Hajdú-Bihari Napló, 1959. június (16. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-21 / 144. szám
Az ünnepi könyvhét könyvei közül talán Mesterházi új regényét előzte meg a legnagyobb várakozás. Jogossá tette ezt Mesterházi írói rangja, szocialista magatartása, az a töretlen, egyenes út, amely alkotásaiból kirajzolódik azolvasó előtt. S jogossá tette a regény témája is. " Az ellenforradalomról írni még ma is egyike a legizgatóbb problémáknak. Annál is inkábiéle, mert a komoly művészi értékű ábrázolása még hiányzik ennek a népet embart rázó eseménynek. Az eddigi alkotások — a számtalan jól sikerült elbeszélés mellett (Molnár Géza Hullámverése, Szendrei József Lesz még gyümölcs a fán című regénye, Darvas József Kormos ég című drámája. Berkesi András Októberi viharja. Ratkó István Félszívű apostolokba, F. Rácz Kálmán Utolsó alkalom című, a napokban megjelent regénye) kétségkívül sok gondolati és érzelmi motívummal járultak hozzá a helyes kép kialakításához, az igazán nagy regény azonban még hiányzik. Mesterházi célja új regényében megmutatni az olyan egyetemiifjúnak útját a kommunista elvektől a fegyveres ellenforradalmi harcig, majd vissza a kommunizmusig, ahol a népből jött, akit a népi demokrácia nevelt, s kommunistának vallotta magát. Saly Miklós nemcsak azért vezető az egyetemen, mert a DISZ-ben megválasztották, hanem azért is, mert tudásával, becsületes munkájával kiérdemelte azt. Az új értelmiségi típusa, aki nem lélek nélkül cselekszik, hanem tettei és gondolatai mélyén már az eredmény is megszületik az akarattal egyidőben. Az októberi események előtt azonban gondolatai bizonytalanságban kavarognak. Az otthon, amely számára mindig biztonságot jelentett, most parázzsá vált, amely égeti meztelen talpát az apját ért sérelmek miatt Miklós, aki tud gondolkozni, most is ezt teszi. Gondolkodása azovban vakvágányon jár, de ezt nem veszi észre. Nem veheti észre, mert környezete is az ő útján jár, a lány, akit megszeretett, halott apja igazát védve áll szemben a társadalommal, s a részigazságok lassan arra kényszerítik Miklóst, hogy igaztalan ügy védelmezője legyen. Vakká válik. Képtelen észrevenni a világ változását a „tiszta forradalom” fehérterror jellegét. Csak azokat az eseményeket engedi hatni magára, amelyek az ő vélt igazát erősítik. Barátja, a nehézkesebb, de szilárdabb szája már régen felismerte az ellenforradalom valódi arcát, Miklós még hőst játszik, ha forog is vele a világ. A végső felismeréshez külső hatások kellenek, magától nehezen és sokára jött volna rá az igazságra. De rájön s a feloldódás teljes. A regény címe: pokoljárás. Az ellenforradalom valóban pokol volt. De Saly Miklós útja nem az. Csak vergődés, vergődés az események hálójában, a magától kiszabadulni képtelen ember küzdelme a magateremtett környezettel. S még ha a hős egyéni tragédiáját elismernénk is, s igazában nem kételkednénk, feltétlenül kételkednünk kell ennek az útnak a tipikus voltában. Elképzelhető, hogy egy kommunista fiatalember, aki nemcsak érdekből, hanem meggyőződésből híve a szocialista társadalmi rendszernek, amelyben hibák is fordultak elő — a hibák felismerése következtében passzívvá válik, visszavonul, esetleg harcol is ellenük. Az a harc azonban, amelynek Miklós részesévé válik, már nem a hibák ellen folyik, hanem a munkáshatalom ellen. S ezt csak az nem vette észre, aki behunyta a szemét Nem tagadom, hogy sokan voltak ilyenek, de ezeknek sorsa nem pokoljárás, hanem csak a gyenge ember bukdácsolása. Saly Miklós ilyen gyenge ember, Saly Miklós története szabályos és szép happy end-el végződik. Megtér és folytatódik minden, mint eddig. Csakhogy Miklós túlságosan sűrűn és hamar változtat meggyőződésén. Az író törekszik arra, hogy hősét az ellenforradalom legvéresebb eseményeitől távoltartsa, nem engedi végigélni Miklós gondolatait, kiragadja az eseményekből. Így eléri azt, hogy Miklós ténylegesen nem öl, a lelkiismeret és az olvasó előtt azonban nemcsak a megtett, de az elgondolt bűn is bűn. S Miklós, amikor részese lett az eseménynek, bűnössévált. Az írói mesterfogások nem segítenek rajta. Sebesülése is ilyen» beavatkozás — de bizonyos mértékig ellentétes eredményt ér el. A sebesülés ugyanis hőssé avatja Miklóst — ő maga is elhiszi ezt a hősiességet és kellemesen érzi magát ebben a kétes szituációban. Egy kicsit könynyelműen és egyszerűen él és gondolkodik Miklós, hajlamos az események felszíne után ítélni. S természetesen, könynyű dolga is van, mert a szerelem karjában ringatja a sebesült hőst és az események így utólagos érzelmi igazolást nyernek. Miklós alakja egyenetlen, ábrázolása nem mindig hiteles. Poklot járni csak az az ember tud, aki egy gondolatért és egy eszméért mindenre képes. Miklós nem ilyen ember. Nem hisszük el neki, hogy ilyen. Egyénisége még kiforratlan, állásfoglalását szubjektív tényezők befolyásolják, így sorsa és története csak annyiban érdekes, hogy izgalmas és nagy mesterségbeli tudással megírt regényt olvasva ismerkedünk meg vele. Sajnos, a mellékalakok ábrázolása sem sikerült minden esetben. Különösen az anya és az apa figurája sablonos, már jól ismert. A szituáció, hogy az apa helytállása ébreszti öntudatra a fiút, holott a gyerek az apa miatti sérelmekért lázadt, szintén ismert, akár Berkesi regényére, akár Dobozy drámájára gondolunk. Kati alakja a legelevenebb színekkel megrajzolt és a leghitelesebb. Lélektanilag érdekesebbek azok az alakok, akikben bizonyos fejlődés, átalakulás megy végbe, mégis az az érzésem, hogy ellenforradalmi témájú írásaink közül túl sok foglalkozik a megtévedt s utána megtért fiatalember alakjával. A probléma azonban" sokkal bonyolultabb, hogysem egy ilyen jellegű regényben az utat oda és viszsza ábrázolni lehessen. POKOLJÁRÁS (Mesterházi Lajos regénye) I I I I I Fej vagy írás? Kint langyos szellő futkosott a néptelen utcán. Megborzolta pajkosan a fák üstökét, felfutott a repkényen s játszani kezdett a függöny szárnyaival. Néha autó surrant el a ház előtt. Ilyenkor a lámpák fénye hatalmas ecsetvonásként sepert végig afalon, hogy nyomában, mint leomló fekete kárpit, még sűrűbb sötétség boruljon a szobára. Éjfél is jóval elmúlt már. De még mindig csak feküdt ruhástól az ágyon, nyitott szemekkel, tarkója alatt összekulcsolt kézzel és gondolkodott. Délután, munkából jövet, ahogy belépett a szobába és megpillantotta a szétszórt ruhadarabokat, eldobált harisnyákat, megértette nyomban, hogy bekövetkezett a legrosszabb. Anna választott. Elment mégis ! Először fájdalmas és szomorú hangulatok borították el a lelkét.Úgy érezte, képtelen elviselni a gondolatát is a szakításnak. És már-már kész lett volna indulni, hogy visszahozza, bármilyen áron. Később erőt vett magán s az ellágyulását most keserű és vad indulatok lobogása váltotta fel benne. „Ha mégis visszajön, elkergetem !” — gondolta fogcsikorgatva. Mire besötétedett, lassanként megnyugodott. Fej, vagy írás ? — az élet nehéz pillanataiban így tette fel mindig a kérdést, ahogyan apjától tanulta. S bár jól tudta, hogy a dolgok szövevényében nem ilyen egyszerű az eligazodás, de a legbonyolultabb kérdések is valahol leegyszerűsödnek s a válasz csak egyértelmű lehet. Mi következhet ezután ? Természetesen elválnak. Zátonyra futott az életük. Másfél év ! Mintha csak tegnap kezdődött volna az egész ... • Egy hideg téli napon pillantotta meg először Gyulai Annát. Nyitott bundában, kipirult arccal rontott be hozzájuk, valamit súgott az apjának gyorsan és már fordult is ki az ajtón. Csak egy villanás volt, tűnő káprázat, kósza virágillat az egész, de ettől kezdve nem volt többé nyugta. Kereste a találkozást vele. Órákig leselkedett a kapujuk előtt, hogy láthassa legalább, mert nem talált semmi ürügyet, hogy a közelébe férkőzhessék. Pedig látszólag mi sem lett volna könnyebb, hiszen Gyulai főmérnök keze alatt dolgozott, akihez barátság szálai fűzték. Persze, csak hivatalon belül. Anna akkoriban végezte az orvosi egyetem utolsó évét s a hagyományos farsangi bálon végre megismerkedett vele. Rögtön ostromolni kezdte, kigyúlt szemmel és vakmerően. Fej vagy írás ? — tette fel ismét a kérdést és vallomást akart kicsikarni a lánytól már ott, tánc közben, hogy a felesége lesz. Anna finoman, kedvesen, de határozottan visszautasította. Nem adta fel a reményt. Egyre sűrűbben találkoztak s a tüzes, fekete szemű fiú lángolása csakhamar megperzselte Annát is. Már arról tervezgettek éppen, hogy mikor esküdjenek meg és miként hozzák ezt a szülők tudomására, amikor egyik délutánon Gyulai váratlanul megkérdezte tőle: — Mondd Imre ... mik a szándékaid Annával kapcsolatban ? — Beleegyeznél, ha megkérném a kezét ? — kérdezte vissza elvörösödve. — Hát nézd fiam... én a magam részéről szerelmi dolgokban, hogy úgy mondjam, a legteljesebb demokratizmus híve vagyok. Ismerlek, apádat is régóta, tudom, hogy a lányom jóravaló férjet kapna. Elvileg tehát nincs is semmi kifogásom. De praktice, hogy úgy mondjam, nem egészen helyeslem. — Miért ? — Kezdők vagytok nagyon mind a ketten. Te még csak most bontogatod a szárnyadat, Anna még itt sem tart. Ám, ha nagyon akarjátok ... én nem ellenzem. — És a mama ? Ő mit szólna hozzá ? A főmérnök arca elkomolyodott, ősz haját simogatva felelte. — Őszintén szólva, nem tudom. Annának ugyanis már van egy komoly kérője... . — Tudom. A docens, az egyetemről. Anna hallani sem akar már róla. — Jó-jó, Anna ! De tudod, a feleségem, hogy úgy mondjam, egészen beleélte már magát a gondolatba. Gyakran jár fel hozzánk az a fiú, és hát a feleségem igen megkedvelte. Kiderítették azt is, hogy a fiú apjának az ő szomszédjukban volt a földje, valamikor. Hát így áll a dolog kedvesem. A beszélgetés , után elhatározta, hogy nem vár tovább. Néhány nap múlva megkérte Anna kezét. A mama nem tiltakozott, kedves volt hozzá és úgy mutatta, hogy örül. Csak az esküvő után árulta el Anna, hogy nagy patália volt otthon előzőleg és „anyut meg kellett ijesztenem egy kicsit!” Hogy az miből állt, arról nem volt hajlandó nyilatkozni. Akkor, utólag, nevettek rajta. De később gyakran eszébe jutott s kezdett valami felsejleni benne. Egy közös vacsora után, simít náluk rendeztek, az apja megkereste az irodában. — Gyere le hozzánk — mondta — beszélni akarok veled, négyszemközt ! — Miféle népek ezek fiam ? — kérdezte az öreg az első pohár után. — Mért kérdi ? Valami baj van talán ? — Még nincs. Csak lehet. — Nem értem miről van szó. Gyulait ismeri apám. — Az igen. Az rendes ember. — A feleségét kérdd ? — Azt. Nem tetszik nekem, ahogy anyáddal beszél. Mint aki leereszkedik a cselédjéhez. Mosolyog, pipiskedik, de az ember érzi, hogy csalás az egész. És mindig csak arról fecseg, hogy az ő családja milyen előkelő volt, csupa diplomás ember és jómódú. — Polgár ! Mit vár tőle ? Nem érdemes törődni sem vele. — Hát ez a része engem nem is érdekel, én csak titeket féltelek. Mert anyád azt is hallotta, amikor az egyik barátnőjének fintorgott, hogy Annának mégis jobb lett volna az a másik parti... mert hogy az egy intelligens, finom családból való fiú ! — Tényleg ezt mondta, mama ? Az anyja megerősítette, elismételte szó szerint. . Nem tudott mit válaszolni. Elkomorodva forgatta a poharát s hallgatta az apjaiból felszakadó keserűséget, a megbántott önérzet háborgását. — Lenéz minket... ezt értsd meg! — tüzelt az öreg — Mert az anyád csak egy mosónő, az apád meg csak egy gyári lakatos. Hiába lettél mérnök, benned is csak a profit látja és megvet! Hát ez a helyzet. Ezért féltelek titeket. Mert én azt a kislányt is szeretem, az olyan, mint az apja. Az öreg még sokáig dohogott, méltatlankodott, káromkodott. — Most aztán tudni akarom, hogy megértettél-e és hova húzol ? Mert ez is olyan dolog, hogy vagy fej, vagy írás ! — Hogy kérdezhet ilyet tőlem ? — rántotta össze a szemöldökét bosszúsan. Bántotta, hogy az apja talán feltételezi róla, hogy eltávolodott tőlük lélekben, mióta mérnök lett, és azokhoz vonzódik, akik esetleg lenézik. — Hát csak azért kérdem — morgott az öreg —, mert az ilyesmit jó néha tisztázni ! Egy világiban élünk és mégis sokfélében, a levegőnk is közös, de úgy látszik, az orrunk lyuka más. Ezt én már jól megtanultam, fiam ! „Kicsit balos az öreg — gondolta hazafelé bandukolva — még mindig vicsorog a tanult emberekre, s ha mondja is, voltaképpen nem tesz köztük különbséget, utat lát bennünk, mint régen. Megcsontosodott a felfogása és helytelen !” Annának nem szólt a dologról. De ettől kezdve nagyon óvatos lett és figyelt. Mindketten érezték, hogy az életük mélyén valami gennyed, de nem merték megbolygatni. Néhány hónap múlva azonban elkövetkezett az idő, amikor nyíltan szembe kellett nézniük a dologgal. Gyulaiék ezüstlakodalomra készültek, s már hetekkel előbb megindult a készülődés. Levelek és meghívók mentek mindenfelé, összecsődítették az egész rokonságot, még az egészen távoliakat is a ritka családi eseményre. Csak éppen az ő szüleit felejtették el meghívni! — Hogy ms van ez? — háborodott fel, amikor megtudta. Anna bizonykodott, hogy csakis véletlenről lehet szó és majd intézkedik, anyjának pedig megmondja a magáét. Aztán elérkezett a nagy nap és nem történt semmi, a szülei végleg kimaradtak. „Szégyellik őket a família előtt!” — állapította meg keserűen, s annyira bántotta a dolog, hogy elővette az apósát. — Mivel magyarázod, hogy szüleim kimaradtak? — tette fel neki a kérdést. Apósa fejét vakarta és fancsali képet vágott. Nézd fiam, ha már kérdezted, megmondom neked őszintén a dolgot. Én emiatt összevesztem a feleségemmel, nem beszélünk napok óta. Az ezüstlakodalmunk nagyobb dicsőségére!... Te ismered az én felfogásomat, igazán nem tételezheted fel rólam, hogy osztom ezt a nézetet. .. — Rólad nem is! — Ami pedig a feleségemet illeti, hogy úgy mondjam, ő egy külön kategória. Én nem tehettem egyebet Megszidtam, összevesztünk. De ő így határozott és makacs. — Megértettem. Ez legalább tiszta beszéd. A főmérnök mélyet sóhajtott, s elgondolkozva meredt maga elé. — Tudod fiam, az élet nagyon különös. Én is proli gyerek voltam, az apám egyszerű kőműves volt. A feleségem családjában egyedül én vagyok ilyen ... szóval idegen. Éppen eleget nyeltem miatta. De hát mit tehet az ember? Borítsam fel az életünket? Ő egy más világ és én benősültem abba a világba, mert azt hittem, hogy csak így lehet valamire jutni az életben. Eh! — legyintett szomorú képpel — jobb erről nem is beszélni. Nekem is fáj, hogy így áll veletek ez a história ... Feldúltan ment haza aznap. — Mi van a meghívással? — szögezte Anna mellének a kérdést. Az asszony szeme ijedten megrebbent, s elfordította a fejét. — Nem tudom... én szóltam anyunak. — Hazudsz! — süvöltött ki belőle az indulat. Az asszony felkapta a fejét, megremegett az ajka, a szeme villant. — Mért bántasz engem vele? Tehetek én róla? — Mért alakoskodsz, mért nem mondtad meg az igazat? Apád bevallotta becsületesen. És te, a feleségem ..! Hát szégyeld magad!... Mi sem megyünk el, döntöttem! — Azt nem tehetjük meg. — Ha ő megtette, mi is megteszszük! — Azt akarod, hogy forduljak szembe a saját anyámmal? — Hát inkább velem? — Ez embertelenség. Ezt én nem tűröm... nem állíthatsz ilyen válaszút elé. — De igen. Fej vagy írás? Tessék! — Ha te nem jössz, akikor elmegyek magam. — Jól meggondoltad mit csinálsz? — Ezen inkább neked kellene gondolkoznod. — Ha elmeg, ne is gyere vissza. Élj az anyáddal! — Hát jó! Anna dacosan felszegte fejét, kiviharzott a szobából és bevágta maga után az ajtót. Egész nap nem beszéltek. Kerülték egymást. A lelkük egymásnak feszült, végsőkig elszánva, mint két szikrázó penge. És Anna választott. Elment. Nincs tovább... • • Arra ébredt, hogy éles villanyfény ömlik a szemébe. Anna szipogva bontogatta az ágyat. Mit jelentsen ez? — ült fel kábultan és csodálkozva! Azt hiszi talán, hogy csak tréfáltam és el lehet intézni a dolgot az ágyban? Hát nem!” Az asszony sokáig tett-vett, aztán leült az ágy szélére szemközt. Az arca csupa könny volt. — Meg sem kérdezed, hogy miért jöttem vissza? — szólalt meg halkan. — Inkább azt kérdezem meg, hogy miért mentél el? — Nem érted. Próbálj legalább egy kicsit megérteni... a helyzetemet — És nyeljek le szó nélkül mindent..., így gondolod? — Megkaptad az elégtételt. Viszszajöttem. Szakítottam az anyámmal. De el kellett menjek, hogy megmondjam neki. Látod, azt kérdezted tegnap: fej vagy írás? Én eldöntöttem a kérdést, veled akarok élni. — Anna! Magához akarta ölelni az asszony remegő, forró testét és lecsókolni arcáról a könnyeket, de az elhárította. — Hagyj most — mondta, és bebújt az ágyba. Aztán csak feküdtek egymás mellett ébren, szó nélkül. A hajnal lábujjhegyen lopakodott a szobába. Valahol a közelben egy kis szerelmes csalogány pittyegett a lombok között... Taar Ferenc TÓTH ENDRE KÉT VERSE : * NYÁRI PILLANATKÉPEK ÉBRESZTŐ •* £ Rózsaszín fényben úszik a felhő, az erdő fölött pirosan kél a nap. Valahonnan elindul egy szellő , \ J s felébreszti az alvó virágokat. ZÖLD TÁJ ! A mezők, a vetések s a fák a ragyogó zölden tündökölnek. Terhe alatt meggörnyed az ág, zöldre festi a barna földet. \ üti fAk ■, ; i Az úti fák sűrű lombja ölelkezve fent összeér, í se zöld alagúton lomha I baktatással jön két szekér. A PUSZTÁN I ^ A pusztára édesen, sárgán ömlik a fény, mint a méz. \ I Megáll tikkadtan a déli nap, szomjasan a kútba néz. f / s a dús szemű kalászfejek meghajolnak telten, szőkén. * VIRÁGZÓ RÉT / A virágok elárasztják a rétet. A levegő illatos, fojtó s nehéz, mint termékeny, heves, ifjú ölelés. GYERMEKI ARC ' ! A nyár kék és arany színei ■ ömlenek el rajta 3 « fürtjeit enyhe szél lengeti. A szája iveit és üde véret piros szánt ad neki ' s majd kicsattan, mikor beszél. Most édesanyja szemébe néz ! £ mint forrás, egy boldog nevetés. Mint felhőtlen, tavaszi égre, £ oly áhítattal néz az én tört szemem a tiédbe. /____ L ! ARATAS előtt Tüzes, érlelő verőfény vibrál a rozstábla felett, zsongva-bongva rajzanak rá a méhek, skibuggyan belőle.