HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 43. ÉVFOLYAM (1997)
1997 / 1-2. sz. - BEZECZKY GÁBOR: A félmúlt klasszikusai
10 TANULMÁNYOK a szó elsőrangú értelmében, még akkor is, ha a kánonba talán nem tartoznak bele. (S ha már az előzőekben szó esett a társtudományokról, akkor megemlíthetjük, hogy a fordítások terén ők sem állnak sokkal jobban, mint mi, de mintha több erőfeszítést tennének. Mikor jut el hozzánk Stephen W. Pepper, Hayden White vagy Arthur C. Lovejoy főműve?) A két szó, félmúlt és klasszikus, nem illik egymáshoz. Ebben a kontextusban a szóösszetétel mindössze arra utal, hogy az itt bemutatott szerzőkből talán sose lesz igazi klasszikus, már csak azért sem, mert a múltat szeretjük mozgalmakba és irányzatokba rendezni, és nehezen lehet mit kezdeni azzal, aki ezért vagy azért kívül maradt rajtuk. Ha van valami közös az itt bemutatott szerzőkben, akkor többnyire csak az, hogy a nagy irodalomtudományi irányzatok perifériáján alkottak. Ez természetesen mit sem vonhat le egyedi jelentőségükből, igaz, hozzá sem tehet. Mivel az a hagyomány, amelyből ezek a tanulmányok származnak, szerteágazóan gazdag, nem áll módunkban nagyon részletesen bizonyítani, hogy ezeket és csakis ezeket a tanulmányokat kellett ezúttal magyarra fordítani. Ebben az értelemben nagy adag önkényesség van kiválasztásukban, közülük kettő C. S. Lewis és Kenneth Burke tanulmánya legalábbis kifejezetten a szerkesztő érdeklődését és elfogultságát tükrözi. Régi közhely, hogy ugyanaz az irodalmi mű merőben más dolgokat jelenthet a különböző olvasóknak, de nagyon nehéz egészen pontosan megjelölni azokat a nem elsősorban pszichológiai, és mégis belső, nem elsősorban a körülményekben rejlő, de ennek ellenére kívülről is nyilvánvaló tényezőket, melyek a különböző olvasatokat szükségszerűen elválasztják egymástól. Lewis gondolatkísérlete meggyőzően mutatja meg azt, hogy ugyanazok a szavak más és mást kell, hogy jelentsenek a különböző tudásháttérrel rendelkező emberek számára, s hogy a különböző jelentések hogyan alakulhatnak egymásba. Burke tanulmánya szintén ez utóbbi gondolattal foglalkozik, mikor az alapvető trópusok összefüggéseit tárgyalja. Ez a tanulmány már csak azért is fontos, mert ez szolgál Hayden White Metahistory című könyve egyik alapjául. Ezt a könyvet nemcsak történészek, hanem irodalmárok is tanulmányozni szokták, mert White, Burke gondolatait folytatva, a négy alapvető trópust a narráció lehetőségeinek vizsgálatára használta. Burke elmélete közismert (csakúgy mint White-é), a tanulmányt már régen le kellett volna fordítani. A másik három tanulmány más kategóriába tartozik. Owen Barfield, Eliseo Vivas és M. H. Abrams könyvei egykor igen népszerűek voltak, és változó mértékben ugyan, de még ma is szokták ismerni őket. A nálunk teljesen ismeretlen Eliseo Vivas egyes könyvei bizonyos egyetemeken jelenleg is kötelező olvasmányok. M. H. Abrams könyve, The Mirror and the Lamp, mely — mint maga a szerző is megemlíti — az itt közölt tanulmányból nőtt ki, 1953-ban jelent meg, és évtizedekig a romantika kialakulásának alapvetően fontos tankönyvének számított. A könyv szemlélete mára természetszerűleg elavult kissé, de még mindig az olyan, széles körben ismert és használt művek közé tartozik, amelyeket nem csak az adott korszak specialistái szoktak olvasni.