Hajdú-Bihari Napló, 1978. december (35. évfolyam, 284-307. szám)
1978-12-19 / 298. szám
Veress Miklós: Porhamu A Porhamu, Veress Miklós harmadik — a gyermekversgyűjteménnyel, a Hóreggellel együtt negyedik — könyve a lezárás, az összegzés kötete. Ifjúságát lépi — formázza — ,,porhamuba” a költő, ifjú korától búcsúzik. Nem, mert annyira megszaporodtak mögötte az évek, nem azok száma sok, de a tennivalója. Úgy érzi, költészetének új fejezetéhez érkezett el. A Porhamu nem lep meg új témákkal, motívumokkal is alig, inkább csak dúsítja őket vagy sejtelmessé teszi a jelentésüket. Az első kötet, az Erdő a vadaknak két ciklusa filozofikus igénnyel szólt a „feküdtem néhány kórházi ágyon” gyötrelmes helyzetéről, a „vérrózsák” virágzásáról, a halállal szembesítő operációkról; a Bádogkirály, a második könyv ugyancsak megörökítette a személyes sors állomásait és pillanatait, villódzó, játékos fényekkel, a „Mulassunk már ezen” megkönnyebbültségével, felszabadultságával. Elhessegette a korai elmúlás, a torzóban maradás, az „illumini ingoványban” rekedés rémeit és petőfis leleménnyel, pajkosággal idézte ifjú kora barátait, írta egyetemi városának, Szegednek „históriáját”. A Porhamu versei nem vetekedhetnek ezek gondolati mélységével, nyelvi ötletességével. Föltűnik bennük az a gondolat is, hogy az emberrel minden lényeges megtörténik már harminc éves korára — Móricz Zsigmond élete első tíz esztendejéről mondta ugyanezt —, az Alma és akác soraival: „meddig állok még ablakunkba ... hogy megtörténjen velem bármi”. A férfikor közelébe érkezőnek már nem kifelé kell tekintenie, de befelé, önmagába, mert a külvilág, a kint csupa díszlet. „Csak bent lehet az ember önmaga”, mondja A színész monológja. Az oidipuszi belső magány, az öntökéletesítés lehetőségével, mint életelvvel számol; a lélekben hordott csillag követését az őszintének, egyenesnek maradással, a bolidogsággal hozza párhuzamba (Alkalmi versiónak). Úgy tetszik, Veress Miklós lírájának új szakaszát nem az expanzív törekvések, nem új, s új élmények habzsolása, inkább a régiek elmélyítése jellemzi majd. Ezt erősíti az a tény is, hogy a Porhamuban kevesebb a szerepjátszó, alakváltó vers, elmaradtak a — különösen a Bádogkirályban gyakori — modort, stílust, hangot próbálgató, az egyszer Bulgakov, másszor Petőfi és Széchenyi maszkja alól kibeszélő költemények. „Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom” — Babitsosai szólhatott volna proteuszi hajlamáról, az örökös változás, a mindig másnak mutatkozás, a játékos bújócskázás öröméről. A saját szavaival: „Voltam aki csak játszott”. A Porhamu ebből a szempontból is a lehiggadás kötete. A folytonos újjal kísérletezés után az állandóság igényének felismeréséé. Ha nem fogalmazódik is programmá ez az igény, amikor az „emberhez hasonló” szóval azonosítja magát a költő, megérez valamit e program lehetőségeiből. Mint aki túl van a merész kísérletezés, az önfeledt, de csak nagyritkán öncélú játszadozás, a „meggondolatlan ódák” korszakán, a szertelenebb, frivolabb, pajzánabb Bádogkirály után elégikus hangra vált át, inkább az első kötet modorára emlékeztetően személyes sorsot és valóságot, vágyat és realitást feleltet egymással. Ebben is bezárkózóbb lett Veress Miklós lírája: történelemláttatásában, múlt és jelen egymásra vonatkoztatásában, egymásba játszásában mindenképpen szegényesebb, visszafogottabb. A korábbi kötet Csillagtűz és kőzászló című ciklusainak gazdagságáért nem kárpótolhat a Requiem egy költő sírjánál, a Jeszenyin-sirató. „Csak a mi emberi arcunk — / az a forradalom” — definiálja itt a költő egyén és társadalom, erkölcs és hatalom viszonyát. Nem csupán a vers, de a könyv fülszövegének vallomása is kimondja: nem annyira valakiket maga mellett érezve, mint inkább valakik ellenében érvel, csatázik a költő. Tisztaságra, emberségre, rendre és szabadságra mint legszebb emberi álmokra hivatkozik; magokra, melyek ki kell hogy hajtsanak. Veszélyeztetve érzi álmai beteljesülését. „Malasztban fürdik az ember és belefullad a malasztba” — panaszolta az első kötet verse, az Óda — boldogságon; „országnyi piacot”, „beépített közönyemberkék”-et látott maga körül a világ megváltására kész költő. A második könyvben a férgek országát bejáró Gulliver panaszai ugyanarra világítanak rá, mint a Szikrák Petőfi pipájából: a kisszerűségben elvesz az ember, a létet magát falják föl az „araszolni oly okos” férgek, a „hajalók szellem-hentesek / lelket bárdolni lelkesek grófkodó hajdanénesek / ... kánaán-hazugmesterek”. Velük száll szembe az etikus egyéniség, a korábbi kötetek fő eszközét, a gúny, a szatíramegsemmisítő fegyverét alig-alig használva, inkább az emberi arc felmutatásának példaadó erejében bízva. Nem a hite fogyatkozott meg, a képmutatók szaporodtak el körülötte, nem vak dühöt vált ki belőle — csupán enyhe ironikus fölényt, a „háziurak újratermelése”, a csillagokhoz fordul, hogy ők „termelnek-e majd olyan anyagot, miből a szellem tisztábban ragyog” (Alkalmi vers Hónak). Megvan ugyan a petőfis indulata, a hatalommal hencegőket, a hivatallal hivalkodókat, s a társaikat a pokolra küldené Zograf ikonfestő utolsó ítélete szerint, a motyogással, azaz a gyávasággal az értelmes élet feladásával azonosítja a Vajda János-i parancs, a virrasztás követését — az Illyés nagy Bartók-versére is visszhangzó — Zongoraversenyben, a Jeszenyin-siratóban pedig tételesen is kimondja: „csak az lehet szabad / ki él és ellenáll”. Felelősségérzésben, magatartásban következetes költő nyilatkozik meg itt. A folytonosság, a szerves világszemlélet bizonyítására elegendő a fenti három költeményt a korábbi kötet Szikrák Petőfi pipájából című versével párhuzamba állítani. Ám szoros rokonságuk azt is jelenti, hogy a Porhamu említett verseiben kevés a nóvum, s hogy ami új kezdemény tapasztalható, az mégiscsak a szelídebb, visszafogottab hangban, elégikus tónusban, szemlélődőbb magatartásban jelölhető meg. Szoros összefüggésben ta.lán azzal is, hogy Veress most érkezett el oda, ahol szembe kellett néznie minden alkotó nagy kérdéseivelgondjaival, az alkotásnak a művésztől való függetlenedésével, önálló életével, mindenekelőtt pedig a művészszerep, a hatás, a hasznosság problémáival. A CLI0. zsoltár és Az utolsó zenék mintegy keretbe zárja Veress Miklósnak a költészetről vallott nézeteit. „Halhat a költő / fontos csak ami támadt lélek lángjából”; „Nem a madárdal pusztul ki / csak a madár” — írja a művészet felelősségéről és fontosságáról, minden öncélúságot, kóklerkedést elutasítva. A Porhamu azt a lírát perli vissza, amelyikből a tárgyak nem szorították ki az embert, s amelyik nem kelti azt a benyomást, hogy az „öszszefércelt másolószalagok”-on készült. (Egy konzervdobozban kuporgó kilátástalan látomása: a költők kivonulnak a költészetből). Miközben divat a líra válságáról, a hagyományos költői szerep időszerűtlenné válásáról értekezni, Veress Miklós szinte a romantikusok módján hisz a „lélekláng” sugárzásában és megmaradásában. Hisz az igazat kimondó, a szenvedést is megszépítő költészetben (Télorgona; Ember és írógép), noha érzékeli a veszélyt, a közönség és művével egymástól való eltávolodását, s hogy a költő maszkviselésre kényszerül, bohóckodásra, ha a közönség kegyeit akarja elnyerni. Az Egy lírikus sirámaiból úgy be-.zél erről, hogy bravúrosan idézi az In Horatium, az Egy lírikus epilógja, a Szonettek és a — „festett vérzés”-t megvető — Arany Jánoshoz című Babits-verseket. A lélektanból ismert azonosságtudat kiküzdése, a költői magatartás folytonossága a tét (Bagatell; Kannibálok; Ember és írógép). Fölrémlik Kölcsey megdobált koporsója, a kiközösítés veszélye is, amikor „emberkomondorok” trappolnak a költő után (K. fekete fogata); szerep és hatás konfliktusának feloldhatatlansága mutathatja végső menedéknek, szalmaszálnak — egy cikluscímet idézve — a szerelmet is. Az író-szerelem nemcsak a meghittséget, az „égi háztetőkön” való járkálást, a földi nyavalyákból való kiszakadást, az újraélt kamaszkort jelenti, de az azonosságtudat megerősödését, s ezáltal a költői szerepvállalás folytathatóságának hitét is. A Porhamut egy költői szakasz lezárásának szándéka hívta életre. Jelentős eredményeket összegez — nagy, összefoglaló versek nélkül. Az Improvizációk, Elfeledett szavak, Lassítások, Szilánkok, Álomfutamok, Szonátatémák, Próféciák, a Két régi etűd már címükben is a vázlatosságot, ujjgyakorlat-jelleget, kisebb feladatvállalást hangsúlyozzák. Ehhez a költészethez tartozik mindegyik, de nem határozza meg, nem jellemzi. Mint ahogy e kötet még több alkotása sem. Hogy majd nagyobb feladatokkal is sikeresen birkózik meg a költő, arra egész munkássága, kivételes formaérzékenysége, képteremtő ereje, nyelvi gazdagsága, felelősségtudata, gondolkodói komolysága a biztosíték. S akkor — a kötet legszebb versét, az Ady-kép csolnakkal és lovakkalt idézve — újra elhitetheti velünk, „hogy nincs is pányva nem foghat karám / hogy ugaron át élet dübörög” (Szépirodalmi). Márkus Béla I JÓKAI-REGÉNY ALAKOK IVVÓIV ARA1VTFOT FltTQtrtV 11 L WlTJLr^JL¡rl.il JD - Eddigi kutatásaim eredményeként olyan feltételezésre jutottam, hogy Jókai járt Földesen. Ezt igazolta a Hajdú-bihari Napló 1975. március 9-i számában dr. Boross Zoltán cikke is. A földesi Török család XVII— XVIII. századi iratai közt található az alábbi oklevél, amelyről az 1969 és 1972 között Földesen sokszorosított Kulturális Híradóban a 3-ik évf. 3. számában egy rövid ismertetést közöltem, úgy gondolom, hogy az irodalomtörténészek körében is érdeklődést kelthet, ezért teljes szövegét ismertetem. „Nos Michael Apafi Dei gratia Princeps Transilvaniae partium Regni Hungariae Dominus et Siculorum Comes Damus pro memoria per praesentes. Hogy az fellyed el mult esztendőkben Debreczeni Városukban lakozó Szénási Mátyás nevű hívünk éretlen elmejü Márton (lehúzva, felette Ferencz) nevű fiat az Váradi Törökök hitegettyén el, s bizonyos ideig közöttük is lakván Török vallásra is állat volt ugyan az ő Törökök igenlesikből, melly említett Szénási Mátyás hívünk Márton (lehúzva, felette Ferencz) nevű fia nevekedvén, mind Testében s mind elméjében abbeli cselekedetit meg szánván, bánván, akarva Keresztyéni Vallásunkra redeálni, s Birodalmunkban viszsza jöni. Vevü magának Kegyelmes Assecurantionkat hogy abbeli goromba cselekedetiért senkitől bántása nem lészen: Parancsolván Kegyelmessen es igen semo Birodalmunkbeli minden rendbeli híveinknek, az mint hogy ma is ennyiszer említett hívünk Márton nevű fiának abbeli gorombaságát condonallyuk, s condonaltuk, es hogy senkitől semmi bántása nem lészen arról assecuraltuk s Assecurállyuk is ez Levelünk által, úgy senki is az ő Szénási Mártonnak Birodalmunkban való jövetelit akadályoztatni, s az ő goromba cselekedetit Szemre hánni, vagy azért sem szemellyében sem akarmi nevel nevezhető javaiban molestalni meg károsittani ne mereszellye. Tartván mindebben ez Kegyelmes Assecurationnal is Levelünkhöz kiki magát. Sectis non factur. Praesentibus perfectis Exhibentis restitutis. Datum in Civitate nostre Alba Julia Die Vigesima qvarta Mensis Novembris. Anno Domini Millesimo Sexcentesimo Octuagesimo Secundo. Apafi” Jókai Törökvilág Magyarországon című regényében szerepel egy úgynevezett Szénási magiszter. A kritikai Jókai-sorozat jegyzetei szerint költött alak. Az oklevélben szereplő Szénási vallásváltoztatásai egyeznek a regénybelivel, aki a regényben Proteus Transsylvanicusként is szerepel. Jókai e regénye első kötetének forrásaként eddig csak Bethlen János: Historia rerum Transsylvanicarum című műve volt ismert, itt fordul elő Proteus Transsylvanicusként egy Csepregi Mihály nevű kalandor, az író a két alakot egybe ötvözte. Jelen oklevelünk ezek szerint Jókai egyik forrása. Felvetődik a kérdés, mi módon juthatott Jókai ez irathoz? Két feltételezésem van: az egyik: Jókai a 48-as szabadságharc téli hónapjaiban Debrecenben lakott, a Török családnak pedig a Piac utcán volt a háza, így könnyen kapcsolatba kerülhettek egymással. A másik, amit eddig hihetetlenebbnek gondoltam az, hogy Jókai Földesen látta, mégpedig 1853 előtt, ekkor utazott először Erdélybe, a Királyhágón keresztül, az út pedig Földesen vezetett keresztül. Nem lehetetlen, hogy ekkor is megállt ott, de regénye ekkor már megjelent. A másik regényalak már sokkal híresebb: ez az Aranyember, helyesebben annak a modellje Domokos vagy Domonkos János. Az 1930-as évek végén nagy lázban tartotta a földesi Domokosokat, ezeknek is a Bácsó ragadványnevű tagjait az Aranyember öröksége. 1922-ben hunyt el az Aranyember szőkébb rokonságához tartozó özv. Domokos Mihályné, Tiszaroffon 380 kat. hold tehermentes birtok maradt utána. Mivel örökösök és végrendelet nélkül halt meg, a hatóságok keresték az igazolt vér szerinti rokonokat, ami csak 1938-ban jutott a földesi Domokosok tudomására. Lázas munkába kezdtek, előkerültek a padlásokról a régi nemesi bizonyságlevelek, a leszármazási iratok. A hiányzó adatokat a Szabolcs vármegyei levéltárból és a földesi anyakönyvekből megpróbálták pótolni. Az összegyűjtött adatok alapján megállapítható, hogy Domokos Ferenc fiai: János 1768-ban — ez volna az Aranyember —, Sándor 1770-ben született Földesen. Az mindenesetre tény, hogy az Aranyember valóban 1768-ban született, de az apja András, és a Bereg megyei Váriból kerültek Komáromba Sándor öccsével. Ugyanakkor élt Komáromban Mihály, akinek a Jánossal való rokonsági fokát megállapítanom nem sikerült, az ő utóda után maradt az örökség. Az is bizonyítottnak tűnik, hogy a komáromi Domokosok reformátusok voltak, nem pedig görögkeletiek. Fényes Elek szerint 1839-ben Vári lakosai is reformátusok. Mindenesetre a földesiek az Aranyember örökségeként beszéltek a tiszaroffi birtokról. Azonban idézve az egyik levélből: „Azt nem tudta eddig egy Domokos sem igazolni, hogy ki volt az édesapja Domokos Mihálynak és hogy tényleg Földesről költözött-e el Komáromba.” A háború alatt nem volt lehetőség újabb bizonyítékok beszerzésére, utána viszont már idejét múlta az ügy. Jókai földesi tartózkodása alatt viszont szóba kerülhetett a mindkét oldalról való ismeretség, mivel abban az időben még számon tartották a faluban a különféle rokoni kapcsolatokat, és ha erről még feljegyzés is született, akár Jókainál, akár Boross Zoltán családjában, az perdöntő bizonyíték lehetett volna a Domokos rokonok ügyében. Végül úgy gondolom, nem lesz teljesen érdektelen családunk kapcsolata Jókai nejével, kinek emlékét Karacs Teréz, a magyar nőnevelés egyik nagy úttörője hagyta az utókorra. 1829-ben Benke József Juci lányával látogatta meg Karacsék pesti házát, kiknek bejelentette, hogy leányát német színiiskolába adja. „Szüleim nem helyeselték” írja Karacs Teréz majd így folytatja: „Mi nővérek is megforgattuk szegény Jucit élelve a leendő német színésznő felett. És ő jóízű kacagás közt megfogadta, hogy csak magyar marad örökre.” Karacsék pesti házában a reformkorban szinte minden jelentős magyar író és művész megfordult, legtöbb gyakori vendége volt házuknak, Katona József náluk lakott és a Bánk bánt is ott írta. A szabadságharc alatt Laborfalvi Róza játszotta Gertrudisz királynőt. Karacs Teréz 1846-tól a miskolci nőnevelő intézetet vezette, ott is többször találkozott Benkéékkel. 1854-ben Benke József örömmel kereste fel: „Kedves húgom, hallotta-e már, Jucin (Laborfalvi Róza) férjhez ment, a derék, a jeles író, Jókai vette el.” Karacs Zsigmond A kiegyezés utáni szabadabb légkör a milleniumot megelőző évek, a nagy szobrászati vállalkozások, megbízások ideje. Míg Stróbl Alajos István király lovasszobrát formálja a Halászbástyára, Fadrusz János Mária Terézia azonos jellegű megmintázását kapja feladatul. Ferenczy klasszicizmusa, Izsó romanticizmusa után a millenium éveihez közelgő szobrászatunk hajlik a historizáló, akadémikus előírásokat követő előadáshoz. Innen a legtöbb emlékművünk jellegtelensége. Fadrusz pozsonyi szegényszülők gyermeke. Mint lakatosinas kezdte pályáját, később mint műmetsző, fafaragó sok küzdelem után jutott el a bécsi E. Hellme iskolájába. Fadrusz tisztán lát és helyesen, mértéktartó kiegyensúlyozottsággal alkot. Egyre érettebben, tisztultabban rajzolódik ki a negyvenedik évében járó művészben élete főművének, Mátyás királynak alakja. Amit elődje, Ferenczy István az egyetemes részvétlenség miatt még nem valósíthatott meg, Fadrusz a millenium felfokozódott hazafias légkörében már véghez viszi. Míg Ferenczy örök keserűséggel szívében csak saját sírjára szánt Euridike szobrát faraghatta ki, néhány évtizedre rá már ott áll Kolozsvár főterén Fadrusz monumentális emlékműve. Amikor 1912-ben leleplezték a hatalmas, architektonikus emelvényre állított lovasszobrot, őszinte elismeréssel ujjongott a feudális Magyarország minden társadalmi rétege. Ez a szobor valóban a legméltóbban mutatja a kiforrott alkotói tudását. A nagy magyar király így élt a nép emlékezetében a szenvedésekkel teli évszázadok folyamán. A szobor nyugodt méltósága, reneszánsz szellemű felépítettsége szinte időszerűtlennek hathatott, mert a kor újbarokkos, bécsi sugallata, vagy történelmi látványosságokat követelt. Ugyanakkor azonban megrögzött előírásokhoz is igazodott. Fadrusz műve mentes ezektől a kötöttségektől. A ló mozdulatának ritmusa, a realizmussal kapcsolt monumentalitást érezteti. Jellemző a műre a szobrászilag lezárt tömörség, amelyből hiányzik a romantikus pátosz, mégis tiszteletet parancsoló, igazi hazaszeretetre nevelő. A kor szívesen vette volna a barokkos bőbeszédűséget, Fadrusz mégis tömören, helyenként tőmondatos egyszerűséggel fogalmaz. Fadrusz élete művét nem mutathatja be gyűjteményes kiállítás, hiszen szobrainak egy része emlékmű és épületszobor, de a Budai Torna Egylet vándordíjául készített bronzot: „Toldi a farkasokkal ’ megtekinthetjük a Magyar Nemzeti Galériában. E kis méretű alkotás szerencsésen egyesíti művészetének kiemelkedő jegyeit, a legjellegzetesebb mondanivalónak egy feszült pillanatba való tömörítését. A viaskodás veszélyes pillanatai benne izzanak a bronzba formált izmokban, Fadrusz megfigyelő erejét, fölényes anyagismeretét igazolva. Ugyancsak a galériában őrzik az elpusztult Mária Terézia lovasszobor mellékalakjait s a Mátyás-emlékmű egy kisebbített másolatát, meg Krisztus szobrát. Sok emberi élet is kevés lett volna ahhoz, hogy a megbízatások tömegének és a benne lobogó, formát kedvelő láttomásoknak eleget tegyen. Még kikerült műhelyéből a zilahi Wesselényi-emlékmű, a szegedi Tisza Lajos-szobor, Wenckheim Béla kisbéri lovasszobra, jó néhány kisebb emlék- és épületszobor, de a vázlatok, a mozgástanulmányok, tervezgetések, s az éjszakázások gyilkos üteme felőrölte szervezetét. Pedig milyen önérzettel írta egyik bécsi levelében: ,,. . . ugrásban, tornában, bravúrjátékban, lövésben, birkózásban, vívásban a mesteri fokig vittem, a művészi pálmát is elvittem ...” Mégis, amikor az első betegség leveri lábáról a 45 éves mestert, már nem tud a halállal megbirkózni. Élete egyetlen lángolás, amelyből mindössze egy évtized maradt az alkotásra. Mégis a magyar emlékműszobrászatot ő juttatta méltó elismerésre s méltánylást szerzett plasztikánknak európai értelemben is. A képen: Fadrusz János: Mátyás király (Kolozsvár, 1902) Dr. Tóth Ervin A magyar emlékműszobrászat mestere Fadrusz János HA.JQU-miJAKI NAPLÓ — JÜ7IÍ. DKOKIYI HKR I tn