklyóitól, akár akkor, ha az új polgári osztály érdekei és ízlése szerint új magyarázatát adja a történelemnek. Ezért magasztalja Shakespearet, hadakozik Voltaire ellen, amennyiben a francia klasszicizmus útját járja, s ezért van meg Lessingben és Diderot-ban is a világos tudata annak, hogy a francia klasszicizmus ellentétben áll az új polgári társadalom ízlésével. Mindezekből látható, mennyire nem lehet azonosítani a felvilágosodást a klasszicizmussal. A görögök és Shakespeare felfedezése, a szabályok elleni harc , a klasszicizmus rombolása. Teljes lerombolását magának a felvilágosodásnak bizonyos korlátai akadályozzák meg. Másrészt Petronio élesen rámutat arra, hogy a felvilágosodást és a romantikát nem lehet azonosítani, és a továbbiakban a különbséget vizsgálja. A leglényegesebb talán az, hogy a romantika összegyűjti és újra feldolgozza a klasszikusellenes vita elemeit, de egészen más szellemmel tölti meg. Ez a szellem lényegében felvilágosodásellenes. Például Manzonit hozza fel, aki Shakespere módjára álmodja az új tragédiát, de az ő Shakespearje nem azonos Lessingével. A „történelmi kiábrándulás", az értelemben való csalódás pesszimisztikus és vallásos szellemű színházhoz vezeti őt. És a Préface de Cromwell Shakespeareje sem Lessing Shakespeareje, minthogy V. Hugo drámája „séconde union du type grotesque au type sublime", éppen az a Mischispiel, amelyet Lessing oly erősen támadott. Alapvető különbséget jelent az is, hogy a felvilágosodás íróiban — akár Lessingben, akár Diderot-ban — az ún. preromantikus hajlandóság sohasem az értelem iránti bizalmatlanságból születik, hanem mindig együtt jár az ész erejébe vetett szilárd hittel. Innen származik például az, hogy Lessing harcolt ugyan a szabályok ellen, de ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy a költő tevékenységét is szabályok irányítsák, persze nem mesterségesen kidolgozott, hanem a természetből fakadó, ésszerű szabályok. Ugyancsak megmutatkozik a különbség a „zseni" felfogását illetően is. Végezetül Petronio a következőképpen körvonalazza a felvilágosodás és romantika viszonyát : a felvilágosodás a polgárság mozgalma, hogy megteremtse saját kultúráját. Ez a törekvés — az emberek, az idők, az országok szerint — más-más formában jelenik meg : hol hidegen racionalista, hol pedig figyelembe veszi az ember más tulajdonságait is. Nem kizárólagos formája tehát a klasszicizmus, sőt a XVII. század második felében a felvilágosodás a klasszicizmus örökségéből, a francia, forradalom okozta kiábrándulás után — ismét különböző módon az egyes emberek és országok szerint — azt választotta ki, ami neki megfelelt. Így tehát a romantika is felhasználta a múlt elemeit, és belőlük új szintézist hozott létre. Feladatunk — fejezi be írását, a szerző —, hogy ne az egyes jelenségek alapján ítéljünk, hanem összefüggéseiben lássuk az egész mozgalmat. Hiányoljuk, hogy Petronio érvei felsorakoztatásában csupán felszínesen támaszkodik az olasz romantikusokra. Csak közvetve utal az 1816 és 1819 között lezajlott olasz romantikus vitákra, amelyeknek gazdag anyagából konkrétan lehetett volna kimutatni a felvilágosodás racionális nyomait éppúgy, mint azt, hogy az olasz romantikusok tudták, irodalmi harcuk csak formája a nemzeti függetlenség és a polgárosodásért vívott küzdelemnek. A haladás és maradiság küzdelmét például kiválóan lehet szemléltetni a Conciliatore — a romantikusok folyóirata — és a Biblioteca Italiana — az osztrák kormány által létrehívott klasszicizáló folyóirat — harcában. Figyelmen kívül hagyja azt is, hogy az olasz romantika részben a Risorgimento mozgalmából nőtt ki. A Risorgimentonak pedig szoros kapcsolatai vannak a francia forradalommal és a felvilágosodással, amint azt A. Gramsci a Risorgi- 2117*