Hajdú-Bihari Napló, 1981. május (38. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-20 / 116. szám

A tudomány zöld iránytűi Dohányültetvényeken 1. Az egyszerű, szántóföldi irodában cigarettagyűjtemény borítja a falat. Van rajta legalább kétszázféle csomag. Dekoráció. Méghozzá illő. Fejes Tibor azonban, aki az ágazat vezetője, néhány hónapja lemondott a cigarettáról, de nem a dohányról! Röviden, a lehető legtömörebben adja elő (mintha tanítványa volnék), hogy a hajdúhadházi termő homok 1974-től kísérletek földje. A dohányipar trösztje (még megszüntetése előtt) — legyünk stílusosak — nikotinos ujjával idebökött, és kijelölte a tájat, a dombos vidéket az életerős, edzett, egységesen fejlett palánták fóliasátras székhelyéül. De ki sejtette volna, hogy (jó értelemben véve) a Bocskai Termelőszövetkezetbe az Universal Leaf Tobacco cég is beteszi a lábát, s átnyújtja a világ jelenlegi legkorszerűbb technológiai leírását. De nem kegyről és nem utánzásról van szó. Közös kísérletről. A kockázat a Bocskaié. A meleg égöv alól származó termesztési mód, művelési rend szigorú főpróbáját az amerikai fél is árgus szemekkel figyeli. Itt a nyírségi dűnék határvidékén, ahová májusban még ellátogat a fagy. A tapasztalatok majd összeadva egy új leírással gazdagítják a magyarországi dohánytermesztést, s talán föl is lendítik azt. Mert ez a cél. Egyelőre azonban maradjunk lent a realitások talaján, a piac diktátumánál. Az ágazatvezető, ha kellene, a nagyesküt is letenné a Cokerre. A Coker Virginia típusú, finom dohány. Amióta nem a torokkaparó, erős dohányok vannak a „divatban”, az aromában dúsak, a nikotinban szegények hódították meg a világpiacot. Egyszóval: a minőségjavítók. Csak a mi olcsó Symphoniánkat tizenkét fajtából töltik, s a szép világossárga színű, egyáltalában nem töltelékdohányokat külföldről is hozatjuk. Tehát a hazai ízlés nem maradt meg a nikotintól csöpögő füstölnivalóknál. Az importügyben egyébként a MÉM salamonian döntött. Bejöhet a külföldi, minőségi dohány, de mennyiségileg legalább anynyit kell exportálni! Mármost csak az volna a jó, a célszerű, ha inkább hazánkban termesztenénk többek között a színben, ízben, a nikotinszegénységben dicséretes Cokert, vagyis annak fajtaváltozatait; szám szerint négy a hajdúhadházi Bocskaiban nagy táblákon és nem virágcserepekben próbálja megállni a hazai időjárás kritikáját. Tavaly a Coker nagyon érzékeny volt rá, s a termelők kedvét nem fel-, hanem elcsigázta. A Bocskaiban ezért oly fontosak a kísérletek! Fontosak, hiszen arra törekszenek, hogy a minőségi dohányok között megtalálják végre azokat, amelyek szántóföldön, többé-kevésbé azonos körülmények között a legbiztonságosabban nőhetnek, nevelkedhetnek egészen a gépi törésig. Árukról csak annyit: háromszorosa a hagyományosokénak, de az ellentmondás a termesztésbiztonság felől nézve is majdnem ekkora. Ahogy azt Kukk Mihály, az elnök taglalja, Káléiból fele gonddal, fele bajjal erdőt nevelhetnének. Csakhogy sok nem kell belőle, mint a VP-ből sem. (A VP is fajta, nagy termő!) Hallottam valahol, s a fele bizonyára igaz: a levele közé került valamilyen Franciaországba irányított minőségi szállítmánynak. Az árut visszaküldték. *** Bár nem reklámozzák, az USA-tól Koreáig sok szakértő nézője volt már a palántaházaknak és az ültetvényeknek is. A melegágyakban most tizenegyféle palánta zöldell. Üde világossággal, ittott zord sötéten. Aki nem ért hozzá, azt hiheti: sűrű. Pedig (s ez már kísérletileg bizonyított) a hagyományos 30 négyzetméternyi helyett 70 négyzetméterről ültetik ki az egy hektárra elegendő palántát. A palánta-élettér ideális nagyságú, a szálak nem nyurgák, nem véknyak. Harsognak az egészségtől. Nem bízzák a szántóföldre, hogy majd ott úgyis megerősödnek. Itt csak a tudományban bíznak. Még inkább a saját tudományban. A bakházas művelés jövője tán az idén eldől. A palánta fenn ül (akárha tetőn ülne), mert esős időben (nevetségesnek hangzó tanulság), nem viseli el a „lábvizet”. Kísérlet ez is. Kipróbálják ismét, a végső meggyőződésnek talán ez az utolsó esztendeje. Egy régebbi, de nem ősibb művelési móddal vetik össze. A bakhát különben nem újdonság, a dohánytermesztő dinasztiák kései ivadékai is tudják, hogy nagyapáik töltögették a tövet, mint a burgonyát, s innen valóban csak egy lépés az amerikai ajánlat, amit a Bocskaiban Jean Paul Reuland visszhangoz meggyőző eréllyel. Ő az Universal helyi hatósága, megbízott képviselője, és igen szigorúan veszi beosztását, hivatását a Coker elismertetése végett, aminek (a Bocskai rá a példa) hektárja után, akár — írd és mondd — 2 tonnát is le lehet tömni. Csak a művelési rend láncszemeiből nem eshet ki egy sem. összetűzésüket a Bocskaiban Fejes Tibortól már el lehet tanulni, tudását nem őrzi hát lakat alatt, más dohányültetvényesek boldogulását is akarja, önzetlenül. Angol feliratú színes munkafotót mutat: „Ha tetejeznének, leszednék a bimbós állapotban levő virágot, egy hektáron 6 mázsával súlyosodhatna a hozam, de nem egy helyütt az erre való gépek a nyárfák alatt rozsdállanak.” És ad ő tanácsot a totális hatású metilbromidról is. A metilbromid a legtökéletesebb talajfertőtlenítő szerek egyike, csak gázmester kell hozzá. Vagyis tudás. S az ágazatvezető bízik saját tudásában is, nemcsak reménykedik abban, hogy év végére már leteheti az asztalra az Amerikából átplántált művelési mód kátéját. S azt onnan majd bárki felveheti. Nem jelképesen. (Folytatjuk) Szalai Csaba ÉVM-gyorsjelentés: 6600 lakás épült Az építőipar első négy hónapjáról készített ÉVM-gyorsjelentés szerint a kivitelező szervezetek — a minisztériumi és tanácsi vállalatok, valamint a szövetkezetek — 25 híján 6600 új otthont adtak át az országban, így az éves átadási feladat 15 százalékát teljesítették. A legtöbb új lakást az ÉVM-vállalattok építették: 5800-at adtak át az első négy hónapban, kevesebbet, mint a múlt év azonos időszakában, de az idei feladat is kisebb a tavalyinál. A főváros lakásépítési programjának teljesítését tizenöt megyei ÉVM- vállalat is segíti. Budapesten és vidéken is most, a kitavaszodással kezdődött meg az építkezési szezon. Jelenleg majdnem 39 ezer új otthon építésén dolgoznak, s így az idén előirányzott 37 ezer lakáson túl már a jövő évi átadásra tervezett jó néhány új ház készítését is megkezdték. Az építőanyag-ipar a keresletnek megfelelően látta el termékeivel az építőket. A sajátházépítőknek 35 százalékkal több feszített , és 17 százalékkal több lágyvasas-középgerendát, valamint 19 százalékkal több falburkoló csempét készítettek. Tanulás-egy életen át A régi közmondás, mely szerint a jó **■ pap holtáig tanul, napjainkban is roppant időszerű, hiszen arra a magatartásra utal, amelyet ma divatos szóval permanens, azaz egész életen át tartó tanulásnak nevezünk. Helyesen vették észre a régiek, hogy aki választott foglalkozásának, hivatása követelményeinek igazán meg akar felelni, az nem elégedhet meg a gyerekkorban — az iskolában — szerzett tudással, annak állandóan tanulnia kell, szinte halála napjáig. Hajdanán persze nem mindenkire vonatkozott ez a népi bölcsesség, jobbára csak az értelmiségi pályák képviselőire, mert hát földet szántani vagy vasat verni kevés iskolával, sőt akár anélkül is lehetett. Manapság a permanens tanulás kényszere alól jóformán senki sem vonhatja ki magát. A jó orvosnak, tanárnak, agronómusnak vagy mérnöknek éppúgy lépést kell tartania szaktudománya eredményeivel (mert különben lesüllyed foglalkozása alsó szintjére), mint az ipari munkásnak szakmája előrehaladásával. Változó korban élünk, amikor régi szakmák szemünk láttára halnak el, s közben újak keletkeznek. Ipartörténészek statisztikája szerint a mai szakmáknak a fele a század elején teljesen ismeretlen volt, a jövőkutatók viszont azt jósolták, hogy 2000-ben a népesség fele ma még ismeretlen szakmákban fog dolgozni. Félelmetes iramú fejlődésnek vagyunk a tanúi, részesei. Sokak számára a permanens tanulás nem is jelent többet a termelésben részt vevő felnőttek szakmai továbbképzésénél, a munkakörhöz kapcsolódó tudományág vagy technika új eredményeinek megismerésénél. Pedig ennél jóval többről van szó. Rohamléptű világunkban az iskola, ha megfeszül sem képes befejezett tudást nyújtani a fiataloknak, nem taníthat meg mindent, amire később az egyénnek szüksége lesz. Ehelyett arra kell fölkészíteni őket, hogy az egész életre szóló tanulás korunk megmásíthatatlan parancsa, ami alól nem bújhat ki senki sem a szervezett oktatás befejezésekor, az iskatáskával együtt nem dobhatjuk le a vállunkról. Már csak azért sem, mert a szakmai tevékenység színvonalas ellátásán kívül a harmonikus, sokoldalú személyiség kiteljesedéséhez is hozzájárul a folyamatos tanulás. Vagyis az emberi képességek szabad kibontakoztatásának ez feltétele és eszköze is egyúttal. Napjaink pedagógiájában tehát nem véletlenül került az első helyre a képességfejlesztés. A szocialista társadalmakban egyébként sem sebtiben kitűzött politikai cél az állandó tanulás. Hadd emlékeztessünk rá, hogy Mongóliától Kubáig az új világot teremtő forradalom győzelme után óriási erőfeszítések történtek a műveltség kiváltságainak felszámolására — számottevő sikerrel. A kulturális forradalomnak nem titkolt célja, hogy az új típusú államban a néptömegek ne csak a hatalom birtokosai legyenek, hanem a világot is mind jobban megismerjék, s ezáltal alkotó erőiket sokoldalúan kibontakoztathassák. A szunynyadó egyéni képességek felszabadítása természetesen nem szolgálhatja az önzést, összhangban kell történnie a társadalom nagy céljaival, a szocialista közösségi tudat erősítésével. "Tanulásról szólva, legyen az társadalmi méretű is, nem feledkezhetünk meg az iskoláról, mert a permanens tanulás évszázadában is előkelő szerep vár rá, jóllehet ez idő tájt a műveltség megszerzésének már nem egyedüli forrása, munkáját és felelősségét megosztja más intézményekkel, üzemekkel, művelődési otthonokkal, tömegtájékoztatási fórumokkal, sőt az egész társadalommal is. De a sor élén mégiscsak ő áll, elvégre neki a legnagyobbak a lehetőségei, a legtöbb tapasztalattal ő rendelkezik. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a felnőttek nincsenek fölkészülve az állandó tanulás új körülményeire, a műveltség gyarapítását csak hagyományosan, iskolai keretek között tudják elképzelni. A mostani gyerekeket már arra is meg kell tanítani, hogy az iskolából kilépve, a gyakran változó társadalmi feltételek között ki-ki megtalálja az egyéniségének legjobban megfelelő önképzési módot. Aligha szorul bizonyításra, hogy ehhez az alapokat az iskolában kell lerakni. Első hallásra nem látszik ez különleges pedagógiai feladatnak, pedig valójában az. Százszor könnyebb munka ugyanis a tanárnak pusztán ismereteket közvetíteni a katedráról, mint képességeket fejleszteni. Márpedig az állandó tanuláshoz elsősorban arra van szükség, hogy a fiatalokban kialakuljon az önképzés, az önirányítás, a fejlett gondolkodás képessége. Hogy a diák fölismerje: bárhol lehet tanulni, nemcsak az iskolában. A múzeumi és könyvtári órák, az üzemlátogatások, sőt a fakultatív iskolai foglalkozások is már ezt a célt szolgálják. Az külföldön is sokakat izgató kérdés az életfogytig tartó tanulás. Tíz év óta az UNESCO figyelemre méltó munkát fejt ki a permanens ismeretszerzés propagálása érdekében. A világszervezet Hamburgban székelő Nemzetközi Neveléstudományi Intézete négy évvel ezelőtt nemzetközi kísérletet kezdeményezett — hazánk is részt vesz benne — „Az önálló tanulás fejlesztése az iskolában” címmel. A kutatástól azt várják, hogy összegyűjti és rendszerezi az önálló tanulás legfontosabb személyi és társadalmi feltételeit, és a tapasztalatokat nemzetközi méretekben is hasznosítani lehet majd, vagyis hozzájárulhatnak egy-egy ország közoktatásának korszerűsítéséhez, ami ma már elválaszthatatlan az állandó tanulás elterjedtségétől. P. Kovács Imre Honismeret és környezetvédelem NÉPFRONTOS TAPASZTALATCSERE ÓZDON Immár hagyománnyá vált a Hazafias Népfront ózdi és debreceni városi elnökségeinek találkozója, minthogy május 15—16-án a debreceniek „visszaadták az ózdiak két évvel ezelőtti látogatását. A kétnapos, kitűnően szervezett és tartalmas program mindkét elnökség tagjainak hasznos tapasztalatokat, szép élményeket szerzett A pénteken Debrecenből érkező delegációt a kölcsönös ismerkedés után szilvásváradi kiránduláson ismertették meg az ózdiak szép környezetükkel. A hangulatos erdei sétát követően a munkásváros népfront-aktivistái vacsorára, fehér asztal melletti beszélgetésre invitálták a debrecenieket Szombaton, az együttes elnökségi ülés első programjaként Nagy Károly, az ózdi járási-városi népfrontbizottság honismereti munkájáról adott kimerítő beszámolót, majd közösen megtekintették a „Nyolc völgy városa: Ózd” ■című filmet. Ózdon többek között a tömegszervezeti munkát is nagyban befolyásolja az a tény, hogy nemrégen összevonták az egységbe a járási és városi államigazgatási és tömegszervezeteket A város és környéke közötti kapcsolat (s egyúttal egyfajta centrumot is) az ózdi kohászati üzemek jelentik Ezt ismerték fel az államigazgatási szervek és szentesítették a testületek összevonásával, az egyszerűbb és hatékonyabb szervezeti felépítés és tartalmi munka érdekében. Nagy Károly ismertetőjének egyik Debrecenben is jól hasznosítható tapasztalataként szűrhető le, hogy egy város és a vonzáskörzetéhez tartozó települések között érdemes honismereti téren is szélesíteni és elmélyíteni a kapcsolatokat. Ózd esetében ezt könnyen adta a kohászatnak, mint fő tevékenységnek a környékbeli lakosság életében elfoglalt szerepe, de ezen túllépve is összefonódik a város környékének élete. A honismereti tevékenység ezen része Debrecenben is az érdeklődés középpontjába kell hogy kerüljön, hiszen itt is felismerték a város és agglomerációs övezete összetartozását. (Egyszerű példával illusztrálva: a bejáró dolgozók „kétlakisága” kapcsolatot is jelent községük és munkahelyük között, és erre alapozva kibonthatók lennének a közösséget hangsúlyozó népfrontakciók). Debrecenben egy-egy üzem — saját érdekében — támogatja az üzemtörténeti tevékenységet, a város a helytörténetit, de a kettő nem kapcsolódik elég szervesen egymáshoz. Napjaink „történelmével” Ózdon (talán a kisebb közösség teszi ezt) hangsúlyosabban törődnek, s ez a debreceni népfront-aktivisták figyelmét joggal keltette fel. S még egy élő példa éppen e témakörre, a kétnapos találkozó szabad programjából: a szilvásváradi erdei szabadtéri múzeum, ahol a fakitermelési, fafeldolgozási, kohászati hagyományokat és e tevékenységek eszközeit láthatják a látogatók. Hasonlót szívesen megtekintenének mind a debreceniek, mind az idelátogatók, például egy tanyamúzeumot az erdőspuszták valamely forgalmasabb pontján. Ennek hasznossága nem kíván részletezést, minthogy a szépen kialakított pihenőkörnyezet itt Debrecenben még reklámozásra szorul, sokan nem ismerik eléggé. Ugyanígy jó példával szolgált az Arlói tó, melynek környékét az ózdi üzemek és vállalatok dolgozói annak idején mint saját leendő pihenőhelyüket rendezték, fásították, utakat építettek oda társadalmi munkában. Az elnökségi ülés másik napirendi pontja a „Tiszta és virágos Debrecenért” mozgalom tapasztalatainak összefoglalása volt, amit Kecskés László, a debreceni népfrontbizottság titkára tartott, ózd környezetvédelmi „alapszituációja”, a kohászati üzemek kilenc hatalmas, állandóan működő kéménye. A dinamikusan fejlődő város népfrontaktivistái elsősorban ezért voltak kíváncsiak a debreceni tisztasági-városszépítési akciók és a folyamatos tevékenység társadalmi szervezésére. Ennek a témának külön hangsúlyt adott a tény, hogy éppen ezen a szombaton az ózdi üzemek és intézmények szocialista brigádjai, vezetői kommunista műszakban városuk rendezésén, parkosításán fáradoztak. A kétnapos program tehát bővelkedett később is hasznosítható tapasztalatokban mindkét elnökség tagjai számára, s ezt így foglalta össze dr. Nálik József, az ózdi járási-városi Hazafias Népfront elnökségének elnöke illetve dr. Varga György, a debreceni elnökség elnöke. Sz. G. ACÉLTORONY PÁKOZDON Pákozdon Kiss János, a Videoton elektroműszerésze egy harminc méter magas acéloszlopot épített. Szakmájával rokon hobbija is televízió amatőrködés. Az oszlop tetején elhelyezett antennákkal a környező országok mintegy tíz televízió adóját tudja rendszeresen élvezhető minőségben „fogni”. Nem ritka a nagy távolságú vétel sem. Nemrégiben spanyol, angol, svéd és afrikai tv-adóállomások azonosítása is sikerrel járt. Képünkön Kiss János a tv-antennákat ellenőrzi az acéltorony tetején (MTI-fotó: Tóth Gyula felvételei — RS) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1981. MÁJUS 20. )