Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
Több figyelmet gondjainkra, bajainkra. „Kovács Istvánná vagyok, a Szék- és Kárpitosipari Vállalat debreceni üzemében dolgozok mint fényező. Húsz éve már ebben a munkakörben vagyok, kisebb megszakításokkal, amikor ugyanis betegeskedtem, ekcémát kaptam a fényezőanyagoktól, könnyebb munkára helyeztek, de bizony az sem volt valami könnyű, mint ahogy a fényezés is a nehéz munkák közé tartozik a gyárban. Akkor gőzkazán mellett dolgoztam, 40—50 fokos hőségben, de még fiatalabb voltam, bírtam erővel, és mindig igyekeztem a legnehezebb helyen is becsülettel dolgozni. Ma már, hat évvel a nyugdíj előtt, nem megy úgy a munka, mint régen, hiába, a megfeszített tempó nyomait viseli ki az egész szervezetem. Most is összeszedtem egy influenzát valahol, de ez már nekem semmi. Igaz, nem érzem magam jól, de dolgozok, a családnak kell a pénz. Egy kisfiam még itthon van, őt el kell tartani. Életemről, munkámról, gondjaimról akar hallani? Hát erről mesélhetek sokat, csak győzze jegyezni, öt gyermeket neveltem fel, a legidősebb fiú már 26 éves, a középső fiam a néphadsereg kiváló katonája, idősebb lányom, Katalin szintén a bútorgyárban dolgozik. Nehéz életem volt, de megérte a sok munka, igen nagy örömöm telik a gyermekeimben, akik jók, tisztelik szüleiket, és megállják helyüket ott, ahol vannak. Sokszor kaptam már én is elismerést munkámért, nem is tudom, hányszor kaptam kiváló dolgozó-kitüntetést, vagy a szakma kiváló dolgozója jelvényt, s aztán megkaptam a Munkaérdemrend bronz fokozatát is. A jutalmazottak között is mindig ott voltam, s mivel sokat dolgoztam — és dolgozok ma is, amennyi erőmből telik —, a keresetemre sem volt különösebb panaszom, ma is megcsinálom még a 110—120 százalékot. A baj nem is itt van, hanem ott, hogy az utóbbi években kevesebbet törődnek velünk, régi nődolgozókkal, törzsgárdatagokkal, akiknek tulajdonképpen köszönhető, hogy ez a gyár egyáltalán létezik, működik. Mit értek ezen? Sajnálatos dolog, de azt vesszük észre mi, idősebb asszonyok, családanyák, hogy az új dolgozókkal jobban, figyelmesebben bánnak, többnyire a könnyebb munkát kapják, pedig ők még bírnák a nehezebbet is. Az egyik vezetőm azt mondta: „Kovácsné, ez azért van, mert maguk úgyis itt maradnak a gyárban, nem tudnának meglenni nélküle, az új dolgozók pedig fogják magukat, és odébbállnak, ha nem tetszik nekik valami.” „Jó, jó, mondom, de hát azért mi is érdemelnénk egy kis figyelmet gondjainkra, bajainkra, vagy mi már csak akkor számítunk, ha sürgős, nehéz feladatról van szó?” Mert akkor jönnek, hogy ígyúgy, asszonyok, meg kell fogni a dolog végét, s ki fogja meg, ha nem maguk, akiknek kisujjában van már a szakma, és eddig sem csalódtunk magukban. Nem helyes ez így szerintem, és őszintén mondom, már nemegyszer gondoltam arra: otthagyom a gyárat, hátha akkor ... talán még a gyár vezetői is szólnának hozzám néhány kedves szót. Mert higgye el, ez hiányzik legjobban. Volt nekünk egy igazgatónk, igaz, már régen, az szinte mindennap lejött közénk, az üzembe, érdeklődött: van-e valami baj, probléma, asszonyok. Több mint egy éve van új igazgatónk, vele még egyszer sem beszéltem, de a többi vezetők sem nagyon mutatkoznak a műhelyekben. Tudjuk, hogy sok a dolguk, ma már más a vezetési módszer, de azért jólesne, ha a gyár régi dolgozóit néha megkérdeznék. És lenne mondanivalónk, több olyan dolog, ami talán el sem jut a felsőbb vezetésig. Én a társaim nevében is elmondanám, hogy például micsoda eljárás az, amikor a műhelyírnok, aki jóval fiatalabb nálam és társaimnál, ha reklamálunk, fölényesen utasít el bennünket, úgy bánik velünk, mintha mi csak megtűrt személyek lennénk a gyárban. Hibásan ír be tételeket, s ez a keresetünket veszélyezteti, s akkor ő arra hivatkozik: más is csinál hibát. Ez igaz, csak ha mi hibát csinálunk, az selejt, azt levonják a fizetésből, neki meg semmi baja. Elvárnánk azt is, hogy néhány művezető köszönésre érdemesítene bennünket, de sajnos, részükről csak a fölényes hangot és magatartást kapjuk. Ez nagyon bánt bennünket, nem ezt érdemeljük, nem ezt várnám én sem a húsz évi munka után. Aztán ott van a fényezőműhely világításának kérdése. Évek óta kérjük, hogy a kis fényt adó lámpákat cseréljék ki, rendezzék végre a világítást. Évek óta ígéreteket kapunk, semmi mást. Nem helyes ez, többet kellene törődni a nők egészségvédelmével, a munkakörülményekkel, hiszen például a fényezőműhely dolgozóinak nagy része családanya; ha beteggé válnak, családjuk is megérzi ezt. A párthatározat a nők helyzetének javításáról? Igen, hát erről beszéltem, arról, hogy mi a mi problémánk, miben várunk javulást. Hadd hangsúlyozzam ismét: az anyagi és erkölcsi elismeréssel nincs nálunk baj, aki jól dolgozik, az előbb-utóbb megkapja ezt az elismerést. De ez nem minden: vágyunk arra is, hogy ne kézlegyintéssel vagy ígérettel intézzék el sérelmeinket, és a kitüntetések, jutalmak mellett néha vágyunk egy-két kedves szóra is, mi, „öregek”, akik évtizedeket, életünk nagy részét a gyárban töltöttük. Nem tudom, ért-e engem, tudja-e azt, hogy mit jelent a megbecsülésnek ez a jelentéktelennek látszó formája. Most reménykedünk egy kicsit, hogy minden jóra fordul, talán jobban odafigyelnek majd gondjainkra, bajainkra a vezetők, eddig azonban, sajnos, még nem tapasztaltuk ezt. Pedig higygye el: azok a nők, társaim, Gyökös Andrásné, Lukács Sándorné, Bodnár Istvánná, Szuhanics Istvánná és még sokan mások, akik nehéz éveket húztak le itt a tényezőben, olyan munkával, amit férfiak nem vállalnak — több jó szót, több figyelmet érdemelnének. És ígéret helyett tetteket. Jó lenne megérni például azt, hogy több lesz a fény a fényezőműhelyben, hogy végre nem kell erőltetnünk a szemünket. Nem tudom, a nyugdíjig hátralevő hat év alatt vajon megtörténik-e ez. Amint látja, nincsenek nagy kívánságaink, elérhetetlen vágyaink, olyan követelések, amit nem lehet teljesíteni. Dolgozók vagyunk, szükségünk van a gyárra, s azt szeretnénk, ha mi is éreznénk állandóan: a gyárnak is szüksége vann ránk. És akkor nem lenne semmi baj, mert hát az ember néha kevéssel is beéri...” Vattai Miklós Magyar módszer a Titanic felszínre hozására Angol, francia, japán és nyugatnémet szabadalom fémjelzi azt a magyar találmányt, amelynek segítségével akarják felszínre hozni az Új-Fundland közelében a tengerfenekén heverő Titanicot. Ez az óriási tengerjáró hajó - mint ismeretes - 1912-ben jégyhegynek ütközött, és több mint 1500 utasával elsülylyedt. A magyar módszernek Szászkő László és dr. Balázs Ambrus találmányának teljesítőképességét eddig semmiféle más eljárás meg sem tudta közelíteni. Lényege az, hogy a víz alól kiemelendő tárgyhoz megfelelő számú, alul részben nyitott műanyag tartályt erősítenek, majd a tartály nyílásának közelében elektrolízissel szétbontják a vizet, úgyhogy a keletkező hidrogéngáz buborékok formájában behatol a felül zárt tartályba, és fokozatosan kiszorítja maga alól a vizet. Maga a vízbontó készülék gondoskodik az ugyancsak keletkező oxigén elvezetéséről, nehogy az össztalálkozhasson a hidrogénnel, mert a kettő keveredéséből igen nagy robbanóerejű durranógáz keletkeznék, ami a robbanás után ismét vízzé egyesülne. Amint a hidrogéngáz fokozatosan megtölti a tartályt, a legkönnyebb elem lévén mind nagyobb emelőerőt hoz létre, úgyhogy végül is a tartályok minden köbmétere egy-egy tonna felemelésére lesz képes. Éppen itt van ennek a módszernek a nagy előnye, mert az összes eddigi megoldásoknál egy tonna emelőerőhöz legalább öt köbméter térfogatú emelőtartály kellett. Minthogy a elsüllyedt Titanic súlya körülbelül 60 000 tonna, kiemeléséhez a külföldi eljárásokkal legalább 300 000, a magyar módszerrel pedig 60 000 köbméternyi tartály emelőerejét kell igénybe venni. A Titanic kiemelésére alakult angol társaság vezetője, a kiemelő munkálatok szervezője, D. J. Woolley a napokban érkezik Budapestre a munka előkészítésére. (MTI) Megjelent a „Röpülj, pávai daloskönyv III. száma ,.... A művel vall a szerző legteljesebben önmagáról és világiról — arról a világról, ahonnan csak a művészet segítségével érkezhet híradás. Így van a népdallal is. Benne is a legközvetlenebbül ismerhetjük meg az alkotóját — ezúttal önmagunkat — és kapunk híradást egy olyan világról, egy teljes é gazdag életről, amely ugyan egyszerre sohasem létezett a valóságban, de megsejtése kiszínezheti a mi életünket is hozzá igazíthatjuk a magunkét. ...” — mondotta Kodály Zoltánné a „Röpülj, páva!” egyik elődöntőjének megnyitójában. S hogy a dal által áhítat s igény van népünk, nemzetünk lelkének megismerésére, továbbéltetésére, arra immár nemcsak a vetélkedő bizonyság, hanem a hanglemezek s a legszebb énekekből összeállított daloskönyv sikere is igazolás lehet mindazoknak, akik kétkedtek és kétkednek a magyar népdal életerejében. Hiszen a „Röpülj, páva!” dalloskönyv első füzete napok alatt első-gyott, a második még még kapható, s most megjelent a harmadik füzet. Béres János, Lengyelfi Miklós válogatásaban olyan szép és feledhetetlen dalok■ kottáját és szövegét találhatjuk benne, s mint „A sárighasú kígyó”, „Ha folyó- s víz volnék”, „Én Istenem”, „ősz az, idő”, „A lapádi erdő alatt”, „Árva vagyok” és még számtalan szép darabot. A Zeneműkiadó gondos, lelkiismeretes I kiadását igaz szívvel dicsérjük és köszöntjük. Csak azért értetlenkedünk, hogy miért kellett ilyen drága, tíz for frintos, árban kibocsátani, amikor a táncdalfüzetek pár forintos áron kaphatók. Kedvrontó, rossz ízű, az ilyen nagy árra vert, üzletelő népszerűsítés. A. L. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1970. AUGUSZTUS 2. Szégyen ne essek,ele ezúttal férfi a múzsám. No nem több, csak egy, de az az egy ... Történt, hogy már beesteledett, a naptól felpuhult járdákba már nem hagyott nyomot a cipősarok, de a napközben felgyűlt szomjúság sört inni kergette a felnőtteket. A presszó tele volt, vagy majdnem tele. Aki nagyon akart, az talált még asztalt, s egy igazi férfi ugyebár . . . Az én kezdő, de feltétlenül igazi férfim is talált. Igaz, tizenöt éves habozása, hogy előre menjen-e, avagy hátul maradjon, majdnem elvette tőle az asztalt, de aztán előre ment, s a többiek másfelől ugyanarra hiába igyekeztek. A világ olyan volt, mint máskor is: a fiú után jött a kislány. Tizenöt éves igére volt a szentem, csupa mosolygás, csupa aznapi szép szerelem. Néztem őket. És néztük őket. Ki a fiút, ki a lányt, ki mind a kettőt. Elegancia I. (A fiú előrelép, s a kislány „hogy is mondjam csak"-jához igazítja a széket. A „köszi" halk. A kislány pirul.) Elegancia II. (A farmerből előkerült egy doboz fecske. Mi az, hogy került? Előrepült. Azért fecske, hogy repüljön. Hanyagul az asztalra hullt, akár egy kesztyű, amely párbajra hív. ..Mit bámultok azon a lányon? Íme a cigi! Felnőtt vagyok, és enyém a csaj . . .) Elegancia III. (A srác rágyújtott. A kislány minden mozdulatát külön megcsodálta. Igaz, a hanyagul eldobott gyufaszál a hamutányér mellé esett, de ez csak olyan szépséghiba volt.) Mondtam már ugye, hogy néztük őket? Ennyi bajt nem nézni bűn. A fiú, akit szemmel láthatóan zavart egy kicsit a füst, mindig oldalra fújt, hogy legalább másodszor ne jusson neki az, amit már egyszer legyőzött. Ám ha oldalra fordult, akkor találkozott a szeme csodáló szemekkel. És sajnos már kora este volt. Következésképpen néhányan a kislányt nézték, aki csak a fiút nézte, és a fiú ilyenkor a mennyezetre bámult. A szomszéd asztalnál csókolóztak. A másik szomszédban egy házaspár veszekedett. A harmadikban előrehaladott állapotban járt már a „füzőcske”, ez a nagy népi társasjáték, amelyben sohasem tudni, hogy melyik kéz kié. - Parancsoljanak! - (A mennyei gyönyörűség! A felszolgáló kislány is kezdi mi úgy kérdezte ezt tőlük, mintha igazibb felnőttek lettek volna. A fiú szeme a kislányra villant: „Na! Látod? Ez vagyok én. Mit én? ÉN! Csupa nagy betűvel." A kislány olvadt, mint korábban a bitumenes járda. - Két kevertet - mondta a fiú. - Micsodát? - Kevertet. .. vagy valamilyen sikőrt . . . - Nem szégyelltek magatokat! Gyerekek vagytok! Szegény fiú! A nyakától kezdett pirosodni, s még a haja is megmozdult a fejbőrét csiklandozó izgalomtól. Most nem mert a lányra nézni. Ha szélhámosnak, ha csavargónak, ha huligánnak mondják, elviseli. De gyereknek mondták. Éppen gyereknek . . . - Hát. . . akkor . . . akkor . . . nem is tudom .. . Néhány magányos fiatalember mármár megemelkedett a székén. No, nem azért, hogy segítsen, inkább csak hogy a kislány jobban lássa őket, akik teljes nagykorúsággal konyakot is isznak. - Akkor két kólát - mondta a kislány, s akkora odaadással nézett a partnerére, amilyennel csak azok az asszonyok néznek, akiket a mások csordálata is fűt. - Két kólát - ismételte a fiú, s olyan volt a hangja, mint a hajdani csatákban a visszavonulást bejelentő kürt üzenete. - Szeretem a kólát - lelkezdezte a kislány. - Én is. Hozták az italt. Néhányan megpróbáltak csúfotthárosan odamosolyogni. - Milyen csudi hideg! - Az. - Finest... - Igen. - Szervusz. Koccintsunk! - De... - Nem koccintasz velem? - De! Tetszik érezni a két „de" közötti különbséget? A három pont és felkiáltójel között legalább egy világ volt, jobb világ, mint a presszó körülöttük. A kislány a cigarettát babrálta, s alig várta, hogy a fiú rágyújtani akarjon, hiszen két kéz ugyebár, ha véletlenül, ha egészen véletlenül összeér . . . És rágyújtott újra a kezdő férfi, aki talán maga sem tudta, hogy mennyire csodálják. Az irigyebbek elmentek onnan. Mi, kicsit irigyek, csak néztük őket, még akkor is, amikor elindultak, akkor már cseppet sem véletlenül összeérő kézzel. Még a házaspár is kibékült közben. Én is kértem egy Colát, hátha az tette a csodát, de ugyan ki koccintott volna éppen énvelem? Bartha Gábor Az építkezés alatt a munka zavaratlan NEM MINDENNAPI TETŐCSERE A JÁRMŰJAVÍTÓBAN Árnyékban harminc fok. Minden munkahely meleg. A vagongyár műhelyei felett remeg a levegő. Az üzemrendész mutatja a VIII. osztály tetejét: — Ott, látja, azok az emberek. Nem irigylem őket. Bontják és építik a műhely tetejét. A Hajdú-Bihar megyei Állami Építőipari Vállalat emberei dolgoznak a tetőn. Madar Mihály, a betonozó brigád vezetője. — Most a régi födémet bontjuk — mondja —, és aztán jön az új. Egy hónapja kezdtük itt a munkát. Mondhatom magának, elég sok munkahelyet megjártam a brigáddal, sokfelé építkeztünk, de ez itt tényleg érdekes. Veszélyes is, meg érdekes is. — Miért? — Az épület 25 méter széles. Jó 11 méteres szarufákat helyeztek el. Ezek súlyban is elég tekintélyesek. A bokorszarufák kötésénél 8—10 mázsa vas is van. Az anyacsavarokat meg negyedszázada nem mozgatták. Óvatosan kell bontanunk tehát. Azért is, mert közel a másik épület, aztán elég sok itt a mozgás. Műszakváltásnál meg pláne igyekeznek az emberek. És ami a leglényegesebb: alattunk, a műhelyben, teljes gőzzel folyik a munka. Így vállaltuk az építkezést. A gyár számára nagyon fontos, hogy a műhely termelése ne akadjon meg, mert ez a többieket akadályozná. — Úgy veheti — mondta Tamás Béla ács —, hogy a vagongyáriak feje felől elbontjuk a tetőt, de azonnal építünk is helyette. Szakaszosan haladunk. — Az ácsoknak itt különösen nehéz lehet — jegyzem meg. Rábólint. — Tudja, hogy mi mindig a kőművesek mögött haladunk. De most köztük meg mi közöttünk ott van még a termelőüzem. Alig van pakolóterünk, így aztán sok a szállítgatás. De azért elég jól haladunk. Olykor éjszakai munkára is sor kerül. — Akkor legalább hűvösebb. — Ez igaz. De az ember fordítva él. Reggel megy a családjához, és este búcsúzik tőle. — Maga meg — gondolom —, nem is debreceni. — Nem. Bökönyből járok be, naponta busszal. Soós László kőműves brigádvezető csoportja két hónapja nevezett a szocialista címért küzdő brigádok közé. — Azt tartom — mondta —, hogy mi sem vagyunk rosszabbak a többieknél. Akkor meg nekünk is sikerülhet elérnünk a címet. Ez a munka most különösen jó próba lesz. A MÁV Debreceni Járműjavító Üzeme VIII. osztályának felújítási munkája nagyon fontos a vagongyáriaknak. Teljes üzemmel dolgoznak most is. Ha az építők nem vállalkoztak volna az üzemközbeni építkezésre, az olyan lenne, mint amikor az óraszerkezetben egy kerék kiesik. Az építők azt mondják, más körülmények között legalább duplája lenne a teljesítmény. De azt is tudják, milyen veszteség lenne a vasasoknak, ha a megmunkáló nem dolgozna. Az építők meg a vasasok pedig mindig jól megértették egymást. S. Gy. Bontják a régi tetőt, de helyette már ott az új. (Kőszeghy felv.)