HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 44. ÉVFOLYAM (1998)
1998 / 1-2. sz. - ELMÉLETI ALAPOK - HAYDEN WHITE: Megjegyzés az újhistorizmushoz
42 ELMÉLETI ALAPOK Ezzel szemben a második, az újhistorista esetben az egyenlőségeket valahogy így: „Az irodalom a kulturális termelés és csere aránylag önálló közege, amelynek formái és funkciói a kulturális rendszerben végbemenő nagyméretű változásokkal együtt változnak" - arra használják, hogy különálló pillanatokból építsenek sorozatot, amelynek mintája visszamenőleg ugyan fölismerhető, ám soha nem jelezhető előre magának a sorozatnak egyetlen pillanatából sem. Ez nem hordozná magában azt, hogy a szekvencia létrehozása során nem lehetne fölismerni semmilyen alapvető struktúrát vagy kódot, pusztán annyit, hogy a kódra nem lehet hivatkozni annak érdekében, hogy megmagyarázzák a szekvenciát tartalmazó sorozat különleges pillanatainak egyedi vonásait, így értelmezve egy történelmi szekvenciát, azt kétféle szigmatikus folyamat közötti összetett interakcióként kellene elképzelni: az egyik Jakobson nyelvi modelljének „metanyelvi", míg a másik ugyane rendszer „költői" dimenziójának felelne meg. Nyilvánvaló, hogy az újhistorizmus ellen felhozható alapvető kritika sokat nyer azzal a föltételezéssel, hogy a történelmi szekvenciákat inkább „kódszerű", mint „költői" jellegű erők funkciójaként lehet megérteni. Továbbá, ennek a kritikának a lényege, hogy az újhistorikusok osztoznak ebben a föltételezésben, ám egyszerűen félreismerték annak a kódnak vagy kódoknak a természetét, amelyek meghatározzák a történelmi pillanatok struktúráit és folyamatait, megpróbálva kulturális, irodalmi, diskurzív vagy „költői" kódokkal fölcserélni a fontosabbakat - mint amilyenek a politikai, a szociális, az osztály, az etnikai, a nemi stb. kódok. Ám - legalábbis az én értelmezésem szerint - az újhistoristák továbbfejlesztették a „kulturális poétika", illetve továbbmenve, a „történelmi poétika" eszméjét, hogy segítségével azonosítani lehessen a történelmi szekvenciák mindazon aspektusait, amelyek előmozdítják a történelem során bizonyos helyen és időben domináns - szociális, politikai, kulturális, pszichológiai és így tovább - kódok széttörését, revízióját vagy gyengülését. Innen ered érdeklődésük a történelmi adatok epizódszerű, anekdotikus, esetleges, egzotikus, elutasított vagy egyszerűen rejtélyes aspektusai iránt. A történelemnek ezeket az aspektusait „költőinek" lehet ítélni - költői a szó „kreatív", nem „ábrándos" vagy „képzeletbeli" értelmében -, amennyiben mintha elszöknének, túllépnének, ellenszegülnének, mintha aláásnák vagy kétségbe vonnák a társadalmi szervezetek, a politikai alá-és fölérendeltség struktúráinak és a föllépésük idején uralkodó kulturális kódok módjainak szabályait, törvényeit és elveit. Ebben az értelemben lehet azt mondani, hogy hasonlítanak a költői beszédre, amely bár ellentmondhat a nyelvtan és a logika szabályainak, nemcsak értelmes, de mindig implicit módon kérdőre is vonja a nyelvi kifejezés föllépése idején fönnálló kanonikus szabályait. Nem mintha eme „költői" aspektusok képeznék a történelem minden tartalmát. És nem mintha a történelem ne mutatná jelét annak, hogy a költőinél logikusabb jellegű folyamatok befolyásolják. Pusztán arról van szó, miként Vico is érvelt az Új tudományban, hogy a történelem „logikája" éppannyira „költői", mint amenynyire „grammatikai" természetű.