Hajdú-Bihari Napló, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
I ILLETÉKES VÉLEMÉNYEK Nem is tudom hirtelen elképzelni, milyen érdekes, milyen izgalmas folyamat lehet egy játékpályázat attól a perctől, hogy valahol meghirdetik, egészen addig, hogy a benyújtott pályaműveket elbírálják, s egy részük alapján megindul a játékok sorozatgyártása, más részük pedig irattárba kerül, vagy visszaadják a tervezőknek. Hányan dughatják össze a fejüket — műszaki emberek, gyermekpszichológusok és más tudományok, szakmák művelői —, s mennyi idő telik el addig, amíg a tervek rajzpapírra kerülnek, s elkészül a játék kísérleti példánya. Nem tudom — nem kérdeztem meg — azt sem, hogy hány ember kell az ilyen pályaművek fogadásához, elbírálásához. Egy néhány mondat azonban megütötte fülemet, amikor nemrég a rádió Déli krónikájában egy ilyen gyermekjáték-pályázatról hallottam. Elsősorban az, hogy a szakzsűrinek a véleményét most nem tekintik mindent eldöntő, mindent meghatározó végleges szónak. A tervezett játékok megszületése vagy elvetélése dolgában megkérdeztek másokat is, mindjárt tegyük hozzá, illetékeseket. Azokat, akik használni vagy elhanyagolni, szeretni vagy unni fogják őket, a gyerekeket kérdezték meg a pályaművek sorsát illetően. Egyes játékoknak nevet sem adtak, csak elhelyezték kísérleti példányaikat parkban, tornateremben, hadd próbálják ki, hadd zsűrizzék őket az előbb említett illetékesek. A pályázat eredményét nem ismerem. A gyerekek véleményét sem hallottam. Azt sem állítom, hogy ez az első olyan játékpályázat, amelynek meghirdetői fontosnak tartják meghallgatni a gyermekek véleményét. Az elgondolást mégis követendőnek tartom, esetleg tágabb értelemben is, mint amennyi lehetőséget egy gyermekjátékpályázat adhat. Tavasz van, maradjunk hát még egy ideig a játékoknál. Nem a hagyományosoknál, a jól beváltaknál, inkább az újdonságoknál, amelyek hivatva vannak (volnának?) megmozgatni a gyermeki fantáziát. Az egyik debreceni játszótéren öreg mozdonyt s hozzá való vagonokat ácsoltak fából. Első látásra megszerettem őket. Egy kicsit irigyeltem is a mai gyerekeket. De jó lett volna úgy negyven évvel ezelőtt ilyen vonaton utazást játszani!... Aztán a gyerekeket figyeltem, mit kezdenek ezzel a játékszerrel. Amikor pedig valamelyik nap arról hallottam, hogy a szomszédos megyében elbúcsúztak az utolsó gőzmozdonytól, kétségeim támadtak. Vajon a gyerekek valóban az elaggott kávédaráló fából készült utánzatán akarnak-e utazást játszani, vagy pedig tévén és egyéb valóságélményen nevelkedett fantáziájuk más közlekedési eszközt kíván? Vajon a gőzmozdony nem puszta nosztalgia, mai felnőttek visszavágyása saját gyerekkorukba? S ha már búcsúzkodnak a gőzmozdonyok, nem volna-e érdemesebb legalább autóbuszt, de inkább repülőt, űrhajót ácsolni a fahasábokból? Nem tudom. Meg kéne kérdezni a gyerekeket. De ne csináljunk belőle nagy ügyet, ez csak játék — mondhatná valaki. Jó, vállalom annak a veszélyét, hogy eltévedek, bemegyek mások utcájába. Hétéves unokaöcsém a minap azzal hencegett, hogy a tanító néni megengedte neki a golyóstoll használatát. És a többiek mivel írnak? Nem pala vesszővel, nem mártogatós tollal, hanem acélhegyű töltőtollal. Isten tudja, miért, valahogy nem hatott meg ez a felelet, s nem éreztem, hogy az elmúlt negyven évben valami sokat fejlődött az írástechnika az iskolában. Ha a golyóstoll engedélyezése valami nagy kegynek számít, megkülönböztető bizalom jele, s eredménye csupán annyi, hogy — az írószerszám minőségétől függően — esetleg kevesebb a paca, az elmaszatolt írás, vajon mikor teljesülő ábránd lehet mondjuk a gépírás megtanulása, megtanítása? Mikor jutunk el például odáig, hogy a vállalatok, intézmények nem tartják fontos bevételnek azt a néhány száz forintot, amit kiselejtezett írógépeikért kapnak a Bizományitól, hanem felajánlják a patronált iskolának? Körül kéne nézni, biztos van a szocialista brigádokban egy-egy ezermester, aki a karbantartásukról is gondoskodna éppúgy, ahogy kijavítja a hintákat, libikókákat, csúszkálómászkáló alkalmatosságokat. És akkor elképzelhető lenne, hogy a gyerekek az iskolában — általános és nem szakiskolában! — a gépírást is megtanulnák. Részint azért, mert az életben nem örvend túl nagy megbecsülésnek és keresettségnek a gépírók foglalkozása, részint azért, mert az írógép — a behozatali lehetőségek és a vásárlási szándék függvényeként — hovatovább háztartási eszközzé válik, odasorakozik a mosógép, a porszívó, a frizsider mellé. Könnyű lenne most azt írni, hogy a gépírástanulás felől is kérdezzük meg az illetékeseket, vagyis a gyerekeket. Az az igazság, hogy efelől azért ma még nem lehet ilyen könnyen, egyszerűen dönteni. Fel kell készülni rá műszakilag és szakoktatókkal is. De a jövő — az írásoktatás jövője — aligha lehet más. A játékok zsűrizése — a gyerekek által való elbírálása — azonban más gondolatokat is kelt. Azt például, hogy van-e vajon szavuk a gyerekeknek a családban. Félreértés ne essék, nem elkényeztetett csemeték értelmetlen követeléseire gondolok. Arra inkább, hogy például beleszólhatnak-e a gyerekek saját szobájuk berendezésébe, van-e módjuk kedvük szerint díszíteni — akár maguk barkácsolta tárgyakkal is? Vagy társadalmilag túlzás ez a követelmény? Amikor sok helyen a felnőtteknek sincs szavuk, beleszólásuk a család dolgaiba, csak egynek közülük? Ha ez a helyzet, akkor valóban túlzott lehet a gyerekek beleszólási igénye. Pedig — ne tessék frázisnak minősíteni — a demokratizmust is tanulni kell, a családban, az iskolában, az úttörőközösségben, vagy akár a játékpályázat elbírálása alkalmával. Mert aki ilyen korban megtanulja a véleménynyilvánítást, és azt veszi észre, hogy adnak is a szavára, gondolkozó, szókimondó emberré nevelődik. Márpedig a jövő ilyen emberfők sokaságát igényli, s korántsem játékból, hanem társadalmi követelmények szerint. Ha a gyerekek megtanulnak véleményt alkotni kis családi vagy társadalmi közösségeikben, ha szobájuk berendezése és jövendő játékaik az ő ízlésüket adják vissza, később majd szavuk lesz, okos, értelmes, megszívlelendő véleményük olyan döntésekben, amelyek jó vagy rossz — de bízvást remélhetjük, inkább jó — irányban befolyásolják majd emberek, munkakollektívák, települések sorsát. Akkor bizonyára nem számít túlzott igénynek, ha valaki jövendő lakóként akar beleszólni egy épület műszaki átvételébe vagy az átvétel megtagadásába. Természetes igény lesz, hogy a lakóházak rendjét lakók szabályozzák, a gazdasági vezetők pedig minden esetben döntés előtt kérik ki a termelő kollektíva véleményét. Szándékosan nem írtam termelési tanácskozást, mert ez már nem az lesz. Tulajdonostársak megfontolt megbeszélése, illetékes véleménye. Tanulni kell a közéleti demokratizmust? Feltétlenül. A gyerekkorban is? Nem lehet elég korán kezdeni. S a döntésre hivatott szervek, testületek, egyszemélyi irányítók csak nyerhetnek vele. Nyerni pedig — hetenként vallunk róla totóban, lottóban elbeszélve — valamennyien szeretünk. Kovácsvölgyi Sándor III i i * I PORTRÉJA A földesi tudósító A Hajdú-bihari Napló hasábjain rendszeresen találkozunk olyan kis hírekkel, tudósításokkal, melyeket vidéken élő és társadalmi megbízatásból tevékenykedő tudósító írt. A lap életében fontosak ezek a híradások, hiszen az olvasott cikkek utáni hangulatról, a munkás hétköznapok jelentős eseményeiről kap hírt a szerkesztőség, melynek hatására témában és helyszínben is módosíthatja szerkesztési terveit. Vannak tudósítók, akik már évtizede vagy még hosszabb ideje segítik a Napló munkáját. Szinte példa nélküli azonban, hogy valaki három évtizede tegye ugyanezt. Sokszor olvashatjuk: „írja tudósítónk, Gaál Zsigmondi”. Most jubilál: három évtizede tudósítója a Naplónak. Három évtized: mennyi hír, tudósítás, levél indult el Földesről, hogy a Néplap, a Napló hasábjain a koalíciós idők viharos eseményeiről, a pártharcokról, az elsők között alakuló földesi tsz-ekről, az épülő és szépülő nagyközség megannyi pillanatáról hírt adjon a megyének. Hogy él és dolgozik egy falusi tudósító? A válaszokat Földesen, a Báthori utcában, a tudósító lakásán próóbáltam megszerezni. Sikertelenül. Nehéz otthon élni, állandóan úton van. A községi szervek, tsz-ek valamelyikénél talán eléri — biztatnak szomszédjai. A Hazafias Népfront nagyközségi bizottságának titkára, MHSZ-elnök, a tsz kulturális felelőse, a nagyközségi művelődési otthon kórusának titkára, s honismereti bizottság titkára. Ezekhez a tisztségekhez kell igazodnom, hogy hol találhatom. A tanács nagytermében felállított sakktáblák mellett végre megtalálom. A földesiek Zsiga bácsija most is szervezőkörúton volt, éppen népfronttitkári minőségben egy földesi asszony századik születésnapjának méltó köszöntését intézte. A sakkozók övezte csendben aztán a beszélgetésre is sort kerítettünk... Gaál Zsigmond így vallott életéről: — Régi szenvedélyem a közösség. Életemben eddig a legszebb időszakként a felszabadulás évei élnek. A mozgalommal 1944-ben kerültem kapcsolatba, 1945-től vagyok párttag. A Nemzeti Bizottság jegyzőjeként kapcsolódtam be a földesi új életbe, majd tsz-alapító és tanácsi dolgozó lettem. Több esetben más községbe helyeztek — voltam Létavértesen, Hajdúszováton főkönyvelő. Püspökladányban tanácsi előadó. Biharnagybajomban és Bárándon vb-titkár — de szívem és földesi származásom mindig idehúzott... Most 55 éves vagyok, rokkantsági nyugdíjas. A helyi vegyesipari szövetkezet főkönyvelőjeként dolgoztam évekig, megbetegedésemig. De ez nem jelenti azt, hogy otthon ülő lettem. Betegségemet mintegy feledtető orvosság az a sok társadalmi megbízatás, amit reám bíztak. Hogy bízom? Megszoktam. Életem jelentős része így telt el. Sokszor még a családom rovására is vállaltam dolgokat. De feleségem nagyon megértő aszszony, és három leányom is az volt. — A Néplapnál 1946-tól tartom a kapcsolatot. Radó István főszerkesztői évei alatt lettem a lap levelezője Hetente 2—3 levél jelezte kapcsolatunkat. Aztán bárhová kerültem is dolgozni, a Néplappal, a Naplóval továbbra is kapcsolatban maradtam. Azt hiszem, több ezer hírt és sok száz tudósítást készítettem. A helybeliek tisztelnek ezért a munkámért, sokan megállítanak, olvastuk Zsiga bácsit! Pedig nem is engem, saját magukat olvasták. Talán többet kellene a munkás-paraszt levelezőkkel foglalkozni napjainkban is, hiszen az a lap színvonalát is szolgálná... — Amíg egészségem engedi, és erővel bírom, csinálok tovább mindent, ahogy eddig. Segítek mindenütt: a népfrontmunkában, a közművelődésben. — Hogyan telik egy hetem? Minden napom be van táblázva. Hétfőn tsz-kulturális ügyintézés, népfrontügyek. Kedden községi közművelődési ügyek, este kórus. Szerdán MHSZ-ügyintézés. Csütörtök, kertbarátok köre, népi együttes, citerazenekar. Péntek és szombat, nagyközségi megbeszélések, gyűlések. Szervezem a honismereti kiállítás anyagát és szerkesztjük a Földesi Híradó első számát. A családra nyugdíjasként is csak vasárnap jut több idő, pedig mennyire vár az öt kisunokám!... A földesi tudósító élete és munkássága szorosan összefonódott a nagyközség fejlődésével. A társadalomtól kapott elismerések — Népköztársasági Érdemérem, Felszabadulási Jubileumi Emlékérem, Honvédelmi Érdemérem és más tömegszervezeti kitüntetések — is jelzik e munkásság értékét. Tudósítónk napjainkban is azért vállal ilyen széleskörű társadalmi megbízatást, hogy a fiatalok közül majdan minél több ilyen Zsiga bácsi kerülhessen ki. Földesről Földesért. Péter Imre HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1977. ÁPRILIS 10.