HELIKON - IRODALOM- ÉS KULTÚRATUDOMÁNYI SZEMLE 63. ÉVFOLYAM (2017)

2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Murray Krieger: Kép és szó, tér és idő. Az ekphraszisz témája iránti lelkesedés - és elkeseredés

MURRAY KRIEGER / KÉP ÉS SZÓ, TÉR ÉS IDŐ 521 d­e tanának uralmát, és ezzel együtt - a „vizuális episztemológiára" való folytató­dó apellálásnak köszönhetően - az ut pictura poesis tekintélyét is. Ez témám narra­­tívájának második, az előbbinél sokkal kevésbé bonyolult mozzanata, ami verbá­lis festményként fogja fel a költészetet - ezt a Harmadik fejezetben tárgyalom részletesen. A verbális művészetek médiumát a tökéletes áttetszőségig fogják vé­konyítani az arra irányuló erőfeszítések által, hogy egy előnytelen viszonyban a természetes jel alapú művészeteket utánozzák, amelyek ekkor újra visszakapják elsőbbségüket, újra az összes művészet modelljévé válnak. Amikor például Joseph Addison, John Locke hűséges híve, felvázolja a művé­szetek spektrumát - vagy inkább fogalmazzak úgy, hogy rangsorát? - a szobrá­szattól, a „legtermészetesebb", „az ábrázolás tárgyához leginkább hasonló mű­vet" létrehozó művészettől a kétdimenziós képfelületet illuzórikusan használó festészethez jut, és csak ezután említi a verbális „leírást", „betűit" és „szótagjait", amelyek a képpel szemben „csöppet sem hasonlítanak az eredetijükhöz".20 Végül a zenéhez, a nem-természetes jel legszélsőségesebb változatához, a mimetikus reprezentáció minden nyilvánvaló fajtájától legtávolabbihoz fog elérkezni. Ezzel szemben az irodalomban még mindig van némi esély arra, hogy vizuális jelenté­seket utánozzanak verbális képek készítése által, különösen, mivel Addison az irodalom szerepét a „leírásra" korlátozza azt illetően, hogy fogyatékos mestersé­ges jeleivel ellássa a vizuális feladatát. Nem csoda, hogy miután a verbális művészetekre rótta a képek nem-piktoriá­­lis jelekkel való festésének lehetetlen feladatát, Addisonnak feltételül kell szabnia, hogy ezek a jelek az áttetszőségre törekedjenek, elhárítva minden olyan játékot a betűkkel vagy a szavakkal, amelyekkel betű vagy szó mivoltukra hívhatnák fel a figyelmet ahelyett, hogy önmagukat kitörölve, minden beavatkozás nélkül a je­lentéseikre mutatnának. A szónak tehát olyan médiumként kell viselkednie, ami a természetes jel áttetszőségének hiábavaló keresése során elkendőzi az összes mediális tulajdonságát, és ezzel igyekszik minket megfeledkeztetni ottlétéről.21 Ilyen kikötések mellett minden ekphraszisznak a másikra, (a leírás által) imitált „természetes jel"-szerű tárgyra kellene szolgaian irányulnia: nemcsak mint tár­gyát kellene imitálnia a természetes jelet, hanem a tárgy szemiotikai intencióját is imitálnia (azaz utánoznia) kellene. De ez a neoklasszicista mozzanat, ami a „testvérművészetek" koncepcióját di­csőíti és az irodalmat tartja a hátrányos helyzetű testvérnek, egy második, ellenté­tes (a Negyedik fejezetben elemzett) tendenciát is elindíthat, ami elismeri, sőt bá­torítja a verbális médium sűrítését, valamint nagyra becsüli homályosságát. On­ 20 Spectator, 416. szám, 1712. június 27. Ezt a bekezdést egészében idézem és hosszabban elemzem a könyvem harmadik fejezetében. 21 Lásd a Spectator 62. számát (1711. május 11.), ahol Addison az „igazi szellemességet", a „hamis szellemességet" és a „vegyes szellemeséget" határozza meg és hasonlítja össze egymással, főként arra alapozva, hogy mennyire aktívak vagy passzívak a verbális médium szerepét illetően, következéskép­pen pedig láthatóságának tudatosításában. Ezt a hatodik fejezetben fejtem ki bővebben.

Next