HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - SZŐNYI GYÖRGY ENDRE: Az újhistorizmus és a mai amerikai Shakespeare-kutatás
22 ELMÉLETI ALAPOK legkülönbözőbb módokon összefonódó sokaságáról. Greenblatt tézisei a következőképpen tükrözik ezeket a meggondolásokat: Az énformálás mindig magában foglal egy abszolút hatalomnak való alávetést is, mely hatalom az egyénen kívül van. Isten, egy szent könyv, egy intézmény, mint például az egyház, gyarmatosító vagy katonai szervezet stb. Az önformálás folyamata mindig egy másvalamivel összefüggésben történik, melyet az egyén idegen s fenyegető másságként érzékel. E fenyegető másságot eretnek, vadember, boszorkány, csábító, áruló, antikrisztus - fel kell fedezni vagy ki kell találni, annak érdekében, hogy le lehessen győzni. A másságot az autoritás kétféleképpen érzékeli: (1) vagy kaotikus formátlanságként (a rend hiánya); vagy (2) hamis, negatív formaként (a rend paródiája). Miután az első esetről készült beszámolók igyekeznek a jelenséget tematizálni és rendszerbe foglalni, a kaotikus általában a démonikus kategóriájába csúszik át. Ugyanakkor az idegen forma úgy képeződik le, mint az autoritás torzképe. Ami egyvalaki számára autoritás, egy másik számára idegenség. - Mikor egy autoritást vagy idegenséget elpusztítanak, egy másik foglalja el annak helyét. - Mindig egynél több autoritás és idegenség hat egy adott időszituációban. - Az erő, mely az autoritás nevében jön létre, hogy legyőzze az idegenséget, mindig túltermelődik, s fenyegeti az autoritást, melyet védelmezni hivatott, így az énformálás a félelemérzetet is jelenti, s az „én", a személyiség bizonyos mértékű elvesztését is. Összefoglalva ezeket a megfigyeléseket [...] azt mondhatjuk, hogy az énformálás az autoritás és az idegenség találkozásának fókuszában jön létre, s ami ebből a találkozásból termelődik, abban van valami mind az autoritásból, mind pedig a támadásra kiszemelt idegenségből. Következésképpen az ily módon formálódott személyiség mindig magában hordozza saját maga szubverziójának és elvesztésének jeleit is. E hosszabb idézet - a fordítás fogyatékosságainak ellenére is - adhat talán némi ízelítőt Greenblatt gondolkodás- és írásmódjának sajátosságaiból. Utóbbi műveiben mindinkább a szubverzió kérdése izgatja, s figyelme szinte kizárólagosan az Erzsébet-kori színházra irányul, melyet a hatalom által dotált szubverzió modellterepének tekint. Újabb kérdésfeltevéseit így parafrazeálhatnánk: miként termel egy kultúra vezető ideológiái elleni kihívásokat, s miként bánik el ezekkel a kihívásokkal? Hogyan tartja fenn magát egy kultúra azáltal, hogy kizárja, exorcizálja vagy betiltja a jelzett kihívásokat? Greenblatt válasza az Erzséb 20 GREENBLATT, 1980. 9.