HELIKON - IRODALOMTUDOMÁNYI SZEMLE 51. ÉVFOLYAM (2005)

2005 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - KECSKEMÉTI GÁBOR: Vallától Wittgensteinig (és vissza?) : a nyelv- és irodalomelméleti gondolkodás történeti vizsgálata mint irodalomelméleti kihívás

TANULMÁNYOK szemében tudta megmutatni az influenza és a porckorongsérv anamnézisének igen­csak eltérő jellegét. Mégis mind a kettő tisztességes betegség, és ehhez hasonlóan „az irodalom szónak [is] nehezen kezelhetően sok, de legalábbis számos eltérő jelen­tése van, melyekkel egymástól mélységesen különböző, de egyaránt létező jelensé­gekre lehet utalni. A létező szó ebben az összefüggésben arra utal, hogy a jelenség létezik azoknak, akik hisznek benne." Túl azon, hogy - mint a fentiekből leve­zethető- akár Lorenzo Valla is fogalmazhatta volna őket, bölcs és igaz mondatok ezek, amelyek azonnal mély rezonanciát keltettek bennem. Magam is sokat töp­rengtem már - Szili József nyomán - irodalomfolyamatokról, olyan merőben kü­lönböző ontológiáju­ tárgyakról, amelyeket megnevezésük csaknem véletlennek tekinthető homonímiáján kívül alig kapcsol más össze. Ezen irodalomfolyamatok egyikének kutatójaként főként influenzával volt dolgom: az irodalomhasználati konvenciók kompetenciájának metonimikus jelleges terjedését biztosítani képes olyan vírushordozókkal, mint a grammatika, a poétika, a retorika és a logika. Annak a tör­ténetét, hogy kezdetben retorikatörténeti érdeklődésem milyen megfontolások ha­tására és milyen lépésekben tágult azzá, amit történeti kommunikációelméletnek neveztem el, elmeséltem már egyebütt,19 és az ott elmondottakat semmilyen tekin­tett­en nem kívánom megismételni. Most újra átgondolva viszont az is láthatóvá vált a számomra, hogy mindennek meglepően sok köze van Valla consuetudo-e­l­méletéhez is, amelyhez való viszonyában ez a történet is újraartikulálható. A törté­net e fogalmak felhasználásával való újramondásához viszont érdemes lesz a Walla­kutatóként már bemutatott Nancy S. Struever egy tipologikus tudományelméleti rendszerezésére támaszkodni. Struever 1998-ban áttekintette azokat a kutatási paradigmákat, amelyeket a múlt évezred utolsó évtizedeiben az „intellectual history" különböző képviselői és is­kolái a retorikai perspektíva bevonására kezdeményeztek.20 Három erős iniciatívát különböztetett meg. Elsőként, a formalizmus szóval megnevezve a bármely műfaj­hoz és diskurzusrendhez tartozó szövegek formális retorikai analízisét tárgyalta. Szerinte ennek kortársi gyakorlatában a meghatározó hányad Hayden W. White mantráját mormolja: a forma tartalmát nyitja fel, hogy felfedje a szöveg rejtett mo­tivációit, a narráció és a figuráció gyakran tudattalan választásainak dekonstruá­lásával a leplezett ideológiai stratégiákat kívánja lefülelni, a szubverziót nyakon csípni. Az észrevételekből és megfogalmazásokból máris látható, hogy ez az irányzat nem élvezi a professzorasszony teljes szimpátiáját. És valóban: Struever és White szakmai vitáinak ekkorra két évtizedes miáltjuk volt. Struever már 1980-ban azt 14 KECSKEMÉTI GÁBOR: AZ eszmetörténet új lehetőségei A régi magyar irodalom kutatásában. A VERES 2004, i. m. 161-8. 2,1 NANCY S. STRUEVER: The Place of the History of Rhetoric in Intellectual History: The Early Mo­dern Example. = Intellectual News, 3 (Spring 1998), 32-43.

Next