HELIKON - IRODALOM- ÉS KULTÚRATUDOMÁNYI SZEMLE 65. ÉVFOLYAM (2019)
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Genette, Gérard: Fikcionális elbeszélés, faktuális elbeszélés
464 TANULMÁNYOK E vélemény azonban finoman szólva sem általánosan elfogadott. Szemben áll például Káté Hamburger álláspontjával, aki a „színlelés" (Fingiertheit) mezejét kizárólag az első személyű regényre szűkíti - amely a valódi önéletrajzi elbeszélés megkülönböztethetetlen szimulálása, és aki a fikcionalitás vitathatatlan textuális „jeleit" (Symptoms) az igazi (harmadik személyű) fikcióban véli felfedezni. Az itt következő, vázlatos tanulmány bizonyos értelemben e két tézis között igyekszik állást foglalni. Az egyszerűség kedvéért, és talán mert nem is tudnék mást elképzelni, a továbbiakban Az elbeszélő diszkurzusban már kipróbált eljárást követem majd, amely egymást követően vizsgálja az időrend (ordre), a sebesség (vitesse), a gyakoriság (fréquence), a mód (mode) és a hang (voix) kérdéseit. Időrend Kissé elhamarkodottan írtam 1972-ben, hogy a folklórelbeszélés olyan időrendet követ, amely jobban tiszteletben tartja az események kronológiáját, szemben például az in médiás rés kezdetű, kiegészítő analepszist használó Iliásszal megkezdett irodalmi tradícióval. Ezt az állítást némileg finomítottam Az új elbeszélő diszkurzusban tett megfigyelésemmel: eszerint az anakróniák használata inkább az Odüsszeiával kezdődik, és az epikai tradíció helyett többnyire a regény műfajában marad fenn. Időközben Barbara Herrnstein Smith egy általam csak utólag felfedezett, nagyon érdekes cikkben arra biztat, hogy még jobban árnyaljam állításomat, s azzal érvel, hogy a szigorúan kronologikus időrend a folklór elbeszélésekben ugyanolyan ritka, mint bármely más irodalmi hagyományban, és e kronológia fenntartása, akármilyen narrátorról is legyen szó, egy kijelentés (énoncé) esetében gyakorlatilag lehetetlen, hacsak nem egy minimális hosszúságú kijelentésről van szó. Másképp szólva, a diskurzus természetéből fakadóan a non-linearitás az elbeszélés esetében inkább szabály, mint kivétel. És minden bizonnyal ugyanezen 8 Kate Hamburger, Logique des genres littéraires (Paris: Seuil, 1982), IV. fejezet: „Les formes spéciales ou mixtes". E kötet tézisei és a narratológia módszertani posztulátumainak összehasonlításához lásd: Jean-Marie Schaeffer, „Fiction, feinte et narration", Critique 43 (1987): 555-576. Philippe Lejeune a fikcióról általánosságban, Searle-lel szemben, nem nyilatkozik, és miként Káté Hamburger, 1971-ben ő sem állapít meg „semmilyen különbséget" az önéletrajz és az önéletrajzi regény között, „amennyiben a szöveg belső elemzésének síkján maradunk". (L'Autobiographie en France [Paris: Colin, 1971], 24.). Az általa 1972- ben bevezetett különbségek (Lejeune, Le Pacte autobiographique, főleg 26.), amelyekre visszatérünk majd, paratextuális jellegűek, így tulajdonképpen nem narratológiaiak. Magyarul lásd: Philippe Lejeune, „Az önéletírói paktum", ford. Varga Róbert, in Önéletírás, élettörténet, napló: Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, szerk. Z. Varga Zoltán, Szöveg és emlékezet, 1746 (Budapest: L'Harmattan Kiadó, 2003). 9 Barbara Herrnstein Smith, „Narrative Versions, Narrative Theories", Critical Inquiry 7, no. 1. (1980): 213-236. E kritika egyaránt vonatkozik a „klasszikus" narratológiai, köztük Seymour Chatman és az én munkáimra, valamint Nelson Goodman tanulmányára („Twisted Tales", Critical Inquiry 7, no. 1. [1980]: 103-119.) Goodman válasza („The Telling and the Told"), akárcsak Chatmané, ugyanabban a folyóiratban jelent meg (Critical Inquiry 7, no. 4. [1981]: 799-809.).